Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)
1978-10-30 / 300. szám, hétfő
Annin SMper* Sejtelme sem volt, mire vállalkozott. Eddig is sokszor feszít étit kí u drótkötelet a személyzet többi tagjaival az óitala annyira csodált artisták szamára, de Ő maga mosi először érzett valami kísérteties vágyat: ott, « szédületes magasságban végigszelni a levegőt. Tudta, hogy ez lehetetlen, legföljebb megpróbálkozhat Ing adóz va néhányat előrelépni a lengő köté len. Dr azt Is csak egy tapasztalt kö téltáncostól kölcsönzött egyensúlyozó rúddal a kezében. Az alatta ki feszített hálóra pillantva szilárdan hitte, hogy a zuhanás nem lehet halálos. A kötélhágcsólétrán fölkapaszkodvü izgatottan állt a kijaródeszkán — kalandja előtti utolsó, félig-meddig biztonságos helyén —, a vásártéri tömeg ujjongva tapsolt. Egy-egy báto rító hang csengett föl a taps között: barátai hangja volt az. Amikor lábát előretolta a kötélre, halotti csend támadt. Érezte amint az emberek lélegzetüket is visszafojtják; s amikor úgy tűnt, elveszítette egyensúlyát s kissé megingott, a rémület hangtalan kiáltást váltott ki a nézők ajkán. Öt féltették ennyire, vagy csak a szenzáció csiklandozta őket olyan nagyon? Mindegy, nincs ideje, hogy a tömeg érzéseit elemezgesse, feladata minden figyelmét lekötötte. Minél közelebb ért kockázatos útjának végéhez, annál inkább hatalmába kerítette az az izgató érzés, ami a közelgő siker hírnökeként jelentkezik: a diadalérzet. Sikerült. Tetszéssel nézték boldogságtól ragyogó arcát, amely a neki szentelt szokatlan figyelmesség miatt még kissé görcsösnek tűnt. Szívének dobogását egészen a nyakában érezte, háta csupa libabőrös volt. Merész és győztes. Aligha mondanak majd róla kritikát, s ha igen, akkor is csak jóindulatút. Fölvétetett a kötéltáncosok céhébe. Ezt a foglalkozást a lehető legjobbnak találta a számára elképzelhetők közül. Mosolyogva tekintett a világba, amelyik az ő sikerének örült. A siker kötelez. Az előző teljesítmény egyszerű ismétlésével sem ő maga, sem a tömeg nem lenne elégedett, mi több, csalódott lenne. Sokáig törte a fejét, mi lenne az, ami ezúttal tetszene a közönségnek. Hosz- szasan kivár — a tömeg már nyugtalan. Amikor egyik nap ismét ott állt a starthelyen, és nyugodt hangon megparancsolta, vigyék el a hálót, tapsvihar köszöntötte. Nagy biztonsággal tette meg az első lépéseket, de úgy útja feléhez érve kiverte a verejték, félelem mardosta szívét* Azon töprengett, ne forduljon-e visz- sza. Persze a visszaút összehasonlíthatatlanul nehezebb lenne számára, mint a folytatás. Ez a kis megingás elegendő volt, hogy egyensúlyát veszítse. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy elengedje a rudat, és az utolsó pillanatban elkapja a kötelet. Most érezte először saját testének súlyát. Mint egy vizeszsák csüngött ott, ég és föld között, mázsányi súlyával. A kötél fájdalmasan vágott bele húsába. Ha elengedi, az a biztos vég. Ki kell bírni a fájdalmat, vagy legalább egy pillanatra elnyomni azt, a jö- vetndő lehetséges örömök árán is. Utolsó erejéből sikerült magát a túloldal menekülést jelentő deszkájához vonszolnia. A fel-felhangzó taps erőtlennek tűnt. Semmi sem emlékeztette a sikerre. A kritika lecsapott: keményen és haragosan. Lehangolt volt és kétségbeesett. Hirtelen átfutott az agyán, hogy nincs is talán hálátlanabb foglalkozás, mint a kötéltáncosé. Elátkozta a napot is, amelyen vágyat érzett, hogy fölmenjen a kötélre. Ügy gondolta, talán legjobb lenne, ha véget vetne az egésznek, s visszatérne a földi személyzethez, azokhoz, akik az Igazi nagy művészeknek készítik elő a talajt. S ekkor egy olyan hatalmas „csakazértis“-t érzett, ami már-már indulatba csapott át. Dühös volt erre az ingatag tömegre, amelyik ilyen csúfosan cserbenhagyta, csak azért, mert nem tett eleget annak, amit elvártak tőle, „Csakazértis“-t mond a kritikusoknak, akik csak a sikert látják, s minden egyéb félresikerült vagy félig sikerült kísérletet elvetnek. Az egyedüllét hosszú óráiban egyetlen barátjának a hangja sem ért fel hozzá, így volt ideje, hogy alaposan kidühöngje magát, s közben elhatározza, újból nekilát a kísérletnek. Vagy sikerül a következő, vagy vége — harmadik lehetőség nincs. Ismét megjelent a kötélen, tarkabarka kosztümben, arcát mindig más-más álarc alá rejtve. Ügyes trükköket lopott be mutatványába, vicce* Mai NDK-beli elbeszélő Két és apró agyafúrtságokat, amelyek uem voltak túl nehezek, de a tömeg körében nagv sikert arattak. Egyszer HZt színlelte, hogy zuhan, aztán ügye sen visszaugrott a kötélre, folytutván nyaktörő mutatványait. Egyre biztosabbak lettek mozdulatai, egyre magasabbra ívelt karrierje, az ország nagyjai vele együtt fotóztatták magukat, az ő nevét emlegették mindenütt, az újságok lele voltak a fényképeivel, a takarékpénztárban a hölgyek széles mosoly kíséretében nyújtották át a folyószámláit; ez a mosoly titoktartást és csodálatot rejtett. Mindezen félül néhány díjat és egy útlevelet Is kapott. Most már boldog lehetett, s bizonyos fokig az is volt. Vagy talán mégsem? Ott belül elégedetlenség mardosta a szívét. Sokszor tette föl magában a kérdést: Hogyan tovább a dicsőség útján? A látszólag kényelmes, de magas árat követelő úton? Mert a nézők és csodálóinak hatalmas tábora minden nap újabb ügyes fogásokat, újabb mutatványokat újabb trükköket követelt. S ha netalán tán eszébe jutott, hogy előző napi számát megismételje, alig rejtett közöny és kiábrándultság fogadta. Mindig valami újat akartak tőle, s nem is jogtalanul. Hiszen csodálatot kiváltó, elképesztő trükkjeit másodrangú kötél- táncosok is gyorsan leutánozták, s már nem voltak érdekesek. Ogy van ez, mint a virágokkal, az első napokban elbájolnak bennünket büszke szépségükkel, később azonban lekó- kad fejük, s nincs az a gondos ápolás, amely visszaadná hajdani állapotukat. Fz a gondolat rágta a kötéltáncos lelkét Ráadásul sok Igazi jó barátja is elfordult tőle, látván, milyen eszközökkel, minek árán halad a ragyogó csúcs felé. Kezdetben nem értette ezt a magatartást, később úgy vélekedett, egyszerűen irigylik a sikerét. Egy szép napon ezek a magyarázatok nem elégítették már ki, s kutatni kezdte a baj gyökerét. Hosszú órák önpusztító gyötrelmei után úgy hitte, tudja; mit kell tennie. Ettől kezdve mindent mellőzött előadásaiban, ami a szerencsét eddig oly könnyen az ölébe hullajtottá. Megszabadult a tarka-barka kösztü- möktől, az ehhez illő stílustól, többé nem rejtette arcát mást-mást mutató álarcok mögé, lemondott minden nagy felhajtásról. így vált láthatóvá maga az ember. Saját énje egyre erősebb lett, s egyre nagyobb a csalódás a nézők arcán. Mi különlegeset mutat ez nekünk? Átsétál a kötélen, nem túl magabiztosan, de nem is túl bizonytalanul; amit csinál, azt közülünk bárki megtehetné, vélekedtek sokan. Mi ebben a művészet? — kérdezték a kritikusok A jelenlevők egyike, egy komoly arcú fiatal férfi másként érzett — az éppen művészietlennek tűnő számoknak tapsolt. Amikor megkérdezték, mi nagyszerűt lát a teljesítményen, így felelt: — Eldobott magától minden idegent, minden biztosat és káprázatosat. Még olyannyira csodált egykori példaképének egyensúlyozó rú,íját is. Most már önerejéből halad tovább. Urbán Klára fordítása Tóth Károly / _ . / Varga Lajos linóleum- metszete A szlovákiai magyar tájak néprajzi motívumai című ciklusból. Melániánál belemeri ágyékát az éjszakőbo harmatkopoltyújót feltépi a reggel leánykacuja még hallik o tegnapi melegben s már puha hasán átizzik a gyermek mosolyra gyúl szép anyaarca óvatosan ül le az ágyszélre nyugalom és csönd fürdik szemében s pihegésén fel felfut a fájdalom úgy szeretném látni csak még egyszer ahogy ketten néznek rám egy szemben ahogy egy mosolyban örvénylik két öröm s indulatomban egy szóban zúg két nagy köszönöm ESTHAJNAL* (Fülbe népköltészet) Az ég elsőtétedett, betakarózott mélykék, indigószln gyapotkelmékkel. A köd csöppenként illan a friss tejből. Felnevetett a hiéna, s az őserdő ura válaszolt neki ... Ilyenkor kellemes fahéjbamabőrű kedveseddel titkokat váltani. Végh Zsoldos Péter fordítása " A fulbék jelentős afrikai népcsoport, számuk körülbelül ötmillió. Nyugat Afrika országaiban élnek elszórtan. DÉRY TIBOR fllllllllll AZ ELVESZETT BETŰ Egy nap szörnyű dolog történt Nyerges bácsiéknál. Elveszett az E betű. Egy hétfői nap ‘történt. Ogy kezdődött, hogy reggel Nyerges bácsi el akart menni a tanácsházára, hogy befizesse az adóját. Kerek ezer forintot. Ennyi sóik pénzl ... Képzelhető, hogy Nyerges bácsi milyen rosszkedvű voltl Ráadásul nem találta a pipáját. Pedig ahhoz, hogy az ember adót fizessen, előbb okvetlen pipára kel] gyújtani. De a pipa nem került elő. Ekkor kezdődött a baj. Nyerges bácsi 'káromkodni alkart. Azt óhajtotta mondani, hogy: a fene egye meg. Ezt egyébként is szívesen mondogatta, reggel is, délben is, este is egyszer-egyszer, s közben minden órában tízszer vagy százszor. De most elveszett az E betű, s nem tudta kimondani. A bajszát tépdeste, rémülten nézett feleségére, s csaik annyit mondott, hogy: fö-fö-fö, gyö-gyö- gyöl — Mi bajod? — kérdezte Juliska néni. Nyerges bácsi azt akarta felelni, hogy szörnyű baj van, mert elveszett az E betű. De minthogy elveszett, tehát ezt sem tudta kimondani. Csak nagyokat nyögött, aztán dühösen kiment a szobából, s bevágta az ajtót. De Julisa néni is csakhamar észrevette, hogy valami szerencsétlenség történt. Kisfiát, Lacit el akarta küldeni a Népboltba (kenyérért. — Laci — kiáltotta. — S-s-s-s-s — felelte Laci, minthogy nem tudta kimondani, hogy tessékl Juliska néni azt válaszolta, hogy: kö- kö-kö, de tovább ő sem jutott. így hát egész nap kenyér nélkül maradtak. Levest E betű nélkül szintén nem lehet főzni, krumpli nem volt a kamrában, húsra nem futotta a pénzükből. Csak a nyálukat nyelték, mint valamikor a régi időben, amikor még királyok és kormányzók uralkodtak. Egyébként is nagy felfordulás volt a házban. Rózsi, a nagylány kiment az istállóba, hogy megfeji a tehenet. De a tehén E betű nélkül nem adott tejet, a kecske nem tudott mekegni, a juh nem tudott bégetni. Keservesen tátogatták a szájukat. — Kö-mö-mö — dadogta a kecske. Bo-bo-bo — dadogta a birka. A tehén ugyan égésijén rendesen bőgött, mert az nem olyan együgyű állat, ahogy sokan gondolják, de mihez kezd az ember egy bőgő tehénnel, amely nem ad tejet? Eső sem esett aznap Nyerges bácsi udvarára, a kútból tehát kiapadt a víz. Este sem lett Nyergeséknél aznap: körös-körül a faluban már mindenütt besötétedett, lámpát gyújtottak, s Juliska néni még mindig törölgette arcáról az izzadtságot, olyan forrón sütött rá a nap. A legvastagabb baj azonban abból származott, hogy beállított Sándor, Rózsi vőlegénye. Ilyenkor ők ketten a kerítéshez állnak, a szép holdfényben, s beszélgetnek. Sándor azt mondja Rózsinak: szeretlek. Rózsi azt mondja Sándornak: szeretlek. De most mind a ketten csak sziszegtek egymásra, sz-sz-sz, mint két dühös gúnár, s amikor megunták, akikor ijedten szét szaladtak. Az E betűvel együtt a szerelem is kiveszett Nyerges bácsi házából. Mi történt közben a tanácsházán? Nyerges bácsi bekopogott az adóhivatalba. A hivatalnak, akinél az ezer forintot le kellett volna fizetnie, nemrég került a faluba, nem ismerte Nyerges bácsit. — Hogy hívják? — kérdezte. De minthogy elveszett az E betű, Nyerges bácsi nem tudta kimondani a nevét. Káromkodni sem tudott, tehát egy nagyot nyögött. — Mit akar? — kérdezte a hivatalnok. — Adói — mondta Nyerges bácsi. Aki adót akar fizetni, azt mindig szívesen látják. A hivatalnok jókedvűen megpödörte a bajszát. — Mennyi? — kérdezte. — Zzz — zizegte Nyerges bácsi, mivel nem tudta kimondani azt, hogy: ezer. Nem boldogultak egymással. Nyerges bácsi kiment a falu szélére, s ott szomorúan leült egy fa árnyékába. A pénzét nézegette és búsult, mert nem tudott adót fizetni. Alkonyatikor felkerekedett, leverte a port ruhájáról, s hazaindult. Nagyon bánatos volt. Amikor befordult udvarába, megpillantotta kis fekete cicájukat, szájában az elveszett E betűvel. A cica azért lopta el, mert meg akart tanulni káromkodni, úgy, mint Nyerges bácsi. De amint keresztben átszaladt az udvaron, épp gazdája lába előtt, egy egeret pillantott meg. Nyomban kiejtette szájából az E betűt s az egér után eredt. Benne duplája van annak, amit most a szájamban tartok, gondolta. Ez volt mindnyájuk szerencséje. Ha nincs egér, másnap nem lett volna kedd Nyerges bácsiéknál. 1978. X. 30. 4 A kötéltáncos karrierje
