Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)

1978-10-23 / 293. szám, hétfő

O

tt üldögéltünk mind « hárman az Asztal körül, amikor vniaki bedobott egy érmét a nyílásba, és a wurlitzer újból elindította az egész este járatott lemezt. Egyébre nem volt Időnk gondolni. Akkor még nem Jutott eszünkbe, hogy hol is vagyunk, akkor még nem nyertük vissza a tájékozódási képességűinket. Egyikünk tapogatózva kinyújtotta kezét a pult felett (ml nem láttuk a kezét, hanem hallottuk), felborított egy poharat, és aztán nyugton maradt, mindkét kezét a kemény bárpulton nyugtatta. Akkor mi hárman megkerestük egymást a homályban, és megtaláltuk ott a pult fölött, az egymásra helyezett harminc ujj ízületeiben. Egyikünk azt mondta:

— Gyerünk.

És felálltunk, mintha mi se történt volna. Még nem volt Időnk összezavarodni.

Amikor végigmentünk a folyosón, hallottuk a közeli zenét, ahogy előttünk forgott. Éreztük az üldögélő és várakozó, szomorú nők szagát. Éreztük a folyosó hosszú ürességét, miközben az ajtó felé

engedte a többiek kezét. Hallottuk, hogy Ismét

nyomoz, a földet szimatolja, és azt mondja:

— Most nem tudom, merre vannak a ládák. Azt hiszem, már másfelé járunk.

És mi azt mondtuk:

— Gyere ide. Van itt valaki mellettünk.

Hallottuk, hogy közeledik. Hallottuk, hogy felegyenesedik mellettünk, és langyos lehelete ismét az arcunkba csapott.

— Nyújtsd ki a kezed arrafelé — mondtuk neki. — Van ott valaki, aki ismer minket.

Bizonyára kinyújtotta a kezét; biztosan elment arra, amerre mondtuk, mert egy pillanat múlva visszajött.

— Azt hiszem, egy fiú az.

És azt mondtuk neki:

— Jól van, kérdezd meg tőle, ismer-e minket.

Megkérdezte. Hallottuk a fiú közönyös és színtelen hangját:

— Igen, ismerem magukat. Az a három férfi, akinek a bölömbikák kivájták a szemét.

Gabriel Garda Márquez

A bölömbikák éjszakája

mentünk, aztán elénk lépett az a másik szag, a kapunál ülő nő savanyú szaga. Azt mondtuk:

— Elmegyünk.

A nő nem válaszolt. Hallottuk egy hintaszék reccsenését, amint meglendült, amikor a nő felállt. Hallottuk a lépteit a padlódeszkákon, aztán, ahogy visszajött, Ismét megreccsentek a forgópántok, és a kaput betették a hátunk mögött.

Megfordultunk. Pontosan ott, a hátunk mögött volt a láthatatlan hajnal metsző, hideg levegője, és egy hang ezt mondta:

— Álljanak félre, hadd menjek be ezzel.

Hátrahúzódtunk. És a hang újból megszólalt:

— Még mindig az ajtó előtt állnak.

És csak akkor, amikor már minden oldalra kiléptünk, és mindenütt azt a hangot hallottuk, mondtuk:

— Nem tudunk elmenni innen. A bölömbikák ki- .vájtáik a szemünket.

Azután sok ajtót hallottunk kinyitni. Egyikünk elengedte a többiek kezét, és hallottuk, hogy tétovázva csoszog a homályban, bele-belebotlik a körülöttünk levő tárgyakba. Valahonnan a sötétségből szólt:

— Már közel kell lennünk. Halomba rakott bőröndök szagát érezni errefelé.

Újból éreztük a keze érintését; nekltámaszkodtunk a falnak, és akkor megszólalt egy másik hang, de ellenkező irányból.

— Koporsók lehetnek — mondta egyikünk. Az, aki az előbb elcsoszogott a sarokba, és most mellettünk szedte a levegőt, azt mondta: — Ládák. Kiskoromtól fogva ismerem a becsomagolt ruha szagát.

Akkor elindultunk arrafelé. A talaj puha és sima volt, mint a letaposott föld. Valaki kinyújtotta a kezét. Élő, nagy bőrfelület tapintását éreztük, de már nem éreztük a másik oldalon húzódó falat.

— Ez egy nő — mondtuk.

A másik, aki az előbb a ládákról beszélt, azt mondta:

— Azt hiszem, hogy alszik.

A test megrázkódott az érintésünktől, remegett; éreztük, hogy elhúzódik, de nem úgy, mintha kicsúszott volna a kezünk közül, hanem mintha megszűnt volna létezni: Ennek ellenére egy pillanat múlva, amíg nyugodtan, megmerevedve, szorosan egymás vállához támaszkodva álltumk, meghallottuk a hangját.

— Ki járt Itt? — kérdezte.

— Mi vagyunk — feleltük, de nem mozdultunk.

Hallatszott a mocorgás az ágyban; a recsegés és a lábak csoszogása, ahogy a papucsot keresték a sötétben. Akkor magunk elé képzeltük az ülő nőt, ahogy félálomban néz minket.

— Mit csinálnak itt? — kérdezte.

És mi azt mondtuk:

— Nem tudjuk. A bölömbikák kivájták a szemünket.

Azt mondta a hang, hogy hallott valamit a dologról. Hogy az újságok írták, hogy három férfi egy udvarban sörözött, ahol öt vagy hat bölömbika volt. Hét bölömbika. Az egyik férfi énekelni kezdett, mint egy bölömbika, utánozta a madarakat:

— Az volt a baj, hogy késett az óra — mondta. — Akkor a madarak az asztalra ugrottak, és kivájták a férfiak szemét.

Elmesélte, hogy ezt írták az újságok, de senki se hitte el nekik. Mi azt mondtuk:

— Ha az emberek odamentek, látniuk kellett a bölömbikákat.

És a nő azt mondta:

— Odamentek. Másnap tele volt az udvar emberekkel, de az asszony már elvitte magával máshová a bölömbikákat.

Amikor megfordultunk, a nő már elhallgatott.

Megint ott volt a fal. Pusztán azzal, hogy forogtunk, beleütköztünk a falba. Mindig egy fal húzódott körülöttünk, körülfogva minket. Egyikünk újból elAkikor egy felnőtt hang szólalt meg. Egy női hang, mintha egy zárt ajtó mögül szólt volna:

— Már megint magadban beszélsz.

És a gyerekhang közömbösen mondta:

— Nem. Az a helyzet, hogy megint itt van az a három ember, akinek a bölömbikák kivájták a szemét.

Forgópántok csikordulása hallatszott, és aztán a felnőtt hang, közelebbről, mint először.

— Vidd haza őket — hangzott.

És a fiú azt mondta:

— Nem tudom, hol laknak.

És a felnőtt hang azt mondta:

— Ne légy gonosz. Mindenki tudja, hol laknak, mióta a bölömbikák kivájták a szemüket.

Majd más hangon folytatta, mintha hozzánk beszélne:

— Az a helyzet, hogy senki sem akarta elhinni, azt mondják, hogy kacsa, csak azért írták az újságok, hogy jobban elkeljenek. Senki se látta a bölömbikákat.

És a fiú azt mondta:

— De senki se hinné el nekem, ha végigvinném őket az utcákon.

Mi nem mozdultunk; nyugodtan álltunk, a falhoz támaszkodva, és hallgattuk. És a nő azt mondta:

— Ha ő viszi el magukat, az más. Utóvégre senki se fog adni arra, amit egy gyerek beszél.

A gyerekhang közbeszólt:

— Ha kimegyek velük az utcára, és megmondom, hogy ők azok, akiknek a bölömbikák kivájták a szemét, a fiúk kővel fognak hajigálni. Az utcán mindenki azt mondja, hogy ez nem fordulhat elő.

Csönd volt egy pillanatig. Aztán ismét becsukódott az ajtó, és a fiú újból megszólalt:

Azonfelül most éppen a Terry és a kalózokat olvasom.

Valaki a fülünkbe súgta:

— Mindjárt nj^ggyőzöm.

Odacsoszogott a hanghoz.

— Azt szeretem — mondta. — Legalább áruld el nekünk, mi történt Terryvel ezen a héten.

Igyekszik a bizalmába férkőzni, gondoltuk. De a fiú azt felelte:

— Az engem nem érdekel. Engem egyedül a színek érdekelnek.

— Terry egy labirintusban volt — mondtuk.

És a fiú azt mondta:

— Az pénteken volt. Ma vasárnap van, és engem a színek érdekelnek — és ezt hideg, szcnvedélyte- len, közönyös hangon mondta.

Amikor a másik visszajött, azt mondtuk:

— Vagy három napja tévelygünk, és egyszer sem pihentünk meg.

És egyikünk azt mondta:

— Jól van. Most pihenünk egy kicsit, de nem engedjük el egymás kezét.

Leültünk. Láthatatlan, langyos napfény melengette a vállunkat. De a nap sem érdekelt minket. Éreztük, hogy ott van, valahol, bárhol, már elvesztettük a tér, az idő, az irányok fogalmát. Sokféle hang haladt el előttünk.

— A bölömbikák kivájták a szemünket — mondtuk.

És az egyik hang így szólt:

— Ezek komolyan vették az újságokat.

A hangok eltűntek. És tovább üldögéltünk egymás vállára támaszkodva, vártuk, hogy a hangoknak, a képeknek abban a forgatagában arra vetődjön egy ismerős hang vagy szag.

A nap tovább sütött a fejünk felett. Akkor valamelyikünk azt mondta:

— Menjünk megint a falhoz.

És a többiek mozdulatlanul, a fejüket a láthatatlan fény felé emelve:

— Még ne. Várjuk meg legalább, amíg az arcunkba süt a nap.

NAGY MÁTYÁS fordítása

Ojversek

kulcsár erenc

Levél-féle Tóth Erzsébetnek

Kmeczkó Mihály Mint fü fölé az árnyék című drámájának lépi előadása után, éjfélen, mélyen emberi okokból, a kassai Thália Színház művésznőjének írtam e levél félét.

A költő-féle ember dolga végett fordulok tefeléd, Erzsébet, hogy nekem is, és mindig csak az fájjon, ami nekünk és benned, itt, ezen a tájon.

Az előadás után, csak úgy, hazajöttem, s bár égett mái az erdő is mögöttem, asztalhoz ültem és bort iszogatva, összehozni kezdtem, mi lehet a titka,

mi lehet a nyitja szavad nagy telének, és arcod nyarának, úgy, hogy az ének rólad indul - s élted a krónika, s hogy fölindul bennem apa és ipa.

Nap nem látta, csillag se, hogy sírtál, és tenni és jót szépen mégis bírtál.

A világot jelentő - ajjaj! - deszkán síró szemed fenyegetőn les rám.

Dúdor István rajza

DÉNES GYÖRGY

Akiért én hadba szállók

Akikért én hadba szállók, gazdagon is proletárok, proletár-zavarban állok, meleg szívekért kiáltok. Fényért remegő szegények, jómódú szegény legények, akiknek van pénzük, házuk, de még nincs elég viráguk, nincs elég nap a szemükben, világolni, égni szebben, nézzenek most az arcomba, ne lapúlva, félve, lopva, bátran, szárnyaló reménnyel, szeretve, mégis keményen, mindig új tüzeket rakva, nagy máglyákat lobogtatva, a jó szóért élve-halva, a világot felvállalva.

ÚJ sí*

1978.

X. 23.

4