Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)

1978-10-20 / 290. szám, péntek

Raszul Gamzatov könyvéről Az avarokat mindmáig olyan népnek tartattam, amely a kezdeti középkorban a Tisza mellett sáltorozott, és a nép- vándorlás koráiban, a hatodik évszázadban az erősebb ellen­fél elől nyugatra futott. Itt nyugaton beleolvadt valahol más népekbe és eltűnt ugyan­úgy, ahogy királyuk, Geiserik uralma idején a vandálok el­jutottak Észak-Afrikába és Karthágó elfoglalása után be­levesztek a sivatagok homok- tengerébe. Raszul Gamzatov Az én Da- gesztánom című könyvéből ki­derül, hogy Dagesztánia Kau­kázus hegyóriásai közti Avariá­inak egyik körzete. Akadnak a szovjet folklór-tudománynak olyan tudósai, akik a Kauká­zusban élő da geszt ónokat a népvándorláskorabeli avarok egyik fennmaradt ágának tartják. A szovjet művelődéspolitika törvényszerű alapelve, hogy minden népnek, még a legki­sebb törzsnek is meg kell őriz­nie anyanyelvét, fejlesztenie kell sajátos kultúráját. Termé­szetes teháit, hogy a kevés lé­lekszámú és sok törzsre sza­kadó dagesztániak is megte­remtették irodalmukat, s ez a hagyományokhoz kötődő iroda­lom ma olyan jelentős alkotót tud felmutatni, mint a költő­ként és prózairókér.t egyéni hangú Raszul Gamzatov. Bár _ Gamzatov önéletrajzú Ihletésű könyve rengeteg folk- üorisztikus elemet tartalmaz, a Ikötet nem csupán néprajzi 6zokások, hagyományok feléb­resztése, hanem érdekes írás- mű, amely szerzője életéről, íróvá válásának körülményei­ről ad jelentést. Gamzatov regénynek mondja könyvét, ám szerintem sem formájában, sem mondandójá­ban nem regény, kimondottan életrajz sem, inkább a kettő­nek érdekes ötvözete, amely­ben hol a vallomástévő kerül előtérbe, hol pedig a népe aj­kán élő meséket, mondákat, énekeket és szokásokat fel­jegyző írástudó. Amikor a szerző megszüle­tett, egy tisztes vén magasan a száklya mennyezetéig emel­te és így szólt: — Leány nevének olyannak kell lennie, mint a csillag tün­döklése, mint a virág illato­zása, szirmainak lágysága. Fér­fi nevében a kard pengésének a könyv bölcsességével kell egyesülnie. Az én könyveim, az én kardjaim ezt a nevet súgják: RASZUL. Raszul arab nyelven küldöt­tet vagy még pontosabban kép­viselőt jelent. „Hát ki küldött engem, kit képviselek én?u — kérdi Gamzatov és könyve erre a kérdésre próbál választ adni. Elődje, a bölcs Szulejman Sztalkij öntudatosan ezt val­lotta: „Nem vagyok se lezg, se dagesztáni, se kaukázusi költő nem vagyok. Én szovjet költő vagyok.“ Igaza volt. Szovjet költőnek azért mondhatta magát, mert az igazi énekniondó hivatás- tudatával mély ihletéssel, tisz­ta és ízes költői szóval fejezte ki népe gazdag érzés- és gon­dolatvilágát. Gamzatov a nyom­dokába lép és könyve azért oly becses, mert a hegyi pász­torok, földművelők és lovasok szokásait, eseményekben nem gazdag, de mondái szépségű, egyszerű életét a képek hosz- szú, érzékletes sorával fejezi ki. A költő akkor válik népe igazi szószólójává, ha megleli azokat a szavakat, amelyek megnyitják hallgatói és olva­sói szívét. Dagesztánia sziklás világában nem könnyű az élet, fáradságos a mindennapi ke­nyér megkeresése, mégis meg­hozza az elégedettséget, ha a nép fagyban, viharokban, szik­kasztó forrósáigok idején meg­érzi a munka és a helytállás szépségét. Gamzatov a zordul fenséges hegyi világ lakói ne­vében szólal fel, helyettük énekli meg, hogy sziklák közt; járhatatlannak tűnő ösvények mentén is magasba kell törni. Szerencsére rendelkezik azok­kal az adó.'.Ságokkal, hogy tettben és gondolatban szállni, ég felé törni tudjon. Szőlős- kertekben bort présel és teli poharát tiszta szívvel kínálja olvasóinak. Megírtad a versed. Felszántva a föld. De még ne könyveld el magadnak. Menj végig rajta: a barázdák között Megmüveletlen foltok maradnak. Rokonszenves ez a beisme­rése. Érzem benne azt a törek­vést, hogy szándékában áll el­jövendő éveiben ezeket a fol­tokat érettebb gondolatokkal és még mélyebb költői eszkö­zökkel eltüntetni. „Egészsé­ges“ könyveket akar útra bo­csátani, tartós gondolatokkal és szívós gyökerekkel. Rokonszenves az is, hogy kezében olykor reszket a toll, elbizonytalankodik és kétségek emésztik. Ezek az önemésztő kétségek egyetlen költő pályá­ján sem meddő jelenségek. Magasig emelkedni, magas­ba szállni ilyen tisztaság nél­kül nem lehet. (Európa és Kárpáti kiadó, 1978) EGRI VIKTOR A Galántán eltöltött gyer­mekévek, amelyek alatt édesanyjától és nevelőnő­jétől nagyon sok gyönyörű dal­lamot hallott, nem maradt ha­tás nélkül Kodály Zoltán életé­ben. Ezek hatása alatt írta meg a Galántai táncok című szimfo­nikus művet, világhírűvé téve ezt a várost, amely most elő­ször adott helyet a Tavaszi szél vizet áraszt című országos nép- dalverseny területi elődöntőié­nek. Kodály és Bartók Béla na­gyon korán fölfedezték, hogy igazi zenét csak akkor lehet írni, ha a gyökerekig hatol­nak. Ezért járta Kodály mint­egy hetven évvel ezelőtt, a Mátyusföld, a Csallóköz és a Zoboralja falvait. Gyűjteni, ösz- szeszedni azokat a dalokat, amelyek az egyszerű nép ajkán születtek, hogy aztán — a nagy Kodály-szakértő Eősze László szavaival — ,,megmosdatva, megfésiilve, új ruhába öltöztet­ve bevezessék azokat a hang­versenytermek pódiumára.“ £s iám e falvak dalosai hetven év után bizonyítják, hogy a kodá- lyi útmutatás és tanítás termő talajra lelt. „A lélek ősi bútor­zatát“ — a népdalt megőrizték. A harmadik területi elődön­tőn a hagyományápoló szólisták és csoportok voltak túlsúlyban. Nem érdektelen azonban meg­jegyezni, hogy az első kategó­riában az énekesek stílusa in­kább a nótaéneklésbe hajlott, ami nem éppen a legdicséren- dőbb népdalversenyen. Figye­lemre méltó volt Schuszter Éva békéi (Mierovo) énekes teljesít­ménye, aki zeneileg nagyon igényes összeállítását szépen adta elő. Ebben a kategóriában jó teljesítményt nyújtott még a bratislavai Károlyi Magda és a diószegi (Sládkovičovo) Macsa­li Alajos. A három közül ez volt az egyetlen elődöntő, ahol nem hallottunk hagyományőrző szó­lóénekest. Nem hinném, hogy a csoportokban, ahonnét általá­ban a szólisták 'kikerülnek, ne akadna olyan, aki e kategória kritériumainak nem felelne meg. Csak egy kissé „mé­lyebbre ásva“ kellene keresni a megfelelő dalokat. A legnépesebb mezőny a har­madik kategóriában gyűlt egy­be. A kilenc éneklőcsoport tel­jesítménye azonban hullámzó volt. Méltó sikerre csak azok pályázhatnak, akik jól megvá­lasztott dalaikat zeneileg tisz­tán, ritmikailag pontosan ad- táík elő. Például a nsallóköz- kiirtiek (Ohrady). Habár csak 1977-től énekelnek — Szabó Jolán vezetésével — meggyőz­ték a zsűrit és a közönséget Is, hogy rendszeres munkával rö­vid idő alatt is elsajátítható az egységes, tiszta éneklés. A nád­szegi (Trstice) női éneklőcso­port legnagyobb erénye a kitű­nően megválasztott dalok szug- gesztív előadása volt. Bár elé­gedettek lehetünk az udvarnoki (Dvorníiky), a bücsi és a dió­Bár hetvennyolcat írunk, hölgyem ... Különféle édességek illata leng az asztal fölött, amely körül hatan ülünk a hangu­latos poznani kávéházak egyikében. Amikor beléptünk Vlodzimierz-zselj lengyel újságíró barátommal, három kollégája éppen köszön­tötte a negyediket, névnapja alkalmából. Ke­zet ráztunk vele mi is, aztán leültünk. Be­szélgetünk, derülünk. Közben meg kell kós­tolnom többféle lengyel cigarettát, hátha va­lamelyik jobban ízlik a Carmennál. Megkér­deznek, hogy érzem magam Lengyelország­ban, mit szeretnék látni. Oswiecimet, mon­dom többek között. En ott voltam, szólal meg váratlanul közvetlen szomszédom, tár­saságunk két nőtagja közül az idősebbik, és a bal karján könyökig húzza ruhájának ujját. Számok csapódnak szememnek, kék számok, ahogy elém tartja karját. Gyújtson rá egy Marlboróra, mondja. A dobozon: Made in Poland under authority of Philip Morris inc. És ezektől az angol szavaktól húsz cen­tire azok az igenis közérthető számok. Ame­lyeket harmincöt évvel ezelőtt szürkültök a bőr alá. Elmequek Oswiecimbe, mondom még egyszer. Krakkóból indulunk, esőben. Sofőrünk fia­tal, szereti a tánczenét, addig csavarja a rádió gombját, amíg nem talál kedvére valót. Alig szólunk, jó hallgatni a zenét ebben a szomorú időben, az egykori haláltábor felé vezető országúton. Szépek az őszi fák. Biz­tosan ugyanilyen szépek voltak azokban az években is. Oswtecim. Kérem, ne tessék dohányozni. Nem azért, mintha emlékeztetne bennünket üalamire a füst. Fölösleges külön figyelmeztetni. Elég ma­ga a helyszín. Járhat-e itt más az ember eszében, mint az, ami ezek között a falak között történt az emberrel? Fölmerülhet-e egyáltalán a kérdés: tessék mondani, szabad itt dohányozni, vagy nem, illik; mert külön­ben ennek a rakás hajnak, millió gyermek­cipőnek nem árthat a füst, ugye, üvegfal védi valamennyit. Lengyelek, oroszok, olaszok népes cso­portjával járjuk a barakkokat, némelyikben más nemztiségü látogatókkal is találkozunk. A szélső épület: a halál háza, szó szerinti fordításban: Földszinti folyosóján előbb azok a helyiségek, ahol a fasiszták pipálgatták ki az embereket, majd azok, ahol — földre dobott rongyok, ruhadarabok, mosdótálak, kínzóeszközök és akasztófa. Es ezen a folyosón, az utolsó álmok, az utolsó szívdobbanások folyosóján cigarettára gyújt egy hölgy. Egy ember közülünk. Nem tudom honnan jött ötödmagával, mely jól­fésült tájáról e világnak. Szőke, púder és paróka nélkül ötvenéves lehet. Nézi az akasztófát, és dohányzik. Mintha kávéházban lenne. Es nem veszi észre, vagy nem akarja, hogy éles tekintetek fordulnak feléje, pa­rancsolják ki kezéből a cigarettát. Egyetlen szerencséje ennek a közönynek, hogy nő hordozza magában, különben — érzem — mindegyikünk ütne egyet rajta. Kipofoznánk innen, menjen a frászba. Aztán a hölgy egyik férfikísérője elszégyelli magát — a hölgy helyett persze —, és a rúzsos szájból ki­veszi a cigarettát. Nem szabad drágám, lá­tod, hogy bámulnak az emberek. Igen, uram, bámulunk. Oswiecimben vagyunk. Amikor már a várost ts elhagyjuk, sofő­rünk csak akkor nyúl a rádió kapcsolójához. Jó hallgatni a zenét ebben a szomorú tdőben. BODNÄR GYULA A cui'.úközkürti éneklőcsoport az Ág Tibor gyűjtötte, Duna men­tén kinyílott a tulipán című dalt énekli (Csordás Béla felvétele) Sok és kevés A TAVASZI SZÉL VIZET ÁRASZT HARMADIK TERÜLETI ELŐDÖNTŐJÉRŐL szegi csoport teljesítményével is. Náluk azonban már jelent­keztek kisebb hibák: pontatlan indítás, hibás műsorösszeállítás és a pontatlan intonáció. A negyedik kategóriában nem várt, ám annál kellemesebb meglepetést szerzett a inadari és a pódafai (Povoda) éneklő­csoport. Jól megválasztott da­laikat szépen adták elő. És itt visszatérek arra, amit a máso­dik kategória kapcsán már le­írtam: ahol a csoportok részé­re igényes műsort tudnak ösz- szeállítani, ott a szólistákra is több gondot kell fordítani. Vo­natkozik ez a csicsóiakra (Ci- čov) és az ebediekre (Obid) is. Az ötödik kategóriában két nagyon jó teljesítménynek tap­solhattunk. A különböző népze­nei eseményekről és versenyek­ről már jól ismert Oros Gyula ismét bebizonyította, hogy hangszerét, a furulyát mesteri­en kezeli. Technikai biztonsá­gának köszönheti, hogy válasz­tékos, igényes műsorral állhat közönség elé. Nagyon jó be­nyomást keltettek a naszvadi citerá9ok is. A . harmadik elődöntő egyet­len tánccsoportja, a jókai, (Jel­ka) sikert aratott. Véget értek tehát az elődön­tők. Természetes, a végső ér­tékelésre csak az országos dön­tő után kerülhet sor. Azt azon­ban már most elmondhatom, kevesellem, hogy a három elő­döntő kilencven műsorszámából csupán 22 vehet részt október 28-án, a bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában megtartandó országos döntőn. Az elődöntők kilenvcen műsorszámát viszont sokallom. Ha a járási zsűrik jobban megszűrték volna a mű­sorokat, akkor az országos elő­döntők színvonala nem lett vol­na ennyire hullámzó. Erre, s az egyéb fölmerült problémák­ra azonban majd a döntőt ér­tékelő írásunkban még kité­rünk. JARÁBIK IMRE Zalaboi Zsigmond Két nagyobb lélegzetű, két könyvet kitevő tanulmányon. Az egyikben a költői meta­fora kérdéskörét szeretném fölvázolni — s a magam mód­ján megválaszolni is, persze. E kérdezz-felelek „játék“ sza­bályait pedig a poétika, a sti­lisztika, a nyelvészet, a jelen­téstan, az asszociációs teória, a játékelmélet, az alkotáslélek­tan, a szemantika, az informá­cióelmélet, szövegelmélet stb. stb. eddig elért eredményei szabnák meg. Kitűnő, jól ka­matoztatható részlettanulmá­nyok születtek már magyarul erről a témáról; a metafora­ügy interdiszciplináris, átfogó, monográfikus feldolgozására azonban eddig nem került még sor. Hol tartok jelenleg ezzel a munkámmal? A kez­det kezdetén. Mintegy hatvan oldalnyi legépelt anyagom egyelőre vár; várja, hogy újabb fejezetekkel gazdagodjék ab­ból a hatalmas — szlovák, cseh, orosz és angol nyelvű forrásokból táplálkozó — jegy­zetanyagból, amely íróasztalo­mon tornyosul. Várja továbbá azt is, hogy az a szakiroda- lom, melyet mindeddig még nem tanulmányoztam át, de amelynek létezéséről tudok, társuljon a már formába ön­tött anyaghoz. A másik tervem: a hatvanas­hetvenes évek fordulóján ki­rajzott nemzedék — kortár­saim — immár egy évtizedes irodalmi tevékenységének a fölmérése, kritikai értékelése, beillesztése a korábbi nemze­dékek által képviselt Irodalom­történeti előzményláncolatba úgy, hogy e ma többnyire „fia- tal“-nak mondott nemzedék fölmutathassa azokat az esz­mei-szemléleti jegyeket, melyek őt a korábbi generációhoz fű­zik, ám ugyanakkor kitűnjenek azok a sajátosságai ts, melyek révén újat hozott és teremtett. A tanulmánynak tehát valami­féle irodalomtörténeti hossz- metszetből, meg a hozzá szer­vesen Illő pályaképekből kel­lene összeállnla. Lévén szó fia­talokról, fölmerülhet a kérdés: nem korai még a leltározás? Hitem szerint nem. Nem, mert irodalmunkban egyetlen nem­zedéket sem kísért annyi fél­reértés, félrehallás, kritikai (sajnos, még gyakrabban ál­kritikai) csatározás, pro és kontra vélemény, mint éppen ezt a társaságot, amely pedig nem kevés eredménnyel gazda­gította modern költészetünket. Föl kell mérni— egész irodal­munk meg a fiatalok további fejlődése érdekében is —, mi évült el, mi tisztult le, mi ma­radt meg ennek az egy évtized-* nek az irodalmából, no meg a hozzá kapcsolódott kritikák szempontjából. Nem tartom ko­rainak a leltározást azért sem, mert a nemzedék legjobbjainak mára már jelentős kritikai iro­dalma támadt; gazdagabb, na­gyobb mint vélné az ember. Ügy látom: a pályakezdőknek kijáró egy évtizednyi próbaidő eltelt. A boly, jóllehet együtt startolt, mára szétszakadozott: vannak sereghajtói, vannak él­tagjai. S mivel a szlovákiai magyar irodalom egy Időben hozzászokott ahhoz, hogy min­den arany ami fénylik: ho«y minden könyves ember egyút­tal valóban költő, valóban író is, szükségét érzem a legen- daoszlatásnak, az értékek dif­ferenciálásának. S hogy az ér­ték ne csupán a mi belterjes szempontjaink szerint méres­sék meg, nemzedékem alkotóit szeretném egy nagyobb kor­társ mezőn s az egyetemes ma­gyar irodalom részének látni és láttatni, komparatisztikai vizsgálódás és viszonyítás kö­rébe vonva a szlovák, a ma­gyarországi, a romániai, jugo­szláviai magyar Irodalmak ve­lünk egykorú költőinek-íróinak eredményeit is. Csak ez a nem­háztáji nézőpont mutathatja meg pontosan, megbízhatóan, mit ér az ember, ha — cseh­szlovákiai magyar alkotó. Az esszét mondják a szellem kalandjának is. A föntiekből sejthető: meglehetősen nagv területet kell bekalandozni, átportyázni ahhoz, hogy ter­vem valósággá váljék. 1978. X. 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents