Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)
1978-10-19 / 289. szám, csütörtök
A társadalmi igényeknek megfelelően SZLOVÁK NYELVOKTATÁS A GYAKORLATBAN A nuigyar tanítási nyelvű Iskolák ma már biztos szlovák nyelvi alapot nyújtanak a ta nulóknak. Iskoláink pedagógusai tudatosítják, hogy szlovákul tudni társadalmi igény, melynek kielégítése a magyar tanítási nyelvű iskolák továbbfejlődésének záloga. A mi körülményeink között még hatványozottabban érvényes Kodály Zoltán megállapítása: „Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden magyar tökéletesen tudjon. De használják fel idegen nyelvtudásukat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Régi igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud.“ Származása és szerkezete alapján idegen nyelviként foglalkozunk a szlovák nyelvvel, számunkra mégis közelálló. Mindez csaik előtérbe helyezi annak az objektív szükségszerűségnek a gyakorlati átültetését, hogy a szlovák nyelv oktatásában a fő hangsúly a beszédértésen és a beszélt nyelv aktív használatán van. Az alapiskola alsó tagozatán nem a nyelvi rendszer ismerete, hanem, a nyelvnek, mint érintkező eszköznek a gyakorlati alkalmazása, azaz a beszéd kerül előtérbe. Míg a nyelvtan elméletileg is elsajátítható, addig a beszéd csakis alapos gyakorlattal. Jó ered menyeket érnek el pedagógusaink a szlovák nyelv oktatá sában az 1. és 2. osztályban, ahol a Képes nyelvkönyv alap ján tanítanak. Helyesnek bizo nyúlt az a gyakorlat, hogy a tanulók már az első osztálytól kezdve naponta találkoznak a szlovák nyelvvel, hiszen a mindennapi gyakoroltatás az ismeretek automatizálását rend kívül előnyösen befolyásolja. Tudományos kísérletek igazolják az arányosan elosztott, sűrű gyakorlás nagyobb hatás- fotkát. Bizonyságot nyert, hogv a teljesen idegen nyelvű kö zegben eltöltött viszonylag rö vid idő alatt a gyermek aránylag gyorsan jut el a beszéd készség szintjére. A növekvő társadalmi igényeket, valamint az SZSZK kormányának 1972- ben hozott rendeletét szem előtt tartva a magyar tanítási nyelvű iskolák komplex intéz kedéseket dolgoztak ki a szlovák nyelvoktatás hatékonyságának fokozására. Az eltelt évek igazolják, hogy iskoláink ban komoly munkát végeztek ezen a téren, hiszen az oktatás színvonala és a tanulók tu dássziintje egyaránt emelkedett. A tanulók nyelvtudását nem kis mértékben befolyásolja az a nyelvi közeg, amelyben élnek. A dunaszerdahelyi járásban a községek többségében az iskolán kívül az alapiskolák tanulói csak ritkán kerülnek kapcsolatba a szlovák nyelvvel. Annak érdekében, hogy a tanulóknak lehetővé tegyék ismereteik elmélyítését, szlovák nyelvi kifejezőkészségük javítását, a jnb oktatási osztálya baráti kapcsolatot vett fel a Spišská Nová Ves i járás iskoláival. A járás 22 alapiskolája állandó kapcsolatot tart fenn az említett járásj valamelyik iskolájával. A szülők körében végzett felvilágosító munka révén rövid idő alatt sikerült megértetni a kapcsolat fontosságát. A kapcsolatok fejlesztésével elsősorban a tanulók szlovák nyelvtudásának javítását szorgalmazzák Az iskolákat ebl>en a törek- vésftkben a szülői munkaközösségeken kívül aktívan segítik a patronáló üzemek, valamint az efsz-ek, melyek anyagi jut - tatásokkal támogatják a tervezett akciók megvalósítását. Terebélyesednek az egyes családok közötti kapcsolatok is, melyek eredményeként emelkedik a látogatások, utazások száma, s a szülők közül sokan küldik gyermekeiket a tavaszi és a nyári szünetben szlovák szóra. Az egyes iskolák és családok között kialakult baráti, elvtársi kapcsolatok kedvező hatással vannak céljaink és törekvéseink elérésére. Bevált forma a sí- és úszótanfolyam is, melyet a Spišská Nov,á Ves-i, illetve a dunaszerdahelyi járásban rendeznek meg kölcsönösen a baráti iskolák. SV1NGER ISTVÁN Diákburútsuff Hogyan Is kezdődött? Jankó így emlékszik: — Zálogosdit játszottunk. Attilának 1)6 kellett bújnia az asztal alá, és a terítő alól ki- ugatnia az első arra jövőre. Éppen az igazgató jött. Egészen legyökerezett, amikor Attila ráugatott. Mindenki nevetett. Az igazgató is. Én meg arra gondoltam, hogy aki nem törődik azzal, hogy nevetségessé válik, de társai kedvéért megtartja a játékszabályt, az határozott, erős jellemű fiú, akivel érdemes barátságot kötni... Attila így emlékszik: — Elég nehezen tanultam meg síelni. Kezdetben sokat bajlódtam még a sítalpak felszerelésével is. Botladoztam a hóban, megizzadtam alaposan. Hazafelé jöttünk, amikor mellém került Jankó, és rámszólt: Add ide a sítalpakat, viszem! Odaadtam neki, a szemébe néztem, és döntöttem: barátok leszünk. Akinek a segítségére kérés nélkül is számíthatok, az egészen bizonyos, hogy jó barát lesz ... így kezdődött tehát fán Pu- toš és Valkovics Attila barátsága. Egyik a Pohorelái Alapiskola tanulója, nyolcadikos, a másik a Zselízi (Želiezovce) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanulója, szintén nyolcadikos. Egymás megismeréséhez, a barátságkötéshez az adta a lehetőséget, hogy a két iskola között már évekkel korábban kialakult a baráti kapcsolat. Rendszeresek a pedagógusok, a diákok találkozói. Telenként Pohorelán, a hegyekben rendezik meg a két iskola pionírjainak sítanfolyamát, tavasszal, nyár elején pedig Zselízen rendeznek úszótanfolyamot. Mi most Zselízen, Valkovi- cséknál beszélgetünk a baráti iskolák két tanulójával. — Nos, megismertétek egymást ... de milyen volt a folytatás? Jankó válasza: — Rengeteg levelet írtunk egymásnak. Attiláé: — Először én laktam náluk, a vakációban, azután ő jött hozzánk, és ez így megy azóta. Jankó megjegyzi: — A kivétel, persze, erősíti a szabályt. Ilyen kivétel volt az idén, a nyár elején, hogy Jankó három hétig Bulgáriában, nemzetközi pionírtáborban üdült. Attila pedig a Szovjetunióban, Szara- tovban. — Onnan is írtunk egymásnak — mondja az egyik — meg bélyegeket is küldtünk. Közös érdeklődésük a bélyeggyűjtés, a történelem, a sport, és a nyelvek tanulása. Attila már egészen jól beszél szlovákul — dicséri barátját Jankó —, én meg sok szót megtanultam magyarul, például kutya, patak, asztal, barátom, de inkább arra törekszem, hogy értsek előbb, úgy köny- nyebb nyelveket tanulni. Szóval, értik a tanulás módját. Hogyne, hiszen mindegyik kitüntetett tanuló. Attila régész szeretne lenni, Jankó pedig történelem szakos tanár. Előkerül a bélyegalbum, nézegetik, mutatják a legújabb bélyegeket, és beszélgetnek. — Hogyan is mondják szlovákul, hogy névértékben? — Mi az album magyarul?... Album?! Nahát, nem is gondoltam volna ... Attila édesapja, Valkovics Sándor az Állami Gazdaság könyvelője, a két család kapcsolatáról is tájékoztat. Elmondja, hogy a két fiú barát- kozása nyomán igazán megértő, kölcsönös látogatásokban is megnyilvánuló barátság alakult ki a két család között. Felesége az áruház textilosztályának vezetője, Jankó édesanyja a pohorelái vasútállomás pénztárosa. Jankó édesapja a SIGMA nemzeti vállalat üzemének esztergályosa. Jankóék családjában is két fiú van, az övékében is. Igaz, Attila öccse, Gábor még csak elsős, Jankó öccse, Marian pedig már ötödikes, fontos az, hogy a két család tudja: otthon érzik magukat Jankó és Attila akár Pohorelán, akár Zselízen vakációznak. HAJDÚ ANDRÁS Kulturális hírek Az Inosztrann<afa Lityeratúra júniusi számában Hidas Antal legújabb költeményeiből közöl összeállítást. Ugyanebben a számban a nemrégiben a Szovjetunióban járt Fodor András, Veress Miiklós és Mózsi Ferenc nyilatkozik a magyar irodalom legújabb Ígéreteiről, valamint saját munkásságukról, terveikről. A cikk szerzője, Szergej Fagyejev bemulatja a szovjet olvasóknak a szovjet folyóiratokból már ismert Fodor Andrást, Puskin, Lermontov, Nyek- raszov, Paszternak, Tvardovsz- kij, Voznyeszenszkij magyar fordítóját. A cikk Mózsi Ferencet is bemutatta, akinek egy elbeszélés- kötete jelent meg nemrég, és először járt a Szovjetunióban. A fiatal prózaíró nagy érdeklődéssel ismerkedett a szovjet fiatal művészekkel, és nagyon tetszett neki, ahogy a „tapasztalt írók patronálják kezdő kollégáikat, mintegy irodalmi nevelőikké válnaik“ — írja a cikk szerzője. A Lityeraturnoje Übozrenyij-fi közli azt a kerekasztal-beszél- getést, amelyen bolgár, lengyel, magyar, NDK-beli és szovjet kritikusok, írók és szociológusok a Társadalmi és demográfiai folyamatok a szocialista országokban és tükröződésük az irodalomban című témáról cserélték ki gondolataikat. 0 Pirx pilóta tesztje címmel lengyel—szovjet koprodukciós film készül a nálunk is népszerű Stanislaw Lem tudományosfantasztikus regényei alapján. A történet szerint Pirx pilóta a Saturnus gyűrűjébe vezeti űrhajóját; ezeket a felvételeket a szovjet „góliát“ rakéta fedélzetén vették fel. A film forgató- csoportja Kijev és Tallinn után Lengyelországban, Wroclaw környékén folytatja munkáját. □ Moziközpont Moszkvában. A szovjet főváros egyik legnagyobb moziközpontja épül a Perov kerületben. A terveket a Moszkvai Típustervező és Kísérleti Intézetben készítették el. — Ez a kulturális központ — mondotta V. Atanov főtervező — több teremből áll, amelyek közül a legnagyobb ovális alakú és 1000 néző számára készül. Az új moziközpontot az építők novemberben adják át a közönségnek. Gedeonék üres háza Reflexiók a Magyar Területi Színház bemutatója kapcsán Ott és akkor — A Gedeon házban, 1936-ban — lehet, még minden a helyén volt. A he lyén, akkor is, ha egyik másik szereplő már a kezdettől fogva kísértette önmagát, akkor is ha a jószáudék, a célratörő s nem az elfogulatlan kritikai gondolkozás emelte a darabot . .. Hová is? Nem tudni, hiszen ott és akkor még azért volt minden a helyén, mert nem is volt meghatározható hazai helye. Ez a meghatározhatatlan hely azonban az említett jószándek indítékaival, mégiscsak körülhatárolható: hazai magyar drámaírásunk gyermekcipőben topogott, ami nemcsak indítványozta, hanem -szinte törvényszerűsítette a próbálkozások „értékké“ ava tását. Az akkori kritika hajlékonysága a kiskorúság, a kezdet nehézségeinek ellenpunto- zását jelentette. Bár hazai magyar drámaírásunk ma is gyermekcipőben jár, jelenlegi színházkritikánk nem latja szükségét e babusgató ellenpontozásnak, ami nemcsak irodalmi értékeink gyarapodásáról, színházunk művészetszornléleti változásai ról, de helyzettudatunk maga- biztosságáról is tanúskodik Itt és most plünk, dicsérteinkkel, elmarasztalásainkkal is itteni és mostani, tehát szocia lista színházat kívánunk közösséget eszméltető szellemi kalá kában látni, hiszen ha Shakes- pearet, Szigligetit, Csehovot, Goldonit és a többiket nem az itteni és mostani életünkkel való teljes azonosulásban látjuk viszont, az eszméltető párbeszéd közönség és színház kö zött elmarad. Nem mindegy hát, hogy a színház olvasó-kutató embere, a dramaturg milyen értelmezés reményében, milyen koncepcióval ajánlja bemutatásra a kiválasztott darabot. Ha az értelmezés által olyan többletjelentéshez jut, amellyel nem a már unalomig meghaladott formaszinten közvetíti a mondandót, akkor minden reményteljes, akkor jelen idejűvé válhat az interpretáció. Ha nem, akkor nemcsak önmagát, de rendezőjét és színészeit is valamiféle sematikus szemlélet gyanújába keverheti. Mi lett hát Egri Viktor A Gedeon-ház című színművével azután, hogy Kmeczkó Mihály dramaturg néhány jelenet átcsoportosításával és a cselekmény „bűnügyiesítésével“ feloldotta a darab egyébként is sekélyes társadalompolitikai hátterét? Nem lehet egyöntetűen állítani, hogy jobb vagy rosszabb az előadás, mint amilyent az eredeti szövegkönyv kínált. Kmeczkó ugyan kiválóan meglátta, hogy a harmincas évek szociológiai-társadalmi hátterét felszínesen, a nemzetiségi vonatkozásokat pedig egyáltalán nem mutatja a darab, azt viszont figyelmen kívül hagyta, hogy enélkül a darab romantikus felszínen marad. Sajátos önismereti elemek alkalmazása nélkül még a leglátványosabb előadás is gyö- kértelen, kudarcra van ítélve. Meggyőződésem, ha a színház nem ragaszkodik a mindenár on-ősbemut at óhoz, jobb, itteni és mostani előadást láthattunk volna. Az állami díjas „Közös út“ ugyanis, hibái ellenére, vitathatatlanul szlovákiai magyar és szocialista alkotás. És évfordulós világunkban színházunk a jubiláló Egri Viktor köszöntésével párhuzamban a szövetkezetesítés harmincadik évfordulójára is emlékeztethetett volna. Jobban, szebben, hozzánk szólóbban, nem úgy, mint a Gedeon-házzal. A Gedeon-ház, sajnos, nem jó darab. Most azonban tegyük félre az írott darabot, s nézzük a számunkra fontosabbat, a játszottat. Kmeczkó Mihály dramaturgiai próbálkozása tehát donquijote-i küzdelem maradt. Bár a három felvonásból kettőt csinált úgy, hogy a harmadik felvonást egy elő- és egy utójátékra bontotta, s a szöveget is megtisztította, súlyosabb mondandó, írói üzenet hiányában mindez csak arra volt jó, hogy e bevezető de- tektívjelenettel izgalmasabbá tegye a cselekményL Az izgalmasabbá — eladhatóbbá — dramaturgizált cselekmény izonban széttöredezett Takátt Ernőd brechti ihletésű rendezésében. Brecht célja mindig a valóság kritikája volt. Itt viszont jóval kevesebb volt a harmincas évek szociológiai és társadalmi élet kritikájából, mint ahogy azt a műsorfüzet jelzi. Brecht epikus színházában nemigen elhanyagolható mozzanat a szöveg, amellyel az igazi konfliktusok teljességét megfogalmazta. És itt a rendezői következetlenség kulcsa: Egri szövege nem egyértelműen meghatározó hatalom, hanem az érzelmi álhullámverés, az idilli hangulatok és á. lélektanilag egészen leszűkített életérzések egyvelege — lemerevítő determinánsa a romantikus énhasadásban szenvedő hőseinek. Ezt a szentimentális és romantikus leme- revítést kellett volna a rendezőnek — a jelenetek felgyorsításával, a színészmozgatással, ötletesebb zenei szerkesztéssel — feloldania. A darab történelmi helye és ideje adott: a harmincas évek csehszlovák köztársasága, a világgazdasági válság. Ezért (is) hiteltelen, ahogy a szereplők a romantikához és a szentimenta 1 izmushoz kötődnek. A romantikus lelki alkatra oly jellemző belső meghasonlott- ság szinte valamennyi figurában föllelhető, ám a lélektani rejtélyek a végzetes „tragédia“ — amit Kmeczkó dramaturgiájának kösznöhetően, szerencsére nem old fel az előadás befejezése — csak eseményeiben követhető, lélektani labirintusaiban nem. így hát a szereplők sem tudnak mit csinálni a darabban. Példaként említsem Ferenczy Annát, akit még nem láttam ennyire bizonytalannak a színpadon. Persze^ alakításában látni, ő is tudja, ebben a szerepében nem tarthat igényt különösebb lélektani mélység elérésére. Mindez nem csoda, hiszen — ahogy azt az ugyancsak születési évfordulóra bemutatott, átdolgozott Dódi kapcsán fölvetettem — a félmúlt átlagesztétikáját és átlagmagatartását a legjobb színházi közösség sem képes ma is elfogadható etikává-esz- tétikává alakítani. Az átalakításhoz, az átlényegítéshez ugyanis alap kell. Persze, az előadás még így is izgalmasabb, pergőbb lehetne. Nem ártana, ha a nyitóképben Imre — Holocsy István — már bent állna a színen, kezében a véres fegyverrel. A meglepetés is nagyobb lenne a végén, amikor kiderül, hogy... De ezt hadd nem mondjam el. A színészek teljesítménye közül egyedül Bugár Béláé volt helyenként elfogadható. A további szerepekben Lőrincz Margitot, Kucman Etát, Ropog Józsefet és Turner Zsigmondot láthattuk a színen. Platzner Tibor díszlete, a jelzett nádfedelű cselédlakások és a bőrfotelok nyilván a szociális kontrasztot hivatottak kidomborítani, a színpad fölé maga- suló homlokzat pedig valamiféle kísértetiességet — sajnos, nem hitelesen. Hanzsér Árpád zenéje sem mindig támasztja alá a színpadon történteket. Befejezésül: a színház tavalyi nyolc bemutatója közül legalább ötnél nem volt telt ház. Az Egri-bemutató fél háza is jelzi, baj van a színház—néző kapcsolat körben. Lehetséges, hogy a bukás vagy a mindent elsöprő siker hiányzik? Netán a „jó ez így, ahogy van“-ál’a- pot langymelege rombol? Ennek megállapításához nemcsak szociológiai felmérés kellene, némi kockázatvállalás is. Színházunk egyik erőpróbája lehetne a bérletesek nélkül vállalt premier. Vajon megtelnének-e a széksorok? Vagy ahhoz őlyan darabok és előadások kellenének', amelyek felfogásuk szerint azonosíthatók velünk? Bretter György, a tavaly elhunyt marxista gondolkodó, esztéta nem véletlenül hangoztatta nagy társadalminemzeliségi elkötelezettséggel az „itt és most“ követelménye korszerűbb felfogásaként az „itt és mást“. Adjunk életet kívánalmának jobb darabválasztással, jobb előadásokkal. SZIGETI LÁSZLÓ 1978. X. 19.
