Új Szó, 1978. szeptember (31. évfolyam, 241-270. szám)

1978-09-08 / 248. szám, péntek

* ##• AZ ELŐ VILÁGÍTÓTORONY (50 ÉVE SZÜLETETT LEV TOLSZTOJ „... Számomra, és nagyon sok ember számára Ön már sohasem halhat meg." Egy munkás Tolsztojhoz írott leveléből, 190rt Az idei debreceni Nyári Egyetemen találkoztam egy amerikai fiatalemberrel, aki a magyar nyelvet még alig alig, viszont az oroszt annál jobban bírta. Érdekelt, ezért megkér­deztem tőle: „Jack, te miért ta­nultál meg oroszul?“ — „Miért? Hogy eredetiben olvashassam Tolsztojt — válaszolta gondol­kodás nélkül, hozzátéve: — Szeretem az oroszok nagy Tolsztoját. Széles sodrású és mélységesen mély, ?ikár a Vol­ga, áthatolhatatlan, mint a taj­ga, beláthatatlan, mint az orosz föld. Egyszóval izgat engem. Ügy gondolom, oroszul jobban ■ueg fogom érteni őt. és az oro­szokat is, mert valahol azt ol­vastam: Tolsztoj — Oroszor­szág.“ |ack bizonyára nem t egyetlen az óceánon tiM, akit érdekel Tolsztoj és aki szereti őt, s Nyugat- és Kelet-Európá­bán és más világrészeken is minden bizonnyal sok százezer, š*! sok millió ember szereti Tolsztojt. Regényéit, elbeszélé­seit, ineréit a múlt század hat­vanas éveitől napjainkig újra és újra kiadják az egész vilá­gon. Ismert és kevésbé ismert műveit megfilmesítik, színpad ra, telvízióra és rádióra alkal­mazzák. Ha a .násodik világhá­ború után iskolába járt nemze­dékeknek azt taníthatták, hogy Tolsztoj „óriási hatást gyako­rolt a 20. század irodalmára“, ma bízvást elmondhatjuk: nap­jainkban Tolsztoj nemcsak az irodalomra hat, hanem az ol­vasók legszéle ebb tömegeire szerte a világban, márpedig az az író, akit olvasnak, aki — föld 'ajzi és időkorlátokat le­rombolva — hatni képes, az él. Él — mert ma is tud mit mon­dani az eml»ereknek. Lhből pe­rig «z következik, hogy idő­szerű, ilyformán — korszerű is. Tény, hogy a mi tájainkon annyira jelen van Tolsztoj a mában, mintha csupán néhány éve alkotta volna hatalmas re- gányfolyamait, (Gyermekkor, Serdülőkor, Ifjúság című) ön­életrajzi trilógiáját, a Háború es békét, az Anna Kareninát, a Felt madást, megdöbbentő gyö­Vallomások a világról Karol Ondreička grafikái A Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége a Majerník Galéria kiállításain programszerűen fiatal grafikusok munkásságá­ról ad tájékoztatást. Ezúttal a harmincnégy éves čachticei születésű Karol Ondreička mu­tatkozott be, aki a k ápisko- lában és a nyitrai Pedagógiai Főiskolában töltött esztendők után a bratislavai Képzőművé­szeti Főiskolán Albin Brunov- ský magántanár növendéke volt. A bemutatott anyag ki- fcristályosodó formanyelvről, és sajátosan alakuló világlátásról tanúskodik. Elsősorban az irodalmi al­kotások a sugalmazői. Mégsem csupán ezeknek az illusztráció­jára törekszik, hanem a gon­dolatok átköltése fontos a szá­mára. így születik meg az élet­közelségű realitás, a művész elképzelésének, fantáziájának és érzelemvilágának kifejezé­se. Fő motívuma az örökkön- örökké ihlető asszony és a szerelem. Alkotásaiban érzel­met keltő és eszmetársító erő­vel mélyíti el a tartalmat. Technikája finom. Karcoló tűje szabadon, kötetlenül fut a papíron. Karcain kívül jő néhány olaj­képe is sorakozik a falakon. Teremtő spontanitással, a mű­vészet erejév 1 vall magáról, a világról s a világhoz való viszonyáról. Nem feledkezhetünk meg ki­terjedt illusztráló tevékenysé­géről sem. Majdnem háromti­zednyi könyvet illusztrált a Slovenský Spisovateľ, a Mla­dé Letá, a Tatran és a Smena számára. SÁRKÁNY JENÖNÉ nyörüségű, szigorúan szerkesz­tett kisregényét a Kreutzer szó- nűtát és egyéb műveit. Vagyis Lev Tolsztoj — élő kortársunk, akit nem lehet „a múlt nagy tanúja“ címkével ellátva a könyvszekrényekbe zárni; itt jár közöttünk, befolyásolja gon­dolatainkat. beleszól életünk­be, bölcsen tanácsokat ad, pa­rázs vitákat provokál, szenve­délyesen — egész életét és mű­vészetét kockára téve — érvel, védi az igazságát, ami minden­nél fontosabb volt számára; mélységesen átérezte a felelős­ség szó jelentését, s ennek fő oka az volt: tudta: egy nagy ország népe (mindenekelőtt szegényparasztsága) figyel sza­vára — bízik benne, remény­kedik. hogy ő, a hírneves író, akitől a cár is annyira tartott (s személyes ellenfelének tekin tett), tollával helyes, igazságos irányt szab a történelem folyá­sának. S ő minden energiáját és tekintélyét latba vetve igye­kezett rászolgálni erre a biza­lomra. Azt akarván, hogy egy nép — az orosz muzsik — me­lyet bölcseletében eszménnyé léptetett elő — ne csalatkozzék benn':. Egyszerűen ezt kívánta tőle önérzete és a becsülete. (Ami ma sokak számára köz­hely, üres frázis.) Ám Tolsztoj ma — ha vitába szállunk vele — beismerni, visszavonulni is tud. Ami nagy lelkierőre, szi­lárd egyéniségre vall. Beismeri például, hogy filozófiailag nem volt minden egészen világos és megalapozott bonyolult eszme- rendszerében. Elismeri, hogy tana (melynek alapján az egy­házzal szövetkezett cárizmus kis híján kisajátította), a „ne állj ellen a gonosznak erőszakkal“ — tévelygéseiből és gyengesé­geiből született, s már anyagi létének korában is anakronisz­tikus volt. Elhisszük neki, hogy ezt sohasem gondolta komo­lyan, csupán afféle kamaszos játék volt — melyet élete vé­géig annyira szeretett —, a múlt századvégi bölcselők ug­ratása, ironikus mosoly, mely­re az élet könyörtelensége ta­nította, csak porhintés volt a cári rendőrség szemébe, mely a gyanakvó egyházatyák megbízá­sából minduntalan vizslatekin­tettel követte. Hiszünk Tolsztoj lelkiismeretének, melynek sza­vát naplójába jegyezte. Ha fel­ütjük a naplót, ilyen bejegyzé­sekre lelünk benne: „1909. feb­ruár 13. A legnagyobb tévedé­sem az, hogy a szeretet megte­szi a magáét most is, a kivég­zések, akasztófák stb. Oroszor­szágéban.“ — „1909. november 23. Ha hiszel Istenben, akkor van, ha nem hiszel benne, ak­kor nincs. Visszataszító aforiz­ma, de kénytelen voltam el­gondolkozni rajta. Vajon léte­zik-e önmagában véve az az isten, akiről beszélek és írók? És valóban igaz, hogy erről az Istenről el lehet mondani: ha hiszel benne, akkor létezik. Mindig is így gondoltam.“ Tolsztoj hosszú élete során sokat látott es tapasztalt. A belső társadalmi helyzetet jól ismerte, és mélységesen igaz­ságtalannak tudta. A cár poli­tikusai hittek benne, hogy Tolsztoj meg fogja ingatni Miklósnak és dinasztiájának a trónját. Éles szeme a külorszá­gok politikai boszorkánykony­hájába is jól belelátott, hisz elég sokat utazott. Háziorvosa, a szlovák származású Dusán iBSBigSW ' m avi“". , p Makovický föl jegyezte, mit me­sélt Tolsztoj — utazásait köve­tően — Amerikáról: „Megfi­gyeltem az emberek életét, az állam irányítását, figyeltem, mi­lyen kapcsolat fűzi a gyároso­kat, mérnököket, .mestereket a munkásokhoz; láttam a munká­sok és az urak életét, és azzal a tapasztalattal távoztam, hogy az embereknek kölcsönösen em­beri érzésre van szükségük, amelyek nélkül sem a politikai szabadság, sem a technika fej­lődése nem könnyítheti meg az emberek életét .. Makszim Gorkij — aki világ- szemléletében az ellentéte volt Tolsztojnak — érdekes vonza­lommal viseltetett iránta. Szer­fölött tisztelte, de szüntelen vi­tában állt vele. Kiválóan is­merte Tolsztojt. Szemléletesen jellemzi Tolsztoj egyéniségét: „Megvan benne Vaszka Buszla- jev féktelen pajkossága és a krónikás Nesztor jámbor elmé­lyedése. benne lángol Avva- kum fanatizmusa; szkeptikus, mint Csaadajev, nem rosszabb költő Puskinnál, és okos, mint Herzen. Tolsztoj egy egész vi­lág ...“ Bár csaknem hetven eszten­deje halott a nagy író, szelle­me élő világítótoronyként maga­sodik Jasznaja Poljana fölött, beragyogva a világot az embe­ri nagyság és humánum örök fényével. KÖVESD! JÁNOS Operabarátság Ezzel a címmel érdekes köz­vetítést láthatnak vasárnap es­te a bratislavai és a budapesti televízió zenekedvelő nézői. A Szlovák Nemzeti Színházban megtartandó koncerten — amelyre a színházi jegyirodá­ban még vásárolhatók belépők — a színház énekkara, tánc­kara, szimfonikus zenekara és a budapesti, valamint a bra­tislavai operatársulat neves énekeseinek előadásában töb­bek között Mozart-, Verdi-, Do­nizetti-, PucciniKodály-, Su- choň- és Cifcfcer-művek kerül­nek bemutatásra. A Magyar és a Csehszlovák Televízió első közös operakoncertjének létre­jöttéről Tóth Jánost, a Cseh­szlovák Televízió zenei osztá­lyának dramaturgját, a műsor szerkesztőjét kérdeztük. — Jó ideje annak, hogy Bánki Lászlóval, a Magyar Te­levízió zenei osztályának szer­kesztőjével társalogva fölme­rült egy közös zenei műsor közvetítésének lehetősége. Ezt a lehetőséget kihasználva ren­dezzük most e koncertet, amelyre olyan neves énekese­ket sikerült megszereznünk, mint a magyarországi Melis György, Ötvös Csaba, Tokody Ilona vagy az itteni Szűcs Já­nos, Peter Dolský, Sydónia Hal- jaková és Jozef Špaček, hogy csak a legnevesebbeket említ­sem. A forgatókönyvet Bánki László írta, a karmesteri teen­dőknek, nyilván kiválóan, Bo­gin Pavel tesz majd eleget, a rendező sokrétű és nem kis munkáját pedig Boris Slovák vállalta, aki Barkóczy Sándor­ral együtt egyben a műsor ko­reográfusa. Ennek az operaba­rátságnak, természetesen már a folytatásáról is beszélgettünk. A tervek szerint a közeljövő­ben megnyíló győri Kisfaludy Színház első operaműsorát e koprodukció folytatása, pon­tosabban második része alkot­ja. Ügy mutatkozik, hogy Győrből is színes adásban, helyszíni közvetítésben sugá­rozzuk a koncertet. Hogy mi, szlovák televíziósok miért örü­lünk ennek a barátságnak? Mert nagy távlatokat látunk benne, s nem csupán mi, de barátaink, a Magyar Televízió dolgozói is. Ha minden jól megy, az operett, a musical és a folklór terén szőjük to­vább e fonalat. Hiszen érde­mes, s remélem, a vasárnap esti műsor nemcsak a két or­szág, de az Intervízióhoz — amelynek tagjai ugyancsak su­gározzák majd e koncertet — tartozó országok nézőinek is tetszeni fog.-szó­Ivt Péter és Szabó István fog válaszolni, (te előbb még, fe­kete-fehér és színes fényké­pek fölött hadd örvendezze­nek a lányok. Feleségek és anyák. Nem nehéz megfejte­ni, milyen érzés hozatta el velük ide, a Nyitna partjára a tipegő vagy már merészen fe­leselő Csabákról, Zsuzsiik­ról, Istvánokról, Évikékről, Péterkékről és Attilákról ké­szült képeket. Aligha van még egv olyan téma a vilá­gon, amelyről az anyák any- nyit tudnának beszélni, mint gyermekükről. Csoda, hogy Szabó Pista, jó humorú bará­tom hangia néhány pillanatra kitűnik az anyák szóforgata­gából. Palóc nyelvjárással be­szél, igen nagy élvezettel. Ne­vetve mondja, csak tudná, a fia kitől tanult meg palócul. Végül elcsöndeseditk a tár­saság, barátaim névsor sze­rint szólnak magúikról, mun­kájukról, (azokról sem fe­ledkeznek meg, akik nem tudtak eljönni: Molnár Edit­ről, Forró Annáról és Jankus Gyuláról). Magukról — és ez lep meg a leginkább — ép- pencsak annvit mondanak el, mikor mentek férjhez, illet­ve mitkor nősültek, hány éves a gyermekük. Többet munká­inkról, iskolájukról, iskolá­juk jelenéről és jövőjéről mondanak — komoly, súlyos és felelős szavakban. Örülök. Örülök, mert érzem, nem mindegy számukra, Miit és hogyan tanítanak, taníthat- ják-e szakjukat; hány elsős kezdi ebben vagy abban a magyar tanítási nyelvű isko­lában a tanévet. A jelent for­málják, szeretnék a jövőt is, erre tettek fogadalmat. Egyi- kőjüknek sem mindegy a ma­gyar tanítási nyelvű iskolák helyzete, az oktatás színvo­nala, a gyermekek holnapja. Előbukkan belőlem az újság­író, megkérdem tőlük, nem bánják-e, hogy pedagógusok lettek. Talán fölösleges leír­nom: nem. Pénzről, fizeté­sükről beszélnek, nem elége­detlenkednék, pedig fiatalok, fiatal házasok, többé-kevésbé még mindig indulók. Örülök, mert érzem, hogy az idősebb csehszlovákiai magyar peda­gógusnemzedék nyomában méltó követők lépkednek, akik legalább annyira peda­gógusok, mint édesanyák, édesapák. Bevallom őszintén, nem gondoltam volna annak idején, amikor játékos mada­rakkal volt tele a lányok te­kintete, hogy öt év múltán ily mondatokat hallóik majd tőlük. Távoli és közeli vidé­kek gondjait, sokunk gond­ját hozták magukkal. Az ajkakról sorjáznak a jó­tettek, nemcsak a párválasz­tás, a szülés, a gyermekne­velés számít szívem szerint annak, hanem az órán, a szakkörben és a társadalmi életben végzett munka is. A jelenlévők közül nem keve­sen dolgoznak a CSEMADOK- ban, művelődési otthonokban, különböző társadalmi szerve­zetekben. Jó ezt hallani az újságírónak, aki néha néha elszomorodik, ha olyan peda­gógussal találkozik, aki se az osztályban, se azon kívül nem jut el a közösségig. Olykor-olykor tréfás sza­vak is keverednek a komo­lyak közé, jelezve, hogy ba­rátaim Ifjak, frissek testben és lélekben. Szeretnek élni. És mert szeretnek: dolgoz­nak; nem hagyják, hogy fél­revezessék, legyűrjék őket rossz szándékok. Jó közöttük lennem. Mi, férjek és feleségek, ha úgy tetszik, kísérők, ritkán szólalunk meg, idézzék Ba- lajti Lajosék a nem is olyan régi történeteket, mozzana­tokat, a pedagógussá érlelő főiskolás évekből és a Pályá­ról; tovább erősítsék egymás" hitét a pedagógiában. Csak ezzel a hittel cselekedhetnek jót és jól, taníthatnak úgy, hogy nem úsztatnak el egyet­len órát sem. Gyermekek ül­nek az osztályban. Mondhat­nám: a jövő BODNÁR GYULA Tulajdonképpen a férj sze repében vagyok jelen, a fele ségemet kísértem el, mert nagyon akart találkozni azok kai. akikkel négy éven ké­résziül együtt készült a Pá lyára — embereket nevelni, felnőtt emberi közösségeket építeni falvak, városok világ hódító gyermegseregéből. Is­merem mindnyájukat, hiszen velük éltem, tanultam én is, nem választhatott el tőlük az a három év, amennyivel idő tebfe voltam (táluknál. Joggal érzem, hogy egy kicsit az enyém is találkozójuk, (elöl­hetném szokatlannak, rend­hagyónak. főiskolások ugvan is ritkán jönnek össze öt év múlva, ritkán szervezik újra egybe a csoportot, bogv lás­sák, hallják egymást, fölidéz­zék a diákéletet, melyben annyi minden volt, ami ma már nincs, meséljenek jele­nükről, melyben annyi min­den vau, ami annak idején nem volt. E találkozó előz­ménye annyi, hogy amikor a magyar—szlovák szakos cso­port tizenöt végzős hallgató­ja 1973-ban átvette az okle velet a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán, elhatározta, hogy öt év múlva, 1978-ban talál­kozik Elhatározásuk forrá­sát fölösleges lenne mélyeb­ben-hosszabban kutatni, kö­rüljárni, egyszerűen: az egv más iránti szeretet és tiszte­let hívta őket augusztus utol só szombatján a Bodrogköz bői, Gömörből és többi táj­egységünkből — a Nvitra partjára. A tizenöt egykori pedagógusjelöltből tizenket ten jöttek el. kilenc lány és három fiú, (egyelőre hadd ne szólítsam őket asszonyok­nak, férjeknek, anyáknak, apáknakl. Mert hiszen lányok és fiúk voltak hat-hét évvel ezlőtt; az ajkakon, melyek most ko­moly, súlyos és felelős szava­kat ejtenek ki, tombolt az if­júság. A lányszobák sötétjé­ből álmok, vágyak röppentek fiúarcok felé, az első érinté­sek színhelyére, a Zobor lej­tőjére, ahol a szerelmeseket cinkos bokrok rejtették el a világ elöl. Röppentek gon­dolatok messzibbre, a szülő­táj felé, ahonnan ezer inte­lemmel érkeztek különösen a lányok, tündöklő arcukat-tes- tiiket a szülők szinte letöröl- hetetlen óvó-aggódó tekinte­te védte. A szerelmesekben hányszor csatázott egymással ész és érzelem, fájdalmas se­beket ütve olykor a szivbéli tájakon. Volt más is, pláne az elején, ami miatt még a többet próbált fiúk sem tud­tak átaludni minden éjszakát. Hogyan cselekedni, viselked­ni távol a képzeletben any- nyiszor feltűnő, hazahívó bölcsőhelytől, Idegen város­ban, másféle, az otthoninál talán változatosabb, de ride­gebb környezetben, amelynek jéghideg peremére szorulunk, ha nem munkál bennünk a másik emberhez közelítő, a másik embert segítő-vigaszta­ló, kedvre derítő hajlam, mellyel barátokat is szerez­tünk hamarosan, miközben tájakat fogtunk át, falakat romboltunk le, feszélyező ha­tárokat szüntettünk meg. Per­sze, hiszen, nem Is tudtunk volna nem közeledni egy­máshoz, hamar fölismertük, hogy — bár más-más, zor­dabb és melegebb tájak ne­veltek ifjúvá, és édes anya­nyelvűnk színe, íze is szinte egyenként változott, sőt ad­dig ismeretlen tájnyelvi sza- vakkal-fogásokkal leotük meg egymást — a felszín alatt egy közős gyökérről táplál­kozunk, és az egészségesebb jövőhöz szükséges hajszál­gyökerek általunk Is szapo^ rodhatnak — jótettekkel. Vajon mennyi volt a jótett­ből, volt-e egyáltalán, amióta a Pályán vannak? Valóra vál­tak-e az álmok? Vagy lera­kódtak későbbi, téli estéket fölmelegítő emléknek? Állő Mária, Balajti Lajos, Blahő Margit, Kósa Mária, Kristóf Aurélia, Mag Rozália, Majer Márta, Mráz Márta, Pálffy Katalin, Pereszlényi Irén, Str­IX. 0. Jótettekről - öt év után Egy rendhagyó pedagógus-találkozó margójára (fin mondom jót elteknek, ők csak elmondták, mert az éle tűkről kellett beszélniük, fii amit elmondtak, az életüket je lenti.) Tolsztoj, Krasznaja Poljana i házának erkélyen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents