Új Szó, 1978. augusztus (31. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-21 / 230. szám, hétfő
Jozef Gregor Tajovský Kilencvenöt évvel ezelőtt született Ivan Mestrovics, a huszadik század sízobrászművészetének kiemelkedő alakja. Ebből az alka- lomból közöljük Asszony a tengerparton című alkotását. PAVEL KOYŠ VERSEI Zene Ha besurran a zene a szobába, mint az égbolt, tisztán és mezítláb, könnyű ujjávol szívem megtalálja s meztelenre vetkőzve kering már.. Milyen a zene színe, ő, miféle, az illata, a formája milyen? Zenéből, versből kell ma innom égve, s lehűtöm arcom, homlokom, szemem. Ha szusszan ő, ki mindent levetett, nem izzik zölden, nem is égi kék. Meztelen lányként fehéren remeg, telt idomai derengik színét. A mérhetetlen, örök űrbe veszve, kő lenne csak, halottas néma csend, ha a nők lépte nem zenélne benne, beszőve csodával keiket, végtelent. Eső Haragot zúdítanak fekete istenek Kiárad a folyókból az ég A jállakásig szeretnék esni még Derekad miből öntötték neked Áttetsző vagy az esőtől egész Fulladásig iszom a tüzed Hörpintlek százszor naponta És még egyszer elalvás előtt Kacagsz az isteneken haboson kivirágzói szép mosolyodtól lángra lángra gyűl a víz S a tüzek kialusznak A tavaszi szellő nyomán az ég küldi újra az esőt Szeress Szeress lágyan, oly ifjú szerelmet adj nekem, mint a szél, ha cseresznyevirágban fürdik s illatát hozza édesen. Végtelenül szeress, vezess, mint a csillagok kék szeme. A vak mindenség tág lesz és kegyes, ha szerelmedből gyúl szövétneke. Szörnyen szeressl Hisz cukros szerelem annyi van. Én elevenen vérivó s heves szenvedélyedbe temetem magam. DÉNES GYÖRGY, fordításai Kereset után Apókát is utolérte a háború, pedig becsülöm úgy jó hetvenesnek. Nem is hívták; maga indult utána ... Fent a magas szlovák hegyek közt érte meg ezt a szép kort, távol a világtól, félnapi járásnyira a várostól, ahol csak kétszer-háromszor fordult meg évente, ha hement a vásárra új bocskort vagy évente egyszer új kalapot vásárolni, néha meg csak úgy, egy kicsit eltájékozódni, hogy forog a világ kereke ... Vénségére azonban már ezzel is felhagyott. Nyolc éve nem mozdult ki hazulról, legfeljebb a templomba, amely csak két óra járásnyira volt odalent a völgyben, mert a bocskort most már a veje vásárolta neki, viseltes kalappal is a veje látja el (állítólag egyforma fejük van), vásznat, posztót pedig otthon készítenek. A veje minden évben nyakába vette a világot munka után; amíg nem volt apróság a háznál, asszonyostul. Az asszonyok otthon az öreggel, a veje odakint a világban kiszorongatták évről évre, amennyi a megélhetéshez kellett, meg is éltek békességben, szeretetben; a veje még egy-egy pakli dohánnyal is ellátta az öreget, sőt telente, mikor fáért mentek, még egy-egy pohákra jóféle is akadt. Hanem aztán kitört a háború, bevonultatták a vejét is, és egy csapásra tízféle nyomorúság is költözött a házba: a rettegés a vő, a férj, két hat-nyolc éves lenszőke hajú gyerek édesapja miatt. Sohase fogytak ki a kérdésekből: „Vajon hol járt most, vajon merre van? Miért nem ír? Már megint három hónapja nem írtl“ Nyomban az elején megsebesült, valahol Csehországban feküdt egy ispotályban, már járt is egyszer arrafelé munka után: mikor felépült, ismét elvitték. Mindenszentek óta nem hallottak róla, aztán karácsony előtt megjött a hír, hogy elesett... Futottak a jegyzőhöz, az írt is, meg is erősítették a hírt, sőt aztán már az árvaszéktől is érkezett valami írás, hogy a megboldogult gyerekeinek gyámjául — a gyerekek nagyapját jelölik ki, azzal a meghagyással, hogy köte* les a gyerekektől lelkiismeretesen gondoskodni. A bírónál aztán nyolcvan koronát számoltak le az özvegy kezébe — sze>- gény asszony már ott rákezdte a sírást-rívást, hogy „keveset adtak érte“... Csak akkor csendesedett le, mikor a jegyző megígérte, hogy életfogytiglani nyugdíjat fog kapni meg gyerekpótlékot is. Elmondották a vőért a gyász- misét is; mindenki meggyászolta, mindenki velük sírt ebben a nagy bizonytalanságban, amelyben senki sem tudhatta, kit mikor ér hasonló szomorúság, s végre aztán megnyugodott a felkük az Or akaratában. Aztán, mikor a tavaszt már nemcsak a naptár jelezte, de aa ő hegyoldalukról is lefutott a hóié, kitisztult a kispatak is a völgy fenekén, ők is munkához láttak a magányos kis kunyhó körül, amelyet hajdan még apó fabrikált oda a tisztás közepére... Van ott minden: a tisztás írtján egy mezsgyéni káposzta meg kender, följebb egy kis burgonya, paszuly, aztán egy kis rét, arról kaszálják majd az illatos, zsenge szénát a négy kis báránynak meg a gyönge füvet a juhocskának. A ház fölött húzódik az erdő, abból fűtőz- nek. Gyönyörű itt minden, mintha festették volna. A kunyhó, nehogy valami goromba szél letaszítsa, egyik vállával a domboldalnak támaszkodik, s oltal- mul néhány szilvafa, jávorfa veszi körül; van egy berkenye- l'a is, egész télen át csöndes kis pintyőkék ugrándoznak a gyallyai között: lábukkal rácsimpaszkodnak a vörös gyümölcsökre, a kíváncsi kis cinke pedig, ha nagy a hófúvás, egészen az ablakig merészkedik a gyerekek nagy örömére .., Apó bodzafából lecsapódó tetejű kalitkát barkácsol, a tető alá kis csapocskát illeszt, olyan, mint az egérfogókon van, aztán magot szór rá, az ablak alá egy nyaláb szénát dob, ráhelyezi a kalitkát, és a gyerekek lesbe állnak... A kalitka meg is fogja a kis cinkét, az meg megcsípi a kisfiú ujját: ijedtében elereszti, a cinke elrepül, éppen a macska karmai közé. A gyerekek elnáspángolják a macskát, de a cinkét már nem tudják feltámasztani... megsiratják, meggyászolják, eljátszadoznak vele — nyáron bizonyára eltemetnék, most azonban mégiscsak a macska elé vetik. Aztán egy csíz vagy egy harkály akad a kalitkába, mikor hogy, csakhogy a harkály átkopá- esolja a bodzarácsoknt és elröppen ... Mennyi öröm, mennyi megelégedettség lakozik egy ilyen kis kunyhóban! És ha elég krumpli van a veremben, elég hordóskáposzta van a kamrában, mi kell még egyéb? Egy kis juhtúróra, vajra való tejet, tejfelt összegyűjtögetnek az asszonyok,csak erőt, egészséget adjon az Úristen, legyen meg az ő akarata. így volt mostanáig. Uramisten, de most hogy megváltozott minden! Az apa föld alatt van. Nem hoz több garast a házhoz. Ami azt a kis segélyt illeti, csak a gyerekekre teljen belőle, hiszen a són kezdve mindennek felszökött az ára ... Apó a rétet tisztogatja, az Irtást szélesíti, fát döntöget és eltűnődik, nem szól egy szót sem. Aztán abbahagyja a munkát, és bekukkant a verembe, megnézi a krumplit; befordul a kamrába, belepillant a káposztáshordóba. „Mindent kipusztí- tnnk ...“ — dünnyögi magában. Belenyúl a juhtúrós bödönbe — csak a puszta fenekét éri. „Elfogyott ...“ Néhány napig töpreng, aztán azzal a javaslattal áll az asszonyok elé, hogy ő elmegy szolgálatot keresni, elmegy pásztornak vagy favágónak. Egy éhes szájjal kevesebb lesz otthon, az asszonyok csak megkeresik, ami kell, ő meg eltengődik valahogy, őszig néhány forintot is megkeres, és majd hazahozza... Az asszonyok, váltig marasztalják, hogy majdcsak megélnek valahogy, ne menjen sehová, de az öreg aggályoskodik. — Hej, ha Ondrís (a vő) élne, ő biztosan ellátna bennünket ... De én már öreg vagyok a munkára... — És senki se tudja meggyőzni, senki se bírja eltéríteni a szándékától, hogy szolgálatot keressen ... Beballagott a városba. Sorra járta az ismerősöket — sehol sincs szükség szolgára: nagy a drágaság, nincs kenyér, legszívesebben maguk végeznek mindent. Aztán idegeneknél próbálkozott, házról házra járt — se* hol sem kellett. Egy-két helyen kifaggatták, milyen munkához ért... — Mindenhez, ami csak kell a gadaságban ... — Hány esztendős? — Tízzel kevesebbet mondott, hogy így talán kedvet kapnak hozzá ... Még így sem kellett, s az öreg egy ismerős kocsmában hált meg, de csak az istállóban. Fejébe vette, hogy a folyó mentében folytatja az útját, elmegy akár a szomszéd vármegyébe is, ahol még sohasem járt... „De hiszen ott is csak emberek élnek ...“ — oszlatta el nyugtalanságát, mikor eszébe jutott, hogy nem éri-e ott valami baj.Még egy fél napig vándorolt faluról falura, mindenütt kínálkozott, de sehol sem lelt munkára, mert lovakhoz, ökrökhöz nem értett, ők otthon ásóval, kapával készítik elő a zab vagy az árpa helyét; a juhok őrzésére. tehenek legeltetésére, favágásra pedig maradt ott is elég öreg ember, rokkant meg nyomorék. A mezővároskában apó betért a kocsmáha egy kis pihenőre, egy kis frissítőre. Felismerték a népviseletéről, hogy nem odavalósi, és amikor elpanaszolta a baját, a kocsmáros azt ajánlotta, hogy gyalogoljon még kétórányit, menjen be a megye székhelyére, az ő vejéhez, aki ott bérelt földön gazdálkodik, bizonyára szüksége lesz olyanfajta béresre, mint az öreg. A kocsmáros írt is néhány sort a vejének németül, beajánlotta az „olcsó pásztort“, aztán még néhány „kseftiigyletet“ is papírra vetett, és apó nyargalt a városba, olyan biztosnak tartva a munkát, akár a levelet a kezében ... A levelet elolvasták, őt ma« gát szemügyre vették, kifaggatták, legeltetett-e már birkát, hányat bírna megfejni? Apó megmondta az igazat: ő még csak a maga három-négy birkáját őrizgette, nem Is fejt még többet, de el merne legeltetni, megfejni akár százat is! Azt hitte, ezzel megnyeri a bizalmukat, felfogadják, ő meg majd belefekszik jókedvvel, és megmutatja nekik... De megint csak az évei számát firtatták, vénecske, töpörödött termetét méregették, és végül azt mondván, hogy elkésett, van már béresük, a kezébe nyomtak öt krajcárt, azzal útnak eresztették. Csalódottan, éhesen indult neki az ismeretlen városnak, kenyeret szeretett volna enni.. s Boltról boltra botorkált, de kenyeret sehol sem kapott. „Nincs“, „elfogyott“, „majd reggel“ és hasonló feleletekkel rázták le. Hitetlenül hallgatta a boltosok válaszát, aztán megvárt egy-egy magaszőrű, béres formájú embert az utcán, ahhoz bátortalankodott, hogy ugyan hol árulják a kenyeret... Az egyik az egyik pékhez küldi szerencsét próbálni, és mivel ott nem kap, másik pékhez utasítják; némelyiket már kétszer is megszólította bolyongása^ közt, miközben ott szorongatja markában az átizzadt öt krajcárt. Elfáradt, be is sötétedett már, végül a város szélére került az öreg, az én kertajtóm elé. írtam egypár sort, azzal visz- szaküldtem őt az alsóvárosba egy ismerős gazdához, hogy fogadja fel béresnek, ha pedig nem teheti, legalább éjjeli szállást adjon neki valahol az istállójában. Kapott éjjeli szállást is, kenyeret is adtak neki, méghozzá ingyen, és másnap az öreg továbbindult alkalmas szolgálatot keresni __ fi m i 1978. (RÁCZ OLIVÉR fordítása) VI»- 21.
