Új Szó, 1978. augusztus (31. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-17 / 226. szám, csütörtök
FÖLDKÖZELBEN CSONTOS VILMOS VÁLOGATOTT VERSEIRŐL Versíró fajta vagyunk, életkortól függetlenül szüljük sza porán a versnek szánt és hitt édesbús versélményeket — békéről, boldogságról, szeretetről, átkos és áldásos időkről, eltűnt szerelemről. És mert jó lenne profi költőnek tudni magunkat, elárasztjuk a szerkesztőségeket, kísérőlevelekben követelve, hogy közöljék alkotásunkat, mely költészet, kérem, a java ból, hiszen rímelnek a sorok, strófa is van. Mit tehét a versrovat gondozója? A tizenéveseknek és fűzfapoétáknak udvariasan elutasító választ fogalmaz. Nehezebb szívvel mond nemet annak, akinek a „verse“ ugyancsak mérföldekre van a költészet határától, de a kézírása egészen közel hozzá. A remegő kezű szép öregekről beszélek, akik világéletükben magvetők voltak, betűt legfönnebb csak akkor vetettek, ünnepélyes megilletődöttséggel hajolva egészen közel a papírhoz, ha levelet írtak fiuknak a frontra, manapság esetleg a csábos városokba, vagy ha postás érkezik a nyugdíjjal és az aláírandó elismervénnyel. Kézírásukból, az egymást vonszoló ráncos betűkből olvas a szerkesztő, gyakran meghatódva, és közben nagyon sajnálja, hogy azt nem hordozzák a szavak, a versnek szánt és hitt szöveg, amit ezek a gonddal vetett betűk mesélnek a tenyerekről — sorsokról, megannyi világról. Hogy miért e bevezető, miért merészelek Csontos Vilmossal kapcsolatban szólni azokról, akik nem költők, legalábbis nem a szó iradalmi értelmében? Mert Csontos Vilmos a szép öregekké őszült kétkezi munkások, parasztok rokona, sőt, testvére, együtt élt, dolgozott, küzdött velük zord télidőkben, korán ébresztő tavaszokban. Merészelek azért is, mert amikor a nálánál negyven évvel fiatalabb költőnk, Tóth László egyik interjújában megkérdezte Csontos Vilmostól, tudják-e a zala- baiak, hogy egy író él köztük, ő így válaszolt: „Még a gyanújat is szeretném elhessegetni annak, hogy bennem a kívülállót lássák.“ Hiszem, nem is látják outsi- dernak, akár az emberre tekintenek. akár a költőre. Csontos Vilmos — bevallottan is — sohasem vállalkozott csodálatos lelki és szellemi magaslatok meghódítására, nyelvezete is közelebb van a hétköznapi beszédhez, a földhöz, mint az ótori tájakhoz, mintha e munkaeszközével, a nyelvvel sem akart volna kiemelkedni eredeti és szeretett környezetéből. A Csontos-versek megértéséhez nem kellenek kiművelt fők, kifinomult lelkek, villanásnyi képek, alig észrevehető árnyalatok iránt is érzékeny versértők és versmagyarázók. „Én mindig úgy szerettem az életet, ahogy éltem is mindvégig: szerényen, egyszerűen...“ — nyilatkozta nz említett interjúban. Tegyem hozzá. írni is így írt és ír ma is. Kísérletező kedvének formai bravúroknak, súlyos tartalmakkal terhes képeknek alig lelni nyomát, annál inkább az egyszerű szabású, életéhez, munkájához igazított köntösben — bár olykor fellengős hanggal — megjelenő őszinteségének. De pusztán ennyi lenne, amivel a Csontos-versek átjutnak azon a határon, amely mögött már a költészet országa terül el? Mi az a több, ami az ő költészetét a sokat próbált sorstársak vers- próbálkozásai fölé emeli? Az, hogy ő nem kívülről, hanem belülről látja a falusi közösség életét és benne önmagát, így kölcsönözve személyi hitelt is a szavaknak. így nyújtva többet a felszíni jegyek puszta rögzítésénél, az őt körülvevő tárgyi és természeti világ puszta rajzó lásánál. Említeni kell akarását, hitét a költészet erejében és a szebb holnapokban. Volt elég ok, hogy olthatatlanul lobogjon mindkettő. És persze említeni kell versműveltségét, amelyből éppen annyit szerzett meg magának nem tekintélyes tudósoktól, nem kávéházi fejtágító vitákban, hanem az asztalosmű- helyben, vagy a mezőn végzett rengeteg munka közben, ameny- nvit a szavakba kívánkozó vágyak és álmok, fájdalmak és örömök verssé érleléséhez szükségelt, valamint a ama híres belső kényszer hatására fakadó szándéknak a megvalósításához, amellyel egy másfajta — mondjuk, bensőségesebb vagy szorosabb lelki — kapcsolatot óhajtott teremteni közösségével, szülőföldjével. És hogy ez sikerült Csontos Vilmosnak, beJáték a végtelennel vallom, nem a versek olvasása k'özben éreztem régebben sem, ma sem, hanem a Jókai-napokon, akkor hatottak rám igazán költeményei, amikor az Ipolyhidvégi Madách Imre Irodalmi Színpad tolmácsolásában hallgathattam néhányat egy jói megszerkesztett műsorban. Természetesen, ezzel nem akarom íizt mondani, hogy például az alábbi néhány versidézet és az ezekhez hasonlók nem állítanak meg most is egv vagy több pillanatra: „Nem elég egyszer elmondom újra: / Garam völgye, forrón szerellek:, i Itt legszebb az ég azúrja, / A dűlőútra / Ki könyökölnek f él keresztek * (Nem elég egyszer]; „Fejemre hull a dér. / Lombom, ne sírj, hisz leveled f Táncba viszi ~na szél." f Ez már az ősz |; „Öregség, öregség . .. Hagyd, hogy az alkonyai / Ügy öleljen engem: / Hallhassák dalomat, / Amerre elmentem.“ | Estéli ének|; vagy említsem egyik legszebb versét, a Fekete bojtárt. Jegyzem e soroltat a hetvenéves Csontos Vilmost köszöntő Dalol a föld című gyűjtemény hetven válogatott versének olvasgatása közben. A kötetnyitó (Üres a műhely) 1930 ban született, a záró (Estéli énekj 1975-ben. A -hetven vers negyvenöt esztendő bőséges termé séből tálkányi csupán, de azt hiszem a legérettebb, legérté kesebb gyümölcsök; bátran asztalra teheti a költő, illetve a kiadó. A kevesebb így több, reprezentatívabb, mint egy — jótékonykodó kézzel, alacsonyabb mérce szerint válogatott — szekérderék vers. A költő arcai és azoké, akikkel egynek vallja magát, akiknek a kézírásában van több az életből és a költészetből, valamint az el- hagyhatatlan szülőföld, a Garam völgye élesebb és egységesebb képben mutatja így magát, a — Csontos Vilmos költészetében gyakran előforduló — sekélyesítő-homályosító ismétléseket kikerülve. Már csak annyit: a néhány sivár, seszínű borítólappal megjelent verseskönyv után ezek a versek tetszetős kiállításban és elrendezésben láttak napvilágot. Igaz, a Dalol a föld válogatás, és a legidősebb csehszlovákiai magyar költőt köszöntő. {Madách, 1978J BODNÁR GYULA Péter Rózsa könyvéről Bevezetőként a könyv hatodik kiadásának füljegyzetéből idézem néhány ismert személyiség véleményét: Hegedűs Géza író: „Az emberiség két részre oszlik, az egyik fele tud matematikát, a másik fele nem. A földi népek és a marslakók kö- zqtt aligha van nagyobb távol- ság, mint e két tábor között. És Péter Rózsa az egyenlethívők táborából vállalkozott arra, hogy a matematika egy ész problémáját elmesélje azok számára, akiknek még csak érzékük sincs a számok tündérvilágához. A legérdekesebb az, hogy ez az eleve reménytelennek látszó feladat sikerült. És íme, a vakok látnak." Füst Milán költő: „Soha én el nem képzeltem volna, hogy az absztrakciók absztrakciója, hogy éppen a matematika ilyen egész embert' képes legyen tükrözni. Micsoda csillagászati messzeségben van ez a könyv mindattól, ami eddig a matematikai tankönyv formájában gyötrelmünkre volt!“ Rácz János mérnök: „Sok silány, népszerű matematikakönyv után végre egy remekmű. A matematikával foglalkozók is rengeteget tanulhatnak belőle.“ Tómegam, kétszer olvastam e művet. Először diákszemmel, nyitrai főiskolás koromban, amikor a matematika tanszék több ezer kötetes könyvtárának vezetésében segédkeztem. Nem tudtam, kit takar a szerző neve, azt sem tudtam elképzelni, hogyan kerülhetett a rengeteg matematika könyv közé egy ilyen nem matematikai kiadvány. Méghogy játék .. .1 Hát a matematika minden, csak nem játék — gondoltam akkor. Izgatott ez a játék, hát elolvastam. Tetszett a matematikai fogalmak — tört, műveletek törtekkel, a tizedes törtek, a szög, a párhuzamosság, a negyedik dimenzió, a logika alapjai stb. — tiszta, világos, egyszerű bemutatása, és a bevezetés ezek titkaiba. Mondanom sem kell, rengeteget tanultam belőle. Beláttam, mekkorát tévedtem, amikor a könyvről azt hittem, nem való a matematika könyvtárba. Persze hasonlóan tévedne az is, aki kizárólagosan a matematika könyvtárba sorolná be a kötetet. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a mű azokhoz szól, akik érzik: életükből hiányzik a matematika, azokhoz, akikkel az általános iskolában, netán az érettségiig sikerült kellőképpen megutáltatni a matematikát. Vegyék tehát kezükbe ők is a matematikusnő művét, építsék azt a tudományt magukban, amely az egyetemes kultúra része, és a hiedelmekkel ellentétben, nemcsak a kiválasztottak tudománya, gyönyörűsége. A másodszori elolvasás, átta- numányozás kényszere hat matematika tanítással eltelt év után, a közben személyesen megismert szerző halálának hírére ébredt föl bennem. A mű hatodik kiadásának 4. oldalán a szerző gyászkeretes fényképét és Császár Ákos akadémikus búcsúbeszédének részletét találjuk: „Alig tudjuk, mit csodáljunk benne jobban: a szakmai tisztaságot-e vagy a reménytelennek látszó fogalmi nehézségek bravúros áthidalását a lényeg megtartásának szigorú igényével...“ Császár Ákos szavaiból is kitűnik, milyen nagy segítségére lehet a mű a matematika tanároknak, az alap-, a közép- és főiskolásoknak, ha nem restek a 266 oldalnyi könyvet áttanulmányozni. A könyv nemzetközi népszerűségéről annyit, hogy 1943-ban elkészült, de csak az 1945-ös első szabad könyvnapon megjelent kiadás óta eddig öt magyar, négy német, két szovjet és egy-egy szlovák, cseh, román, angol, amerikai, lengyel svéd, holland, dán és olasž kiadásban, több százezer példányban jelent meg. Péter Rózsa: Játék a végtelennel (Matematika kívülállóknakI című könyve jelen van a világban, nem hiányozhat hát a magyar tannyelvű iskolák könyvtárából, sőt, magánkönyvtárunkból, mindennapi életünkből sem. (Tankönyvkiadó, fíuda- pest, 1978 — Hatodik kiadás / kalAcska József A II. nyári művelődési tábor hangulatát idézi Gyökeres György felvétele. Ax örsújfalusi ((Sióvá Stráž) táborban, az elóadások, viták. eszmecserék után kulturális műsorokkal gazdagítják, szórakoztatjuk egymást a fiatalok Barangolás a Kulturális Nyárban Bratislavában » nyári hetekben szinte naponta különféle bemutatókat, előadásokat lát hatunk Színjátszás és folklór, modern és klasszikus zene, film ós irodalmi délutánok, előadá sok, tárlatok, honismereti ren dezvónyek és népi mulatságok értékekben gazdag tömkelegéből választhat az érdeklődő. Kt- kl a hozzá legközelebb álló műfajon belül élvez<9hti a szocia lista kultúra gyümölcseit. Az idei Kulturális Nyár — amelynek eszmei-politikai alapja múltunk jelentős eseményeihez kötődik — az előző évit feltétlenül felülmúlja. A Kulturális Nyár egyik legrangosabb rendezvénye a színjátszók fellépése az óvárosház udvari színpadán. A fellépők között a hivatásosokat az Oj Színpad társulata képviselte. A többség, főiskolai hallgatókból és országos amatőr színjátszó fesztiválok győztes csoportjaiból alakult ki. A színvonalas bemutatók közül eddig különösen emlékezetes az Ój Színpa dé, a prešovi Záhorský Szín ház Thetatro non plus ultra műsora és a Fragmenty mikro- színpad bemutatója. Az augusztus 5-től 15-ig tartó bemutatósorozat, amely a fővárosi művészek tolmácsolásában Bratislava múltjához kapcsolódó do kumentumokat elevenített f«l humorral, tánccal, zenével — ugyancsak színvonalas volt. Augusztus 24-től 28-ig a főváros és környékének bortermesztő hagyományaiból készült műsor várja a nézőket. A befejezd akkord Csehszlovákia megalakulásának 60. és a SZNF 34. évfordulójára készült emlékműsor lesz. A színpadi bemutatók jó színvonalát, hangulatát nagyban befólvásolja az óvárosház történelmi jellege. Kár, hogy a renedzőség túl színpadcentriku san oldotta meg a bemutatók többségét, így sokszor funkciót- lanul, kihasználatlanul marad az épülettömb. A zenei előadások két nagy* szabású rendezvénnyel indultak. Az orgonazene és a gitárzene napjait a vár hangversenytermében tartották meg, ahol a legrangosabb hazai előadókon kívül, szovjet, lengyel, olasz, dán, német, illetve spanyol és görög előadóművészek játékn jelentett csodálatos élményt. E két rendezvény már többet nyújtott, mint érdekes, színes eseményt. A zenei rendezvénysorozat befejezéséig még tanúi lehetünk egy egy kiemelkedő műsornak. Ezek közül a rendszeres hétfői jazz-zerke-estekre, a Mirbach palotában pedig a prágai Zelenáči együttes augusztus 26 i könnyűr zene] koncertjére és a prágai Madrigál-kórus augusztus 31-i hangversenyére hívjuk fel a figyelmet. A filmszínházak szintén kiveszik részüket a kulturális napok szervezéséből. Gondoljunk csak a június 16-tól július 2-ig tartó Dolgozók Filmfesztiváljára, vagy a július második felé- ben Lezajlott film-muzical sorozatra. Ezenkívül a Mladosf filmszínház a két nyári hónap minden hetének végén az Arc- filmsorozatban a művészetről ós annak nagyjairól, világhírű személyek életéről, életművéről készített filmdokumentumoikat vetíti. így találkozhattunk ed^ dig a vásznon Michelangeló- val, I.iszt Ferenccel, Offenbach- hal, holnap pedig Vincent van Gogh-gal, holnapután Betho- vennel, hétfőn a kimatográfia történelmét bemutató filmmel ismerkedhetünk meg. Első ízben rendezik meg a Vörös Rák Nyári Olvasóteremben a hazai klasszikus és kortárs költőket bemutató irodalmi délutánokat — szerdánként 18 órai (kezdettel. A Városi Galériában három kiállítás várja még az érdeklődőket. MOLNÁR IMRE KÖLTŐI VONALAK Igor Rmanskv grafikái Az idei Bratislavai Kulturális Nyár keretében nyílt meg a Majerník Galériában a fiatal grafikus művész, Igor Ruman- ský tárlata. Több csoportos kiállítása és illusztrációs tevékenysége révén neve nem cseng ismeretlenül a művészet barátai fülében. Az 1946-ban, a liptói Demänovón született Ru- manský tanárai Dezider Millý és Vincent Hložník voltak a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán, ahol 1971-ben szerezte meg oklevelét. Az érzékeny, de kísérletező és fokozatosan magára találó művész azóta is serényen munkálkodik. A jelent bemutató grafikai lapjait, illusztrációit és alkalmazott grafikai müveinek keresztmetszetéi tartalmazza a tárlat anyaga. Lényének legjobban a két klasszikus technika: a fametszet és a litográfia felel meg. A grafika nyelve a többi műfajénál összetettebb, áttételesebb, olykor rejtjelezettnek tűnő. Rumanský azonban már hangsúlyozottan és tisztán beszél ezen a nyelven. A síkban dolgozik miniátori gondossággal. Modellje az élet. Realitás- érzéke és látomásos elképzelései egyensúlyban vannak. Törekszik az egyszerű élményt művészi élménnyé emelni. Hangulati elemeket, illékony szépségeket, lírai víziókat rajzol. (Változások kapuja, Szemlélődés, Ifjúság, Látogatás}. Szülőföldjének igéző tájairól is vall. A balladás hangvételű tájrajzokon váltják egymást a sűrű, sötét felületek és a vonalháló finom mintái. Lapjain erős. sötét körvonalak között bús, mélázó leányarc, vagy tépelődő öregember képe jelenik meg. S mindez az évszakok örök körforgásában, más-más megvilágításban jut kifejezésre (Emlék, Tavaszi dal, Az ősz hívó szava, Viszontlátás, Örökség/. Hódolatát fejezi ki Michelangelónak és Rpdinnak. A Várakozásiés a Szegények asztala című Milan Rúfus-ver- sekhez készült illusztrációk nemcsak kísérői a költői szövegnek, hanem önmagukban is értékes alkotások. A tizenkilencedik századi halhatatlan szlovák szerelmi novellákat linómetszetekkel gazdagította. Petőfi Apostola és a kubai Petőfi. Jósé Marti Sorsszerű barátság című könyve nagyfeszültségű rajzokra ihletik. Petrarca I,aurához írt szonettjeinek illusztrációi lenge vonalaikkal linóba vésett költészetkét hatnak. Néhány centiméteres ex libriseinek, könyvjelzőinek tömör kompozíciói mívesen és változatosan megmunkált kő- rajzok. Űiévi köszöntőlapjai is igényes munkák. BÁRKÁNY JENÖNÉ iq7« VIII. 3