Új Szó, 1978. július (31. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-07 / 185. szám, péntek

A Lúčnica jubileumi műsora BEMUTATÓ A NEMZETI SZÍNHÁZBAN A Lúčnica táncegyüttese ez éviién ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. Az elmúlt időszakban a lelkes, népművészetet magas fokon ápoló fiatalok csoportja szá­mos jelentős eredményt ért el; ennek elismerése a Munkaér­demrend kétszeres odaítélése is. Az együttes jelentőségét, kulturális életünkben elfoglalt helyét, népszerűségét illusztrál­ja a hazai és a külföldi fellé­pések száma is, amelyeknek felsorolása magában kitöltené e recenzió kereteit. A Lúčnica lehetőségei és népszerűsége dialektikusán kapcsolódnak egymáshoz. A népszerűség ugyanis több fiatalt vonz a cso­portba, és ez a mennyiség bi­zonyos fokon minőségbe csap át: a kiválogatás a „táncos anyag“ kvalitatív színvonalát emeli. Az üggyel magas szin­ten való azonosulás a tehetsé­ges amatőr táncosokból profesz szionalista jellegű együttest kovácsolt össze, amely sok te­kintetben felülmúlja a hivatá­sos együtteseket is. Ebben azonban — szerintünk — nagy és valószínűleg döntő szerepe van az invenciózus koreográ­fusnak, Nosáí docensnek, aki nek a neve szinte kezdettől fogva összeforrott az együtte sévöl, és aki tehetségét, tudá­sát, elképzeléseit át tudja plántálni táncosaiba. Természe­tesen a tudás és a lelkesedés még nem hoznak létre művé­szeti alkotást, ha nem párosul­nak szakmai fegyelemmel mind az előkészületi fázisban, mind pedig az előadásokon. És eb ben rejlik a Lúčnica sikereinek titka: mind a szólisták, mind pedig a tánckar egy központi elképzelés következetes megtes­tesítőiként lépnek fel, és amennyiben az nem ellentmon­dásos, a műsor is zárt egészet alkot. Mivel pedig az együttes ben technikailag viszonylag jól képzett táncosok vannak, a ko­reográfus elképzelései torzulá­sok nélkül valósulhatnak meg. Ehhez kívánkozik azonban egy szubjektív jellegű megjegyzés, amely leginkább a fabulával rendelkező táncszámokra vo­natkozik: a művészi benyomás csak elmélyülne, ha az előadók nemcsak mint táncosok, hanem mint színészek is megformál­nák szerepüket. Ez azért is fontos lenne, mivel a bemuta­tott műsor nem csupán tánco­kat állított színpadra, hanem egy összetettebb kulturális je­lenséggel, a folklórral mint egésszel kívánja megismertetni a nézőt. A táncok minden eset­ben egy hagyományos munka­körhöz kapcsolódó népszokás­sal, ünneppel, tradícióval szö­vődnek össze, és ezekben a „szerepjátszás“ a játék lénye­gévé válik. Ez a bíráló meg­jegyzés azonban nem érinti a műsor egészét, kiváltója in­kább az a „drukkermagatartás“ volt, amely a jótól még job­bat, tökéletesebbet kíván. De lássuk az előadást, amely- lyel a közönség szerencsésebb része május 17-én, 18-án és 19-én találkozhatott a bratisla­vai Nemzeti Színház színpadán. A műsor első részével, amely a Játék és munka címet viseli, az együttes a Februári Győze­lem 30. évfordulóját köszönti. Az első szám (Vítaj jar) a ma­gyar nyelvterületen is ismert szokást, a kiszehajtást és vil- lőzést jeleníti meg, amelynek az a lényege, hogy egy női ru­hába öltöztetett szalmabábut (a tél vagy a halál szimbólu­mát) a lányok körülhordták a faluban, majd elpusztították, vízbe dobták, ezt követően pe­dig feldíszített faágakkal jár­tak házról házra. Ezt a tradí­ciót a koreográfus olyan mó­don alkalmazta színpadra, hogy belőle főleg a lelki tartalmat, a tiszta életörömöt mentette át, és ebben nagy segítségére voltak a táncosnők, akik a ne­gyedik számban (V kúdelnej izbe) is magukkal ragadták a közönséget. A fonóházi jelenet­tel kapcsolatban kell kiemel­nünk a női énekcsoport szere­pét az előadásban, amely az­által is hatványozódott, hogy nemcsak éneklésükkel, hanem a táncjelenetekben való aktív részvételükkel is hozzájárultak a sikeres megjelenítéshez. Egy­általán: a női tánccsoport és énekesek szerves egybekapcso­lása (eltekintve bizonyos in­terpretációs hibáktól) „jó hú­zásnak“ bizonyult. Nem tud­tunk azonban megszabadulni attól a benyomástól, amely a táncosnők karikázóit kísérte, hogy itt a Berjozka-együttes megoldásai „másolódtak“. Ezt n pillanatnyi érzést azonban kiszorította a férfi táncosok magas fokú technikai virtuozi­tással egybefonódó közvetlen előadásmódja a Po valašky od zeme c. számban és az ezt megelőző, az ara tőünnepekhez kapcsolódó táncszám, a Na humnách. Szellemes ötletekkel Kérdőjelek Adósunk maradt a londoni Rambert balett Vegyes érzelmekkel néztem végig a londoni Rambert ba­lett vendégjátékát. .S ami en­nél sokkal jobban aggaszt: nem voltam egyedül. Láttam az arcokon, és a tapsból sem volt nehéz megítélni. Már az első egyfelvonásoson látni lehetett a koreográfus gondolatvilágának halványabb színeit; s az utolsó darabtól eltekintve ez egyre inkább fo­kozódott. A második mű sze­gényes tartalma félresikerült mozdulatokkal, bizonytalan tánclépésekkel párosult, de a harmadik már egészen friss, újszerű volt. A befejező részt, a leghatásosabbat sajnos, sok­kal kevesebben látták, mint az előbbieket. Az előadás szüne­teiben ugyanis nem egy néző csalódottan távozott. A Rambert balett a legrégeb­bi a ma is fennálló angol ba- iLettegyüttesek közül. 1926-ban alapította a lengyel származású Marie Rambert, aki ma is tisz­teletbeli igazgatója az együttes­nek. A hatvanas évek köze­péig, igaz, csak kivonatokban, de klasszikus műveket is fel­dolgoztak. A látványos, teátrá- lis effektusok helyett a rész­letek és árnyalatok kifejezése lépett előtérbe. A változás 1966 nyarán állott be, amikor az együttes teljesen átszerve­ződött, lemondtak a klasszikus balettról és helyette az ame­rikai modern tánctechnika vált munkájuk alapjává. A tizenhét tagú együttes táncosai vala­mennyien megszerezték a szó­lista státuszt, Rambert asszony mellé pedig Norman Morrice került társigazgatónak., és ko­reográfusnak. Az elmúlt évtized tehát a „modern tánc“ egyértelmű uralmát hozta meg az együttes számára, ami főleg egyfelvoná- sosokban és rövidebb lélegze­tű, csaknem tartalom nélküli művekben kap formát. N. Mor- rice mellett egy új koreográ­fus generáció jelentkezett Glen Tetley, jaap Flier, Leigh Warren és Christopher Bruce személyébeit. Prelúdium (Előjáték) volt a címe az első darabnak. A nyolc táncos közül a bordó nadrágos Christopher Bruce és a piros ruhás Lucy Burge nyúj­tottak a legtöbbet. Az előbbit szuggesztív előadóképessége és magas technikai képzettsé­ge, az utóbbit pedig lírai meg­jelenése és roppant hajlékony­sága miatt illeti dicséret. Mint­ha harmatos fűben mezítláb lépkedtek volna... Jól sike­rült a gyors fordulatok, a könnyű ugrások és a lassított Részlet az előadásból (Archív-felvétel) találkoztunk a Pozdišovskl hrnčiari, valamint a Hrnčiarsky čardáš című tánckompozíció­ban, ahol a fazekasok nyers­anyagává (anyagjává) maguk a táncosnők válnak. A téli népszokások közül az újévi kö­szöntést jeleníti meg a Novo­roční vinšovníci tánc és kö­szöntő versek összekapcsolásá­val. Az előadás első részének táncszámait a női énekcsoport produkciója, valamint az ének és bizonyos népi hangszerek közös fellépése köti össze, il­letve készíti elő a hangulatot a tánc befogadására. A második rész a folklór­anyag összevonásával a feldol­gozás egy dramatizált változa­tát mutatja be Svadba spod Poľany címmel, tehát lényegé­ben ez is tradíció művészi reprodukcióját nyújtja, olyan népszokásét, amely nem év­szakhoz, hanem az emberi élet fordulójához kötődik. A szlo^ vá.k, akárcsak a magyar lako­dalmi szokások is, színjátékos Jellegűek, tehát bennük szere­pet játszik a ceremónia min­den résztvevője; ezt az előadás megfelelően ki is domborította, kivéve talán a két főszereplő, a vőlegény és a menyasszony személyét. A táncszám, akár­csak a lakodalmi szertartás rí­tusa maga, három részre oszt­ható: az első fázisban búcsú­zik előző életétől a vőlegény és a menyasszony, a másik, amelyet egy szinte erotikusnak mondható szép adagio vezet be, átmenetet képez a harmadik stádiumba, az új életformába való befogadáshoz; ezt zárja egy fergeteges lakodalmi jele­net az együttes összes tagjának részvételével. Az előadás szerves részét ké­pezi, tehát szólnunk kell a díszletről, a kosztümökről és a zenéről is. Megállapíthatjuk, hogy nincs stilizációs szintel­tolódás köztük, és mind a szín­pompás ruha kreációk, mind az ízléses és funkcionális díszlet, mind pedig a zenei produkció az előadás egységét támogatja, és a művészi benyomást halvá- nyozza. Elfogultsággal senki sem vá­dolhat bennünket, ezért bátran állíthatjuk: olyan előadás szem­tanúi voltunk, amely jelentős eseménye kulturális életünk­nek, és amely mércéjéül fog szolgálni más hasonló együtte­sek elbírálásának is. MÉSZÁROS ANDRÁS emelések, csakhát a koreográ­fus lehetett volna gazdagabb ötletekben és gondolatokban. Érdekesnek bizonyult Jaap Flier koreográfiája az Epizód- ban. Különös formák, furcsa figurációk, igényes és egyben kifejező mozdulatok megeleve- nítésére vállalkozott a két tán­cos (egy férfi és egy nő) saj­nos, kevés sikerrel. A klasszi­kus baletton felnőtt hazai kö­zönség különben is szokatlan­nak találta ezt a darabot, az előadók táncának pontatlansá­ga viszont még jobban zavarta az elfogadást. Piros székek között, reflek­torok színes fényében táncol­tak a Bolondok háza előadó- művészei. A gyors, kabaré jel­legű zene ugyanolyan gyors és hasonló, éjszakai lokálok han­gulatát idéző tánckoreográfiát kívánt, s ezt meg is kapta. A táncosok egyéniségéhez látha­tóan közel áll az efféle moz­gássorozat, mégsem tudtak töb­bet adni a közönségnek, mint amennyit ők kaptak a cselek­mény nélküli dzsessz-balett nem éppen igényes koreográ­fusától. Egyedül a Szárnyakkal tudta öregbíteni hírnevét a Rambert balett. A fekete vászon előtt táncoló fehér ruhás táncosok­nak nagyszerűen sikerült ma­dárrajjá változniok; minden mozdulatuk hiteles volt. A ze­ne, a tánc és a világítás meg­kapó harmóniája Christopher Bruce költőien tiszta munkáját érvényesítette. A kifejezésmód mögött mély érzelmekkel és indulatokkal átszőtt emberi tartalom rejtőzött. Kár, hogy a többi egyfelvonásosról mindezt nem lehet elmondani. Talán, ha jobb lett volna a műsorválasz­tás... G. SZABÚ LÁSZLÓ Tulóztis szlovák és cseh irodalmi mmUkei A Slovenské pohľady ideí 4. számában a szlováík költészet és próza tavalyi terméséről ol­vashattunk értéikelő-elemző dol­gozatokat, a legújabb számban a dráma-, illetve a gyermek- és ifjúsági irodalomról találunk hasonló jellegű írásokat, ame­lyek figyelemre méltó, lénye­ges jelenségeket érintő kriti­kai észrevételeket tartalmaz­nak. , . Pavol Palkovič rámutat azok­ra az okokra, amelyek előidéz* ték, hogy a tavalyi év dráma­irodalmi termése nem nyújt ép pen megörvendeztető képet. A tévé- és rádiójátékokat is be-, leszámítva, rengeteg darab szü­letett, a mennyiség és a minő­ség között azonban nyugtala­nító az aránytalanság, kevés az eszimei-esztétikai szempontból igazán értékes alkotás. Még ke­vesebb a jó színpadi mű, ke­vesebb, mint az előző években. Ennek egyrészt az is oka, hogy a három jelesebb szerző, fán Solovič, Osvald Záhradník és Peter Kováčik nem szerepel új darabbal a tavalyi listán. Je­lenlegi színházi gyakorlatunk eredményen is — írja — in­kább kritikai gondolkodásra adnak okot, mint lelkesedésre Akut probléma az új dráma­írók hiánya; minden szinten, a minisztériumtól kezdve a mű­vészeti szövetségeken keresztül a színházig, nagyobb figyelmet kellene szentelni az új tehet­ségek fölkutatásának és neve­lésének. Jó, hogy a rádió és. a televízió igyekszik minél több eredeti művet bemutatni, tévedés azonban azt hinni, hogy a mennyiségből egyszer majd minőség lesz. Az igazság az — állapítja meg Pavol Pal- kovič — hogy a minőségi szempontok háttérbe szorítása bizonyíthatóan a középszerű­séghez vezet. Hasonló hangnemben Íródott Henrich Pijko dolgozata a gyermek- és ifjúsági irodalom­ról. örvendetes tény — írja mindjárt az elején, hogy évről évre növekedik az eredeti mű­vek száma. Kevésbé örvendetes azonban a kép, ha például mű­fajok szerint osztályozzuk a termést. Szintén fölveti a mennyiség és a minőség rend­kívüli időszerű kérdését; az egészségtelen kiadói gyakorlat­tal magyarázza például azt. hogy a Bratislaván kívüli k<M kiadó gondozásában megjelent 14 mű közül csupán egy el­beszélésgyűjtemény szól a má- ról. ,(í A másik szlovák irodalmi* lap, a Romboid 5. száma közli Rudolf Chmel recenzióját, két és fél oldalon, Sziklay László Visszhangok című tanulmány- kötetéről, amely az elmúlt év­ben jelent meg a Madách gon­dozásában. Rudolf Chmel méh tatja a magyar összehasonlító irodalomkutatás egyik legkivá­lóbb képviselőjének munkássá­gát és e munkáját, megállapít­va egyebek között, hogy a Visszhangok jelentősen hozzá­járul a magyar—szlovák iro­dalmi kapcsolatok, egymás köl­csönös és mélyebb megismeré­séhez, múltunk és jelenünk ér­tékeléséhez. A cseh irodalmi lap a Lítp-, rární mésičnlk 5. számában Šá- va Šabouk arról ír, hogy mit jelent a pártosság az irodalom­ban. Idézünk dolgozatának be­fejező részéből: Jan Fojtík .elv­társnak, a CSKP KB titkárá­nak — a Februári Győzelem évfordulójával kapcsolatban el­hangzott — beszámolójában fölfigyeltem arra, hogy néme­lyek azért mondtak csődöt a politikáiban, mert nem volt elég tehetségük. Rádöbbentem arra, hogy ez valóban így van, és tulajdonképpen rosszul tettük, hogy leszoktunk egyrészt an­nak a mérlegeléséről, hogy mennyire nélkülözhetetlen a t-ehetség a pártos beállítottságú művek megalkotásához is, más­részt meg arról, hogy értékel­jük a pártosságra való hajla­mot (a kommunista pártosság­ra, arra, amely a tehetséget a művészi igazság és a legmeg­felelőbb kifejezőeszközök meg­találására ösztönzi). . (br) Kapcsolatok jegyében Az Irodalmi Szemle 5. és 6. számáról Irodalmi és kritikai folyóira­tunk 5-ös számának borítólapja a következőkre hívja fel a fi­gyelmet: Szlovák írók versei és prózája Dél Szlovákiáról; Ven- dégünk az Űj Auróra; Kisebbség és nemzetiség. Versekkel Ján 5i- monovič, Štefan Strážay, Voj­tech Kondrót és Ľubomír Fel- dek, prózával Andrej Chudoba, Peter Andruška, Ladislav Bal- lek és Ivan Habaj szól a Szem­le olvasóihoz. A kitekintést szol­gálja a Békés megyében élő Filadelfi Mihály, Tóth Lajos, Si- monyi Imre, Papp László, Sass Ervin és Dér Endre bemutatko­zása is. Kővágó László nagy si­kert aratott könyvéről, a Kisebb­ség — nemzetiségről Popély Gyula közli átfogó, a kötet szá­munkra legjelentősebb részleteit aprólékos műgonddal elemző ta­nulmányát. A Fórum elnevezé­sű rovatban Július Farkaš, a Csehszlovák Rádió nemzetiségi és területi adásainak vezetője válaszol Bodnár Gyula egy ko­rábbi bíráló cikkére, amelyre a kritikus a lap 6-os számában reagál. Ez a szám egyébként a Sarló mozgalom megalakulása 50. évfordulója jegyében szer­kesztődön. Egy-egy tanulmány­nyal helyet kapót benne néhány neves Sarlós, mint például a Romániában élő Balogh Edgár> a Budapesten tevékenykedő Sándor László és a Kassán (Ko* šice) élő Nagyidai Ernő. Túr- czel Lajos és Csanda Sándor, akárcsak a fent említettek, a Sarlósok kapcsolatairól, vitáiról, és hatásáról írnak: Izgalmas ol­vasmány Peter Ratkoš Püspöki Nagy Péter Az ősi Nyitra című — az Irodalmi Szemlében - tavaly februárban megjelent — írása kiváltotta vitairata, amelyre az érintett a folyóirat következő számában válaszol. A lap tör­ténelmi, társadalmi és irodalmi kapcsolatok jegyében megszer-: kesztett utóbbi két száma, ter­mészetesen, hazai magyar alko­tók tollából is közöl verseket. Közülük hadd emeljük ki Gál Sándor Bontás című novelláját, Tóth László Tőzsér Árpáddal készített interjúját, valamint a Műhely című rovatban publiká­ló fiatalok szép verseit. Somos Péter, Barak László, Finta Lász­ló, Karsay Katalin Kendi Mária, Molnár László és Kövesdi Ká­roly egyre rendszeresebbé váló jelentkezése azt is jelzi, a jövő­ben is lesznek alkotók, akik a kapcsolatainkat a szocialista országokkal, közvetlen környe­zetünkkel tovább viszik. —szó— NÉMET SZÍNHÁZ KAZAHSZTÁNBAN Szovjet-Kazahsztánban mint­egy 800 ezer német nemzetisé­gű állampolgár él. Döntő ré­szük falusi; a XVIII. században Oroszországba betelepült né­metek utódai. Kulturális éle­tük változatossá tételére ala­kult meg a német színház. Az M. Sz. Scsepkin Színművészeti Főiskolán három évvel ezelőtt „német csoportot“ hoztak lét­re. Harminchat fiatal készül az első kazahsztáni fellépésre. A leendő hivatásos drámai színé­szek változatos műsorukban klasszikus és modern német da­rabokból adnak elő részleteket német nyelven, táncolnak és1 énekelnek. A moszkvai főiskola­német csoportjának tagjai nagyrészt kazahsztániak. Ok al­kotják majd a karagandai Né­met Színház gerincét. Kara- gandában, Kazahsztán második legnagyobb városában, körül­belül 60 ezer német él. Az új színház előreláthatólag két év múlva nyitja meg kapuit, ami­kor a német csoport tagjai be­fejezik tanulmányaikat a főis­kolán. (M. I.) füTOf'i 1978, VII. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents