Új Szó, 1978. július (31. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-24 / 201. szám, hétfő
Vajkai Miklós Apámról újonr^n Előttem is. mögöttem is megindulnak a különböző, udvarra nyíló ajtók feló. Húsvéthétfő van. Ilyenkor megtelik családi házunk. A kertben levő szemétrakáson két kakas vias- ikodik, mintha csak évekkel korábbi szüleim példáját követnék. Most már csönd van Anyám énekel. Rekedt, lakó hangja kiszüreinlik az udvar* ra Még gyermekkorában történt: szolgálás közben megfázott. megnémult. Különböző gvógyteákkal kezelték; a hangja. mint mondta: elvesztette színét, megzavarosodott, mint a rosszul kezelt bor megfo- kult. A második dolog azzal a bizonyos kakasviadallal függ össze. Mielőtt betoppannék édesanyámhoz, még szétkergetem a véres tollú bajvívókat, és arra gondolok, hogy életem első két évtizedében hányszor kellett csitítanom szüléimét. Apám sosem ütötte meg anvámat. Mi, gyerekek is csu pan egyszer kaptunk a fenekünkre, do akkor ügy, hogy mindörökre megemlegettük. Apámtól sosem az fájt, hogy ránk szólt, vagy fölemelte a (kezét, hanem az, ahogyan csinálta. Abban volt valami, amitől megbénul a magamfajta. Semmilyen kilengés* nem engedett meg nekünk. Nem ismerte a fáradtságot: ivíkünk sem volt szabad ismerni.. Anyám is dolgozott mindig. Gyerekágyban is legfeljebb másfél napig volf. Előtte meg mindvégig dolgozott. Most már csönd van. Apám sem, anyám sem kezdeményez újabb parázs hangulatot. Amikor benyitok a helyiségbe, anyám göcsörtös ujjai simogatják a szép sárga tésztát. Az éneklés már abbamaradt — Széthajtottam a kakasokat ... —- szólok. — Amióta együtt vannak ... — mondja anyám —, állandóan összeakaszkodnak. — Régebben ti is ricsajozta- tok eleget... — Hát... — még mindig kivár, mintha csak tűnődne, félrefordítja zsidós fejét, erősen kopaszodik, gondolom. — Régebben mi is olyanok voltunk, mint ezek a széllelbélelt kakasok. — Nem fértetek a bőrötökké... — mondom. Csönd lesz egy pillanatra. Eszembe jut 1955 nyara. Anyám beleesett az ekébe, kórházba fkerült. Apám a szövetkezetben dolgozott. A negyedik szomszédban egy Sárközi Jó- zsefné nevű asszony törődött velem. Enni ö adott. Ilon néni így került, csöppent bele az életembe. Ötéves sem voltara, amikor édesanyám mögött becsapódott a mentőautó ajtaja. Apám egyszeriben megváltozott. Ott álltunk az udvaron, a tűző napon, apám közelebb jött hozzám ós azt mondta: — Egyedül Maradtunk .»« Már harmadik hete volt Édesanyám kórházban, amikor a szomszédok kérlelésére apám meglátogatta. — Eljöttél? — kérdezte édesanyám, amikor sápadtan, erőtlenül kitántorgott a folyosóra. — El — mondta apám. — Először jöttél el utánam, amióta együtt vagyunk., Annáik meg már tizenhárom esztendeje. — A szomszédok mondták, hogy jöjjek el... Több mint harminc esztendeig éltek együtt úgy, hogy minden nap húsz-huszonöt percet veszekedtek. Azt mégsem állítanám, hogy nem szerették egymást. Anyám — egyszer, amikor gyereket várt — savanyú halra vágyott. Apám állára madzagolta kalapját, hogy a szél el ne fújja, és begyalogolt a tizenkét kilométerre levő So- morjába. — Nekünk — mondta egyszer anyám — szükségünk van arra, hogy kiordítsuk magunkat. Aztán egy napon megszűnt ez a szükséglet. Azóta csönd van. — Megöregedtünk — így anyám. — Restellünk mi már veszekedni... 2. Ha jól emlékszem, az ötödik ostzályba jártam, amikor megnyílt a helyi népkönyvtár. Anyám akkor kezdett aktívan olvasni. — Az édesanyám — mondtam a húszesztendős tanító néninek —, az édesanyám azt mondta, hogy csak jó könyvet adjon. így történt aztán, hogy felváltva olvastuk föl a Csősz feleségét, a Csendes Dont, a Feltámadást, a Háború ós békét és Martin KukuCin műveit. Később, évekre abbamaradt az olvasás. Szlovák iskolába jártam, magyar nyelvű könyvek nem kerültek hozzám. 1971 ben írni kezdtem. Huszonegy éves voltam akkor. Egy vékonyka könyv: Tóth László A hangok utánzata című verseskönyve került hozzám. Anyám libaőrzés közben olvasta a Litániát. Később a többiek, a velünk egyikorúak verseit. Munkásszálláson laktam: a fővárosban. Egy téli reggelen hevenyészett levél érkezett, anyámtól: tudatta velem, hogy megjelent az első elbeszélésem. Anyám még egy ideig el elol- vasott egy-egy könyvet. Tavaly a Virágos katonát adtam a kezébe. Hónapokig nyaggatta, de képtelen volt végigolvasni. — Megöregedtünk ... Anyám göcsörtös ujjai a szép, sárga tésztán ... 3. Az ajtót figyelem. Jobban mondva: az üvegtáblán túl hajlongó apámat. Bejön. Kétszer próbáltam meg leírni a Szélemb^r történetét. Először még évekkel ezelőtt. Apám mesélte, neki olvastam hát fel aa első változatot. — Nos? — emeltem rá tekintetemet. — Nem így meséltem el... — mondta, ós, hogy ne kelljen magyarázkodnia, kilépett az udvarra. — Mi nem tetszik benne? — kérdeztem. — Azt én hogyan mondjam? — Hová mégy? ... — A kerítést kell megigazítanom*. .. A nyavalyás tyúkólt megint kikaparták a drót alatt a földet... Aztán jött a második változat. Amint befejeztem, azonnal lementem a falumba. Apám derült a felolvasás alatt. Amint olt áll előttem, újra próbálkozom: — Emlékszel még a tegnap! felolvasásra? ... — kérdezem. Bólint. — Nos? ... — Nincs vele baj — Biztos? ... — Azt írtad meg, amit kellett ... — Megírom a folytatást is... — Rettentő nehéz írni... — mondja anyám. Keze még mindig mozdulatlan. — Én csak egy kis levelet írok az öcsédnek, és egész dél- előttöm odavan. — írni? ... írni nehéz ... — mondja apám. Cigarettát vesz ki a csomagból. Rágyújtunk. 4. Délelőtt van. Verőfényes délelőtt. Átballagunk a szomszéd faluba. Utunkba esik a kocsma: beülünk egykét korsó sörre. A fejem még fáj az előző éjszakai italozástól. A sör friss. ízlik. Apám már harminc esztendeje nem ült ennek a falunak a kocsmájában. Olyan emberekkel találkozik, akiket huszonöt—harminc éve nem látott. Elbeszélget velük, ök is örülnek, hogy apám most itt van. Apám is örül. Valamikor együtt arattak, együtt erdőlöt- tek. A kocsmárosoknak együtt vágták a Duna jegét. — Mit kaptatok érte? ... — kérdezi valamelyikünk. — Semmit, örültünk, hogy nem kellett télidőn otthon rostokolnunk ... Két deci rum volt a fejadag. — Két deci rum? ... — Annyi. Aztán beszélgetnek tovább. Egyszer csak apám felém fordul: — No ... ö az az ember .,. — mondja, és egy nagyon idős ember felé biccent —, akiről az öregember című írásodat írtad. Most már láthatod őt életben is ... ö lőtte agyon azt a gyereket... — Kutas Mihály ,,. Kutas Mihálynak hívják őt a novellában ,.. 5. — Bacsafán szolgáltam hétévesen ... — meséli a hazafelé vezető úton édesapám. — Az anyám vitt el egy roskatag paraszthoz. Amolyan geggye- muggya emberhez. Szóval, nem volt a világ eleje. Az asszonya meg egy szép trabális asszony volt. Jött az éjszaka: az istállóban kaptam szállást. A pokrócomat a borjú meg le-lerán- cigálta rólam. Nagyon féltem. A nyavalya majdnemhogy felütött, annyire rettegtem. Előre szaladtam a paraszthoz: mon dóm, hogy félek. Odajött velem az istállóba. Betakargatott, de nem szólt ő egy szót som. Nem mondta, hogy a borjú ráncigál- ja a takarómat, és nem a szellemek. Az állatot sem kötötte rövidebbre. Virradatkor megszöktem. „Ha ti így, én is így • • “ — gondoltam. Köd volt, elbolyongtam. Délutánra fölszállt a köd akkor aztán megpillantottam a vajkai tornyot. Tudtam: hogy most már hazajutok. Ez az utolsó töredék édesapám életének szimbóluma. Sok gyötrődés után, sok megpróbáltatás elmúltával, tíz esztendővel ezelőtt jutott révbe. A köd, mint mondta, csak délután szállt fel. Délután... Vlagyimir Majakovszkij* Beszélgetés Lenin elvtárssa! Elment a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán. Ketten vagyunk most, Lenin meg én, Lenin mint fénykép szobám falán. Száját harsány szó feszíti szét, bajusza mereven fölfelé néz. Homloka ráncában az emberiség, hatalmas homlok, hatalmas ész. Alatta sok ezer ember vonul, lobogók erdeje, karok fűszálai. Fölállok, arcomon az öröm kigyííl, jelentéssel kell most elébe állant: Lenin elvtárs, hadd szólok pár kurta szót, nem szolgálatilag, szívből csupán, Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód nehéz, amit végzünk egymás után. Adunk már ruhát a mezítelennek, több már a szén s az érc — ez, ugye, szép? De persze emellett — hadd mondom el önnek, sok még a szenny és a buta beszéd. Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk. ön nélkül sokan eltévedtek már. ezen a mi földünkön, itt körülünk s körös-körül igen sok gazember jár. Nincs rá elég szám, s nincs nevezet, hogy hányán vannak e csirkefogók: kulákok, szektánsok, részegesek, talpnyalók és munkahalogatók. Itt járnak, és gőgtől dagad a kebelük., töltőtoll s jelvény pompázik a mellen. Persze hogy megbirkózunk velük, de rémes nehéz a harc ezek ellen. Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben, a havas tarlókon Ön itt van vélünk. Az Ön nevével, a szívével, . szívünkben eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk. Elment a nap, táskájába tevén ügyeit-gondjait. Csönd lesz talán. Ketten vagyunk most: Lenin meg én, Lenin mint fénykép szobám falán. GÁBOR ANTAL fordítása • Nyolcvanöt évvel ezelőtt született Vlagyimir Majakovszkij, a forradalmi szovjet költészet megteremtője és i első klasszikusa 1978. VII. 24.
