Új Szó, 1978. június (31. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-05 / 153. szám, hétfő
Csák y Károly ragérkezés helyett én sosem érkeztem meg Ide csak visszatértem hozzátok magammal a mindenségböl lőttem csöndesen befagyott vizek hátán s bejártam a telolvadt földeket is jöttem szélzúgásban tapogatóztam a közénk rekedt némasáqhon tapostam reggeli harmatot láttam korai naplementét én mindig csak jöttem kerülve a kerülőket gyógyítani fájó sebem sosem mertem jöttem szótlanul hogy visszaadhassam szavaitokat és szóra bírhassuk egymást induljunk most úgy hogy utánunk ne maradjon teljes a csönd Horváth László A magány Dühöngő viharból nyomasztó csendbe A talon arckép jöttömre csak bólintott a faliórán az idő ó az idő a vázában halott a virág Két szék. Mintha beszélgetnének A halott virágnak tényt Molnár László Kellett utánhangzés harangok helyébe hangjaid hiába viszed fel különben is a tornyok lentről magasodnak hiába tanultál meg beszélni o szó magában mit sem ér ha nincs vele a mindenség és hiába írod szótagjoinkat a hangjegyek alá nélküle mit ér a dal kellett a csend hogy megjelenj kellett a hang hogy ittmaradj kellett a kés hogy mélyre véss kellett a vers hogy meghaljak benne soronként induljak messze messze kellett a csók hogy visszaszólj kellett a dal hogy újra hallj kellett a fény hogy újra élj kellett a vers hogy ébredjek benne soronként induljak messze messze kellett nagyon o síron túli ének amelyből melléd tisztón kilépek Mázik István Csak két szemen Homlokom alatt két szem csillog, mint olajfoltok az út kövén A hajam még koponyámhoz tapad, de lassacskán föl-fölcsillan a dér. Eső zuhog, csordultig a táj, csobban az alkony, s az estben éjjeli bogár kalimpál, csak két szemem csillog. Kiss Péntek ,fÓTsef Anyám sír Anyám sír a meleg szélben júniusi langy esőben Anyám sír a tükör-tóban napfényárban ragyogóban Anyám sír a fagyos szélben jégrianás idejében gyémánt szeme összeszakad úgy sirat a hantok alatt Én érzem e? Janiga József: FŰZFÁK esöruhában kúsznak elém a bokrok (madarak intenek: „elnemenj elnemenj“) talpam alól már kiszökött a part a hűvös fátyol rámhullt eltakart társaim lettek a csigák a halak én érzem egyedül hogy nem érzem egyedül magamat — Kérem, foglaljon helyet — mondta a magándetektív, biz. tató, atyai tekintettel. *— Ne nézzen körlil nyugtalan tekintettel. Teljesen egyedül vagyunk. Legyen hozzám bizalommal. A slketnémák intézetében nem számíthat olyan diszkrécióra, mint nálam. Mondja el őszintén, szégyenkezés nélKül, miről van szó. A költő habozva hallgatott. A magándetektív ajkán megértő mosoly jelent meg. — Ismerem ezt a zavart. Sokan lelennek meg előttem így. Ismerem és megértem. Ak; hozzám fordul, rendesen nosszú, keserves önmarcangolás után szánta el magát erre a lépés re. A dolog ami rágja, és' kínozza, olyan természetű, hogy legszívesebben ön magánad se vallaná he, ha a szembeötlő, különös jelek és ténveK nem — Várjunk. Majd aztan. üzo. v«l — először azt vetie csak észre, hogy elhidegüit. Aztán szeszélyeskedni kezdet:. Mikor maradt el először hazulról anélkül, hogy meg tudta volna mondani, hol járt? A költő felpillantott. r— Kicsoda, kérem? — Kérdezte udvariasan. — Nos hát — az asszony. — Miféle asszony? — Az istenért — hát az tzé .. . kedves felesége. A költő vállat vont. — Nekem nincs feleségeim. A magándetektív egy önkéntelen, türelmetlen mozdulatot tett. — Kérem, hiszen en nem polgári értelemben gondolom ... Előttem nem kell az ilyesmi miatt restelkedni — azért vagyok itt, hogy éppen a legdiszkrétebb ügyekben Karinthy Frigyes: Költő és detektív kény szeri térnék rá. De rákényszerítik és akkor aztán hiába: bizonyosságra van szükségé, Különben belepusztul kétségeibe. De hogy jusson a bizonyossághoz? ízlése, tapintata, büsz- Kesége, tiltakozik. Nincs is tehetsége, szeme, szimata, gya- Korlata hozzá, hogy végére járjon a dolognak, megtudja a tiszta igazságot. És ekkor jutok eszébe én. Így volt? A költő hálásan nézett rá. Gyorsan bólintott. A magándetektív elégedetten dörzsölte Kezét. Időt engedett, aztán újból megszólalt, jóságosán, un- szolóan. — Nos mondja el. Mik a jelek ...? A költő csodálkozva nézett rá. — De hiszen ... — Értem. Hiszen még azt sem tudom, ugye, miről van szó. De hát szó van valamiről, ugye, és nem akarom sérteni az érzékenységét... Módot akarok adni rá, hogy magától mondja el, közvetlenül, folyé- Konyan kényszer nélkül... Nem vagyok én vizsgálóbíró, ha hasonlítok valakihez, in- Kább a lelki tanácsadóhoz szeretnék hasonlítani... a megértő baráthoz . . A költő ajka megrándult. Lesütötte a szemét. — Milyen finom ember ön .. Mégsem tévedtem ... A magándetektív most már hipnotizáló eréllyel folytatta: — Lehet. Ün is az. De ön amellett boldogtalan. És nem tud segíteni magán. Én tudok. Csak néhány adatra van szükségem. Mikor vette észre először, hogy valami nincs rendben? A költő legyintett. — Óh, már nagyon régen... Sok évvel ezelőtt .. . — És csak most... most szánta el magát? Persze azt gondolta, rá fog jönni magától is. — Ügy van. — Helyes. Tartsunk tehát rendet. Mi volt az első gyanüs dolog ? — Nagyon nehéz azt így hirtelen elmondani... Talán nem Is egyszerre jött. .. Egy napon észrevettem, hogy valami megváltozott . .. nem külsőleg, tetszik érteni, külsőleg minden úgy volt. mimt azelőtt . . . Az íze lett más az egésznek . . . A magándetektív mosolygott. — Értein — így szokott ez lenni. Aztán jött a többi, ugye .,. Másképpen kezdett viselkedni a . . — Igen . . és mindenből hiányzott az a valami, ami addig érteimet, örömet és hitet adott az életemnek ... Olvasni próbáltam, tanulni, dolgozni... részt venni minden nyomozzad... Szóval, nem feleség, hanem barátnő. — Barátnő?? ... Vagy úgy, hogy az én barátnőm A, dehogy, kérem — azokra nem is gondolok ... De nem ez a komoly baj, különben jelenleg nincs is barátnőm . . . A magándetektív alatt recs- csent egyet a szék ahogy megmozdult. — Vagyis hát — mondta és a torkát köszörülte —, valami pénzügyről van szó . . taián az üzletfele? Nem úgy viselkedik, ahogy a megállapodásuk ... Vagy az a gyanú merült fel, hogy az elszámolásnál... Tessék bizalommal elmondani, majd utánajárunk. A költő jóízűen nevetett. — Üzletfél? Megállapodás? Elszámolás? Énnálam? A magándetektív felállt. Egy futó pillantást vetett az órára, még mosolygott, de a hangja egészen más volt. — Hát kérem, művel szolgálhatok? ' A költő is felállt. A tekintete valahová a messzeségbe volt irányítva, kissé felemelte a karját. — Hová repül az ifjúság? — mondotta tiszta, csengő, panaszos hangon. A magándetektív hátrált. — Tessék? — Igen — hová repül az ifjúság? Ki rabolja el illúziónkat? Miért válik boldogtalanná a tiszta lélek? A levél miért hull le, a tavasz máért múlik el? Aztán egyre hangosabban: — Meztelen vállán kereszttel Mért vonaglik az igazság, Mikor püffedt paripáján Gőgösen feszít a gazság — ? — Nos? Miért? Ki okozza ezt? Ki akarta? Kinek érdeke? Hol az Isten? Mi az igazság? Ezt nyomozza ki! Ezért jöttem önhöz' A magandetektív levegő utón kapói f — Kikérem magamnak I — kiáltott aztán rikácsolva, pulykavörösen. — Micsoda ostoba vicc ez? Nekem nincs idom ilyen ostoba viccekre! Az én időm valamivel drágább, mint az úrél Szemtelenség! A költő a falitáblára mutatott. — Bocsánat, ün így hirdette magát: „Mindent meglát, mindent megtud, mindent kinyomoz.“ Azt hittem . .. egy pillanatra eszembe jutott... De nem akartam ugratni, szó sincs róla . .. Legfeljebb tévedtem . .. Nem először történik ... Bocsánatot kérek ... Nem akartam háborgatni... És lassan, tűnődve indult az ajtó felé 197H VI. 5. iiiuiiiniuiiiiiH ^
