Új Szó, 1978. június (31. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-29 / 177. szám, csütörtök
BÚCSÚ BÁBI TIBORTÓL BÁBI TIBOR MÜVEIBŐL: INTERNACIONÁLE (Részlet a Forrgs énekéből) Látjátok, itt lakúm. ebben a földszintes zabusi házban, ez itt az otthonom. Ablakom a Dunára néz. a végtelenbe tűnő síkr? Azt mondják, hagy a föld őskorában tengerfenék is volt e süllyedő, álmosító táj, eleven halottjával itt horgonyoz a ház, e koporsó és rozzant bárka. Szakadj, zúdulj rám, örvénylő, alacsony ég vize; idők iszapja, temess el: tízezer év múlva hadd jöjjön a búvár, aki megleli majd a roncsot, befejezetlen álmaimat.. • O, hogy szerettem a mozgást, a szárnyaló napit, gépek, madarak röptét, folyamok hátán s a tengeren úszó fürge hajókat, zsúfolt vonatok robogását, mozdonyok füttyét, a várótermek víg zsivaját, a városok bábeli hang- s nyelvzavarát, a főterekre gyűlt ezrek harsány jelszavait, színes lobogóit — Az Internacionále szárnyas, új dallamát, az egyetlen és emberi zsoltárt, amit dalolni érdemes. Te, ifjúságom himnusza, veretlen magyarságom lelke, ki némított el úgy, micsoda kétes lárma fogta he mind a két fülein? HallottalaV a bujdosás idején, fegyverek zajában, fogdában a priccs férges takarója alatt, hallottalak a szél dalában, kerékcsattogásban, forró, izzó sínpárok felett. Ve voltál emberi méltóságom, bátorságom, egyetlen igazam és igazolásom. Te voltál útlevelein, s talpam alatt a szabad út. Ó, jaj, kalitába zárt engem a madarász, lépre, csalt, megfogott édes mézzel, h. „ttdozással Van e még álmom? Ha van, csak a borzalom: egy börtönfolyosót látok, s vak falán Kun Béla vérző árnya imbolyog — az Internacionálét jnekli százezer halott a börtönrács möglitt, a koporsóban is ... Szabad szelek, mégis szálljatuk, folyamok hátán és tengeren úszó fürge hajók, mégis ússzatok! lTtak, folyók, sínek, telefondrótok, villanyhuzalok, hálózzatok be minden szárazföldet, szigetet. megyek én is, veletek szállók, úszom, futok, loholok, nem várok, nem várhatok ezer, fe tízezer évig — nem férek álmaimmal egy fecskefészket rejtő fedél alá a boldoggá hazudott otthoni táj tenyerén, síromnak itt, e tengerfenék iszapja is kevés ... Harst gj, Internacionálé! Szofistáknak Mar itt is, ott is emlegetnek, pletykát szórnak a verebeknek, a kis huncűtok összebújnak, kicsi hólyagot nagyra fújnak Hízelgő szóval kerít, nianaszt a lecsúszott úr s az álparaszt, de volt, hogy vádolt naplopással, nagy tolvaj engem Ids lopással ., • Ki maga hitet nem érdemel, kutat gyanakvó árgus szemmel, szidnak, ha olykor jót is tettem, dicsérgetik a rosszat bennem. Bolondnak néznek a bolondok, csűrik csavarják, amit mondok, s mert szeretik a hazugságot, hazudnom kell az igazságot. A förtelemből elég volt már! Maradj kerge, ki kerge voltál, de békén hagyd a szép világot, mert megnéniulsz, ha rád kiáltok! PATAK ES FORRÁS „Ez itt a falu az én falum, Innen jöttem és ide térek .* {Ady Endre) (Részlet) Báb ... Keresztül! Az autóbusz tovagördül Nyitra felé, s én ott maradok az országúton. Téli cseresznyefák nyújtogatják fölöttem sovány ágbogukat. Kabátomba kapaszkodik a szél, arcom nyalogatja, mintha hazamennénk. Hazafelé... Hazafelé? Behunyom a szemem, megállók Huszonöt esztendőt Huszonöt súlyos, rakott szekér görög — valahol bennem — valami láthatatlan úton. Hogy kiszakadtam innen, ebből a tájból. Talán nevetséges, furcsa ez a szomorúság, hiszen a vonat és az autóbusz bárhonnan és bármikor iderepít, ha éppen kedvem tartja meglátogatni a Sándor- majori vagy bábi ismerősöket. így feddem, nyugtatom magam, s tudom, hasztalan; tudom, hogy nem igaz, mért könnyebb ^eljutni a hetvenszer távolabbi Prágába, s az ötvenszer távolabbi Kassára, mint a világnatk ebbe a rejtett kis zugába. Hiába vonat és autóbusz, hiába szándék és vágyakozás. Félelmek, furcsa erők mozgatják, lökik az embert, mintha valami nagy folyó sodorná, mintha maga is elfolyó víz volna — nem térhet vissza önmaga forrásához. Tudom, nem igaz, nem igazi Sántít minden hasonlat, mert igenis visszatérhet, és mindennap visz- szatér, ha csak lélekben is, ha csak emlékezetben is, mert a lélek újra patak és forrás akar lenni. Tétován, félénken botorkálok a majorsági épületek között átrendezett és elkerített udvarokban. Nem ismerek rá az egykori bérestanyákra. Háromszárnyú, világos ablakok kacagnak rám. Az üveg mögött csipkés függönyök lebbennek. Odabenn valamelyik függöny mögött gyerek sír. Ki fia, ki lánya? Ki tudja? Huszonöt év ... Nem merek belépni a hívogató ajtón. Micsoda ajtói Fehérre mázolt, fényes, tiszta. Új a kilincse. Az ajtó felett fehér üveggömb, tejüveg. Rásüt a bágyadt téli nap, s átsejlik rajta a villanyégő átlátszó lágy körvonala. Itt ez az ajtó valamikor olyan volt, akár egy olajtó. Az eresz alatt nagy, ikáposztanyomó kő hevert. Arra szokott kiülni juricsek anyó. Jaj, hol az a kő, és merre van juricsek anyó? Merre van az én kis pajtásom, Juricsek Józs- kó ... Nem merek betérni az ajtón. Elólálkodom a roskadozó téglaól körül, a beszakadt, beomlott pince, az ócska fészer körül. Hát ennyi maradt meg a régi major* bői. Megfáradt, idős ember kfíriil elé- bem. Nézeget, furcsán, bizalmatlanul. — Ni, Repa bácsil — Az volnékl Nézeget, méreget tetőtől talpig, míg megenyhül az arca, s odanyújtja kérges, öreg kezét. — A kertész fia? Melyik? — A Tibor. — Gondoltam. Megismerlek az apádról. Él e még? — Nyugszik, tizenhat esztendeje. Elnéz a fejem felett. Meghomá- lyosodik a szeme, mintha hályog vonta volna be— Bizony elmentek, nagyon sokan elmentek. Az öcsém is... Csak most derül ki, hogy nem az a Repa, akit gondoltam. Keresgélek emlékeim között. Süket a szív, visszhangtalan, akár a megnémult hangszer. Ö folytatja, ahol abbahagyta. — ... a Forró bácsi is, a levélhordó ... a vincellér, Pálya bátyó is, az öreg Pleva is ... Szinte koppan a hangja. Micsoda szörnyű öreg! Szeretném befogni a száját, vagy befogni a fülem, csak ne halljam ezt a szörnyű, kop- panó hangot. Mintha száz súlyos rög hullana egy koporsófedélre — apám koporsójára, aranyos, kedves öregek koporsójára. A vénember nem érti, nem érzi, micsoda fájdalom markolássza mellem. Bökkenve, furcsállva nézi, hogy búcsúzom, menekülök előle. Sértődött öreg, szemét rám veti, mintha azt mondaná: Ni, ez is, akár a többi fiatal, fut szalad, szóba sem áll a magamfajta öreggel. Mikor visszatekintek, még mindig ott látom őt az udvaron, háta mögött a roskadozó fészerrel, korhadt gerendák s a billenő szalmatető árnyékában. Hát elmentél ? Az ember nem akarja elfogadni a halált, a megsemmisülés tényét, a végzett szörnyű játékát. Az élet tiltakozik .1 halál ellen, és ez az örökös tiltakozás, az emberi lélek forró rerrténye ad erőt naponként. hogy mindent újrakezdjünk, hogy átlép-, hessünk csalódásainkon és szenvedéseinken. Barátunk és küzdőtársunk halála fölött még most sem tudunk napirendre térni. Nem tudjuk megérteni, hogy néhány nappal, vagy héttel ezelőtt még beszélgettünk, vitatkoztunk vele, s ma már nincs sehol, kiszakadt az életből, életünkből. Szinte kábán nézünk egymásra s felemlegetjük az elmúlt időket, ifjú éveinket. S ahogy lelkünk visszalátja a megtett utat, a bennünk felgomoly- gó emlékeket, őt is ott látjuk, az örökös vitázót. Halljuk lassú, rekedtes hangját, vagy amikor a vita hevében felcsattan és gesztikulál, ahogy felszikrázik sötét szeme és adys arcába hull a haja. Szerette az életet, minden idegszálával az élethez kötődött s mélyre ásott benne. Vonzódása széles körű volt, nem csak filozófiát olvasgatott, nem csak odahaza búvárkodott, de beutazta, beba-. r^ngolta az egész országot, munkásokkal, parasztokkal beszélgetett, múltba ásott, hogy jövőt körvonalazzon. utat egyengessen. Emlékszem az együttindulásr 1, a villamossággal teli ötvenes évek elejére, amikor Bábi Tibor szinte berobbant a szlovákiai magyar költészetbe, hogy felkavarja irodalmunk állóvizét. „Ez a te néped“ című verseskötetének ars poeticája és bevezetője új programot hirdet a megszívlelendő képekben körvonalazza tennivalójukat, a jövőhöz, a lövő költészetéhez való viszonyunkat: „írj igazat! / írj egyszerűen, / hamis póz és pátosz nélkül. / Versed magától megszépül, / s olyan lesz, mint a fiatal fa, / mely él, virágzik, nap felé tör, / akkor is, ha nem akarja . Tibor is a nap felé tört, hogy átfogja a földet és a világmindenséget, hogy megértse és összegezze korunk hatalmas vívmányait, ugyanakkor lehajolt a fűszálukhoz, az egyszerű emberekhez, munkásokhoz és parasztokhoz, s ha sérelem érte őket, szót emelt értük. Mennyi közös emlék köt mindnyájunkat hozzá, aki ott bábáskodott hazai magyar irodalmunk bölcsőjénél s már a kezdet kezdetén igényt hirdetett. Jártunk irodalmi estekre, s még fiatalos hévvel hirdettük igazunkat, sokszor vélt igazunkat. Még szenvedély fűtött bennünket, világmegváltó csodákat akartunk véghezvinni, tömegeket megváltani. A szenvedély, a világot átölelő szándék adott szárnyakat mindnyájunknak, s közöttünk Tibor emelkedett a legmagasabbra, hogy a legkorábban lehulljon. Utolsó versesköteteiben, prózai írásaiban (talán érezve korai halálát) életét méri föl, emlékeit veszi számba. A világtól és szűkebb pátriájától búcsúzik a „Könny a mikroszkóp alatt“ fájdalmasan szép verseiben, versciklusaiban, a „Hűség arca", a „Patak és forrás“ írásaiban, amelyben feleleveníti gyermek- és ifjúkorát, s annyi barátjának és ismerősének állít emléket, kimondva azt is, ami fájt, vagy ami ma is fáj. Lelke erős volt, érdeklődése eleven, társaságában nem lehetett unatkozni, hiszen szenvedélyes vitázó volt. A betegség azonban egyre jobban elhatalmasodott rajta, egyre jobban kínozta, gyengítette. Az utóbbi időben gyakran mondogatta: „Fáradt vagyok, betegI“ Láttuk, de nem hiítük, hogy ilyen közel a vég, nem hittük, hogy itthagy bennünket. Másfél héttel ezelőtt találkoztam vele utoljára. Lehangolt volt, szomorú, kesernyés vonások húzódtak a szája sarkában. Csak néhány percig beszélgettünk, mert mindkettőnknek dolga volt. Panaszkodott, hogy a betegség egyre jobban elhatalmasodik szervezetében és már nem bírja soká. „Elmegyek, öreg“! — mondta csüggedten s én még vigasztaltam. — Ne csüggedj, Uborkám, fiatal vagy még, valóra kell váltanod terveidet! — Ej! — legyintett. Nincsenek nekem már nagy ■ > terveim. Elmegyek én, barátom!“ Nem akartam elhinni s még most sem tudom elfogadni, hogy nincs többé közöttünk. Mégis búcsúznunk kell... Fájón és döbbenten. Mert vele életünk egy darabja szakadt az örökkévalóság árjába. Kevesebbek lettünk vele, kevesebbek és szegényebbek, hiszen még sokat alkothatott volna, betetőzhette volna életművét. DÉNES GYÖRGY CSONTOS VILMOS Tibor, egy vers még „Ne bolondozz, öreg“ — ma is hallom. Szemembe már Lipád fojtó füstje. Nem zeng több dalod az árva lanton, — Eltakar tőlünk A ránk is váró nagy csönd ezüstje. Tibor, egy vers még — az „öreg“ kUldi, Akit megláttál, s szívre öleltél, És megtanítottad megbék&Ini Sorsával — míg te A küzdőtéren csatázva vesztél... Tibor, egy vers még — az „öreg“ írta. S jaf, a válasz rá sose érkezik. Leteszem a frissen hantolt sírra, Koszorúnak — tudd: Ki küldte, ha a szelek kérdezik. \ ÚJ szó 1978. VI. 29. 6
