Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-13 / 130. szám, szombat

1976. V. 13. A hármas számú nagyolvasztó — ezt rekonstruálták legelőször — volt az egyetlen, amely ellenállt a robbanás­nak. Azonban lesüllyedt, úgy megha­jolt, mint a pisai ferde torony, s a vég­leges ledőléstől csak a belsejében függő falazat óvta. Úgy látszott, nincs más kiút, mint szétbontani, majd újra felépíteni. A Sztalknnsztrukcija veze­tőségének dolgozói — a nagy tapasz- talatú M. N. Csudán szerelő vezetésé­vel — azonban más megoldást válasz­tottak. Ügy döntöttek, hogy a nagyol­vasztót kiegyenesítik, holott ezt még soha senki nem csinálta. A. V. Segal főmérnök, aki a tervet kidolgozta, azt mondta nekem: — A körülmények rákényszeritenek, hogy az ismert építési módszereket sebészi beavatkozással egészítsük ki. Egy szép reggelen a szerelők el­távolították a kéregöntvényt, kilenc darab 100—200 tonna teherbírású hid­raulikus emelőt csúsztattak a nagyol­vasztó alá, aztán szétvágták az ol­vasztókemence páncélját és emelni kezdték. Az építők százai figyelték visszafojtott lélegzettel a műveletet. Sokan a műszak letelte után is ott maradtak fáradtan és klalvatlanul, mindnyájan feszülten várták, hogyan sikerül a munka. Én Is maradtam. Az­nap még más munkám is volt, de csak­úgy, mint a többiek, én sem bírtam onnan elmozdulni. Az óriáskohó alig észrevehetően megremegett, és lassan kezdett kiegyenesedni, függőleges helyzetbe emelkedni. Az emelés öt és fél óráig tartott, de az építkezést senki sem hagyta el. Én is ottmarad­tam végig, míg csak a keletkezett rést be nem tömték mindkét oldalról acél­betétekkel. A feladatot teljesítették. Két hónap helyett öt és tél óra alatti Az állam több mint egymillió rubelt takarított meg. Mihail Nyikolajevics Csudant és Ajzík Volfovics Segalt me­rész megoldásukért állami díjjal tűn* tették ki. Állami díjas lett a Sztalkonsztrukcl- ja főnöke, Mark Ivanovi cs Nyeduzsko Is, ez a rendkívül tehetséges és me­rész férfi. A földim volt, Dnyepropet- rovszk mellől, szegényparaszti család­ból származott, az üzemben lakatos­ként, hegesztőként dolgozott, később szerelő lett. Az ötéves tervek idején az uráli és a szibériai építkezések sze­relési munkálatait irányította, a háború alatt a benzinvezeték építését be a kö­rülzárt Leningrádba. A csöveket a be­fagyott Ladoga-tó jegén szerelték ösz- sze és azután engedték le a mélybe: így biztosították a leningrádi front számára az üzemanyagot. Bombázáskor Mark Ivanovics a jeges víz alá bukott, • azóta súlyos beteg volt. De élete utol­só napjáig dolgozott. Zaporozsjeban megbízták a henger­mű rekonstruálásával, amelyet a fasisz­ták különösen szörnyű alapossággal tettek tönkre. (Az oszlopokon vöröslő „F“ betűről már szóltam.) Amikor Mark Ivanovics megtekintette a töré­seket, javaslatot tett a csarnokok meg­emelésére. Az ötlet meglepetést oko­zott a bátorságával és újításával. A re­konstruálandó műhelyt hatalmas blok­kokra osztotta, minden blokkban húsz oszlop volt — egyenként legalább 1000 tonnát nyomtak. Aztán lángvágóval el­választotta egymástól a blokkokat, majd teleszkópos oszlopokat — emelő- berendezéseket — helyezlek üzembe, amelyeket Nyeduzsko konstruált a fő­mérnökkel, Grigorij Vasziljevics Pet- renkőval együtt. A berendezés meg­emelte a tetőt, felemelte a csarnok egyes részeit, a vetemedett támaszté­kok fokozatosan kiegyenesedtek, a ke­resztgerendák és a tartóoszlopok a he­lyükre kerültek. Sok részt azonban nem lehetett rekonstruálni, azokat el­távolították, néhány szerkezetet össze­forrasztottak és kijavítottak — ismét ^sebészi beavatkozás“ történt. A legbonyolultabb szakaszon — hála e beavatkozásnak, legalább egy évvel sikerült lerövidíteni a munkát. Sok nagyon drága konstrukciót megmen­tettek, amelyeket eredetileg ócskavas­ba szántak. így született a megrongá­lódott üzemek helyrehozásának tudo­mánya, amelyre akkoriban igen nagy szükség volt, bár jobb lett volna, ha soha sehol nem kell alkalmaznunk. Megújítottuk a Zaporozssztal első ré­szének technológiai láncfolyamatát, mely csak azokat a részlegeket fog­lalta magába, amelyek nélkülözhetet­lenek az acéllemezgyártásnál. A hő­erőmű a fúvóaggregátorokkal szolgáltat­ja majd a nagyolvasztó levegőszükség- letét; a nagyolvasztó a nyersvas elő­állításakor torokgázt is termel, amely­re a hengerműnek van szüksége. De nem szorítkozhattunk csakis erre, egyidejűleg folytatódtak a munkák az egész üzem rekonstrukcióján — a vas- úthálózat, a víz- és energiaellátás, a melléküzemek stb. rendbehozatalán. A rohamépítkezés tapasztalatai roppant értékeseknek bizonyultak, s fontosnak tartottuk, hogy ne feledkezzünk meg róluk, sőt más objektumokon is alkal­mazzuk. A zaporozsjei városi pártbi­zottság különös határozatot hagyott jóvá: „A Zaporozssztroj újítóinak leg­jobb munkamódszerei tanulmányozása és népszerűsítése" Röviddel a nagy- olvasztó begyújtása előtt párt- és gaz­dasági aktívát rendeztünk. Természe­tesen a legtöbbet a begyújtás előtti sürgető feladatokról beszéltem, de a távlatokról is: „Sikerült rövid idő alatt ráirányíta­nunk a vezető gazdasági dolgozók és a kommunisták figyelmét az állami ter­vek realizálására.- Azonban szélesebb szempontokat kell érvényre juttatnunk. Szerelném, ha a zaporozssztroji leg­jellemzőbb tanulságok a munka párt­vonalon történő irányítása szempontjá­ból, egész pártszervezetünk, az összes ipari üzem példája legyen." Az egész ország segített akkor meg­újítani üzemünket. Az építőhely mellett sátrak álltak, s rajtuk felírás: „Gor­kij", ,,Riga", „Taskent", „Baku“, „Tá­vol-Kelet“ — építőbrigádok laktak a sátrakban. Megrendeléseinket hetven város több mint 200 üzeme teljesítette. Gorkijból tehergépkocsik jöttek, Ar- hangelszk talpfákat szállított, Jaroslavl villanymotorokat, Baku és Gorkij bi­tument és egyéb ásványolaj-terméke­ket. Szerszámgépeket Moszkvából kap­tunk, síneket Kuznyeckból, fát Belo­russziából, femszerkezeteket a dnyep- ropetrovszki terület gyáraiból, többek között Dzerzsinszkből, a szülővárosom­ból is. Az üzemrészlegek rekonstruk­Leonyid Iljics Brezsnyev mint a nagy munkák. Közben pedig íj végéhez közeledik a határidő. Brezsnyev elvtárs: Helyes, hogy felvetette a problémát. Nyomatékosan ki kellene jelentenünk: az építők ad­janak még három hét haladékot a gyárnak a gépek kipróbálására. Május 10-én repülök a politikai bizottság ülé­sére, beszámolok az építkezés meneté­ről. A ti jelentésetek igen fontos szá­momra ..." Szeretném hangsúlyozni, hogy sem az építőknek, sem a területi bizottság nak, s személy szerint nekem sem jutott eszembe, hogy esetleg a kijelölt határidőt ne tartanánk meg, hogy ha­lasztást kérhetnénk, és mérlegelnénk a tervek „módosítását“. A terv a párt gazdaságpolitikája realizálásának fő eszköze, a készítés stádiumában kell és lehet megvitatni. Mihelyt azonban a tervet jóváhagyják és államunk tör­vényévé válik, egyetlen kötelességünk marad — teljesíteni, mégpedig kijelölt határidőre, minimális befektetéssel, a legjobb mutatókkal. Ilyen kiterjedt építkezés azonban nem valósulhatna meg az SZK(b)P KB és a Szovjetunió Minisztertanácsa na­gyon aktív és hathatós segítsége nél­kül. Szigorú követelményeket támasz­(V.) m m dójának tervét Kijev, Harkov, Dnyep- ropetrovszk, Rosztov na Donu, Lenin­grad és Moszkva készítették a szá­munkra, bár Zaporozsjeban már léte­zett a Gipromeznak fiókvállalata. Itt szeretnék hálával megemlékezni egy szerény asszonyról, a Zaporozs­sztal mérnökéről, f. S. Seremetováról. Mekkora teljesítményre képes az em­ber? Ha az ügynek szenteli magát s ha tudatában van kötelességének, nagyra. A visszavonulás nehéz napjai­ban, amikor Hitlerék bombázták a vá­rost, összegyűjtötte, biztonságba he­lyezte és megőrizte, majd visszavitte az üzembe az összes pauszpapírt és tervrajzot. Ezernyi ív papír, és milyen jól jöttl Érkeztek a berendezések — amit az evakuációból szállítottak visz- sza, meg amit újonnan készítettek a számunkra —, s a régi tervrajzok se­gítettek a tervezőknek és a szerelők­nek megtakarítani az értékes időt. Jellemző, hogy a tervesők és a mun­kások képesek voltak modernizálni és tökéletesíteni a régi gépeket is. Pél­dául a vonómű, amelyet a kramatorsz- kiak szereltek be nálunk, ugyanolyan maradt, mint a háború előtt, csakhogy ennek , a háború előtti kapacitása 1 200 000 tonna íngotról évi kétmilliő- ra emelkedett. Az össz szövetségi szocialista mun­kaverseny abban az évben kezdődött, a Zaporozssztroj kollektívájának kez­deményezésére. Nagyon népszerű volt akkoriban az elterjedt mondás, hogy a rohamévben a rohamépítkezéseken nem 365 nap van, hanem 365 nap és 365 éjszaka. Emlékszem, mennyire örül­tünk a leningrádiak hírének: nemcsak hogy ők maguk a kitűzött határidő előtt küldték el a berendezéseket, amelyekre nagy szükségünk volt, ha­nem felszólították az ország vala­mennyi elektrotechnikai üzemét, hogy a zaporozsjei*megrendeléseket határidő előtt teljesítsék. Azonnal táviratban feleltünk: „Leningrad, területi pártbizottság, Popkov elvtársnak. Elektroapparat üzem, Kamenszkij elvtársnak, Sznab- csermet, Szpektorov elvtársnak: Értesítésüket megkaptuk a magasfe? szüllségű berendezés határidő előtti elküldéséről. A villanyszerelés terén lényegesen javult a helyzet. Lehetővé válik, hogy a villanyszerelési munká­kat idejében teljesítsük az üzembe he­lyezett objektumok egész során. Kö­szönjük az üzem kollektívájának a ha­táridő előtti szállítást. — A zaporozs­jei területi pártbizottság titkára, L. Brezsnyev, a Zaporozssztal üzem igaz­gatója, A. Kuzmin.“ Az aktíva utolsó gyűlésén az üzem­be helyezés előtt, amelyről már szól­tam, felmerült az „apró munkák“ kér­dése. Sok részleg vezető dolgozói büszkén jelentették a legnagyobb mun­kák teljesítését, miközben minden mást figyelmen kívül hagytak, jelentéktelen­nek tartottak. Csakhogy e „jelentékte­len“ munkák elvégzése nélkül szó sem lehetett arról, hogy meginduljon a ter­melés. Gondoskodni kellett az építke­zésen a tényleges rendteremtésről, a tervteljesítésben a tényleges fegyelem­ről. Erről a témáról a következő pár­beszéd folyt le: ,,Kuzmin elvtárs: Az apró munkák összességükben sokszor fontosabbak, tottak velünk szemben, de amikor szükségünk volt rá, gyorsan segítettek. Elegendő, ha megemlítem, hogy volt olyan nap, amikor egyszerre öt mi­niszter is eljött az építkezésre Moszk­vából. A Zaporozssztal! segítenie kel­lett és segítette is a'Gépkocsi- és Re­pülőgépipari Minisztérium, a Hadügy­minisztérium, a Közlekedésügyi, a Szén­ipari, a Kőolajipari Minisztérium. A Szovjetunió nehézipari építésügyi minisztere, P. A. Judin és kohóipari minisztere, T. F. Tyevoszjan gyakrab­ban látogatott el hozzánk, mint a töb­biek. Ivan Fjodoroviccsal a fronton ismerkedtem meg, a déli ipari közpon­tok felszabadításakor. Már akkor be­szélt a nagyolvasztók és a Martin-ke­mencék, valamint a hengerművek re­konstruálásáról. Amikor Ivan Fjodo- rovics ellátogatott hozzánk, rendsze­resen részt vett a reggeli gyűléseken és a felmerülő problémákat helyben megoldotta. Tehetséges vezető dolgozó volt, nagy tekintélyű, értett a dolgok­hoz. Múltak a napok, az idő egyre szo­rosabb lett, az emberek éjjel nappal dolgoztak, az az időszak derűsnek és örömtelinek maradt meg az emlékeze­temben. Zaporozsjebe megérkezett az első ércszállítmány Krivoj Rogból. Nagy ünnep volt az. A nagyolvasztó kezdett kiszáradni — mindenki örö­mére. Megkezdődött a hőerőmű fúvó- aggregátorainak próbaüzemeltetése: a ferde felvonón mozgásba lendültek az első, elegyalka'trészekkel megrakott kocsik — s ezek az események az építkezés minden résztvevőjére rendkí­vüli jelentőséggel bírtak. Moszkvából" állami bizottság érke* zett, a Szovjetunió Tudományos Aka­démiája alelnöke, az ismert kohó- szakember, Ivan Pavlovics Bardin ve­zetésével. öt még Dnyeprodzerzsins.zk- ből ismertem. Megnyilatkozásaiban rendszerint tartózkodó volt, de a Zapo­rozssztal első üzemegységének átvéte­léről ezeket írta a jegyzőkönyvbe: „Az építők és szerelők olyan nagy munkát végeztek itt, amelyhez fogható sem a nagyságát, sem a műszaki megoldáso­kat illetően nincs“. Végre elérkezett a várva várt jelen­tős nap. Még egyszer ellenőrizték, ké­szen van-e minden, majd kiadták a pa* rancsot: „Begyújtani az olvasztóke­mencét.“ A kohász elhúzta a forrószél fújtatójának tolózárát, a főmester az égő fáklyával a lecsapoló nyíláshoz futott, az olvasztókemence felbúgott, s abban a pillanatban a hőerőmű épü­letén megszólalt a Zaporozssztal má­sodik születését hírül adó sziréna. Mi­helyt a városban meghallották, min­denki az utcára tódult, ismeretlen em­berek ölelgették egymást és sírtak örö­mükben. Egy nappal később, 1947. jú­nius 30-án elkészült a mindannyiunk számára oly drága zaporozsjei öntvény. Ennek a napnak minden apró moz­zanatára emlékszem. A nagyolvasztó egyenletesen zúgott, saját szavunkat sem hallottuk, ám ez a zaj minden kohásznak ismerős. Én Is őrültem neki, hiszen a lelkem mélyén még mindig kohásznak éreztem magam. Az oxigén lángvágó átégette a lecsapolónyílást, és megjelent a fehéren izzó érc vé­kony erecskéje. Útközben csillagokat szórt, szélesedett és nyersvas-folyóvá duzzadt. S a folyó sistergett. Követtük tíz útját, néztük, hogyan telik meg első ízben a medence. Emlékszem, Bardinnal sokáig szorongattuk egymás kezét, az összes munkással összecsó- kolóztunk a csapóidnál. A gyárudvaron azon nyomban gyű­lést tartottunk, több mint 16 ÜÜÜ em­ber vett rajta részt. Gratuláltam az építőknek, a szerelőknek, a kohászok­nak a nagyszerű sikerhez, és felszólí­tottam őket: ne csökkentsék a tempót, hogy teljesíthessék az évi tervet s a hengerműt országunk jelentős jubileu­mára, a Nagy Október 30. évforduló­jára üzembe helyezhessék. Igen, így történt, több mint 30 évvel ezelőtt... június végén kihengereltük az első acéltuskókat. Augusztus 30-án a kormánybizottság átvette a meleg­hengerműt, és szeptember 28-án tartot­tuk a fő, a „megnyitó“ gyűlést a hi­deghengerműben. Közvetlen a tribün előtt állt a felvirágozott mozdony, s a peronon a késztermékek, amelyeket a moszkvai gépkocsig 'árnak küldtünk. Az egyik pőrekocsira plahátot erősí­tettek: Zaporozsjei acéllemez a hazá­nak. A zaporozsjeiek megtartották a sza­vukat, s az ország érdemeik szerint ér­tékelte hősiességüket. Az építkezés 20 000 részvevője megkapta a „Kohó- ipari üzemek megújításáért“ érmet. Nyilvánosságra hozták a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetje Elnöki Tanácsa határozatát a legjobb kollektívák ki­tüntetéseiről. A Zaporozssztr j tröszt­nek ús a Zaporozssztal üzemnek oda­ítélték a legmagasabb szovjet kitünte­tést — a Lenin-rendet. Lenin-rendet kapott sok munkás, mérnök, előmun- kás és pártmunkás. Köztük azok is, akikről említést tettem — I. A. Rum- jancev, N. N. Csudán, A. V; Segal, M. I. Nyeduzsko, V. I. Dimsic és A. N. Kuzmin. A jegyzéken ott szerepelt az én nevein is. Nagyon drága kitüntetés — az volt az első Lenin-rendem. 31)47 novemberében Zaporozsjeban megkezdte a termelést a kokszoló, amely a romjaiból támadt fel, A nagy­olvasztóknak immár megbízható hát­országa volt. Ezen az ünnepségen azonban már nem vehettem részt. Az SZK(b)P Központi Bizottsága határo­zata alapján a dnyepropetrovszki kerü­letbe küldtek. Zaporozsjeból kötelessé­gem teljesítésének tudatában távoztam, . Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja zaporozsjei területi bizottsága 19. ple­náris ülésén, az utolsón, amelyen részt vettem, a következő véleménycsere folyt le. Eleinte elismerő szavakat mondtak munkámról, ainc’yoket itt nem idézek, majd felállt a területi bizottság titkára, Pjotr Szaveljevics Reznyik — akinek a mezőgazdaság volt a gondja — és ravaszul összehu­nyorította a szemét. Pontosan idézem, amit sztenogrammal lejegyeztek: „Reznyik elvtárs: Versenyezni fo­gunk Brezsnyev elvtárssal. Mellesleg, a terület szépen fejlődik, alapjaink nem rosszak. Az idén 500 ezer hektár he­lyett 600 ezret vetettünk be. Az ősziek szépen fejlődnek. Elvégeztük a mély­szántást, teljesítettük az állami tervet s most a póttervet teljesítjük. Brezs­nyev elvtársnak ugyanolyan feszültsé* get kell teremtenie Dnyepropetrovszk- ban, mint amilyet Zaporozsjeban terem­tett, s biztosra veszem, hogy ez nem lesz könnyű. (A teremben nevetés.) Brezsnyev elv társ: Ám ne f elejtse el, hogy ott sok mindent elhanyagoltak. (Nevetés.) Brezsnyev élvtárs: Köszönöm, elvtár­sak! Ami a versengést illeti, egészsé­ges bolsevik jellege lesz.. “ Most az új munkahelyemről szó­lok ... Szülőföldemmel, ahol felnevelked­tem, sohasem szakítottam meg a kap­csolatom. Amikor Zaporozsjeban dol­goztam, minden kínálkozó alkalmat fe’fiaszníiltam arra, hogy meglátogas­sam édesanyámat és rokonaimat, el­mentem abba az üzembe is, ahol egy­kor dolgoztam, és természetesen, gyak­ran benyitottam a területi pártbizott­ságra is, ahol régi munkatársaimmal találkoztam. Most végre újra otthon le­hettem és jóval hosszabb ideig. Megvá­lasztottak a területi pártbizottság első titkárának. Egykori munkatársaimmal most már nemcsak a múltról beszél­gettünk, hanem egyre gyakrabban ar­ról, hogy mit legyünk holnap, holnap­után. Dnyepropetrovszk és vidéke a háború előtt elsősorban kohászatáról, vasérc- és mangánbányászatáról, valamint fej­lett mezőgazdaságáról volt híres. Kü­lönösen a gabona és a kukorica hek­tárhozamai voltak magasak, s az ál­lattenyésztésben értek el országos vi­szonylatban is kiemelkedő eredménye­ket. Ez a vidék Ukrajna egyik leg­nagyobb és legfejletebb ipari és mező- gazdasági területe, volt. Kell-e hang­súlyoznom, hogy milyen alaposan is­mertem szülőföldemet, és mégis... Most, amikor hazatértem, nagyon gyor­san fel kellett mérnem a helyzetet, a nehézségeket, s egyúttal dönteni kel­lett abban, hogy mik a legfontosabb feladatok, a legsürgősebb teendők, mi­lyenek legyenek a terveink (b'oiylatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents