Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-05 / 123. szám, péntek

Már játszani is engedi Jegyzetek a gyermekirodalmi színpadok és színjátszó csoportok seregszemléjéről 1. Játszani is engedd — idéztük József Attilát a II. Dunamenti Tavaszról közölt jegyzetek cí­mében, hangsúlyozván így is, játékosabbak és természeteseb­bek legyenek az előadások, ha gyermekek szerepelnek a szín­padon, fölszabadultabb, igazán gyermeki légkör áradjon a kis színészekkel egykorú közönség feK­Most örömmel jelenthetem, a tavalyi cím veszített érvényé bői (noha a benne foglaltakat jó emlékezetünkben tartani), ha fölírnám jelen cikkem élé­re, nem fejezné ki híven, amit a III. Dunamenti Tavaszon lát­tunk, tapasztaltunk, főként az irodalmi színpadi csoportoktól. Ha módosítani akarnám az em­legetett címet, valahogy így kellene: Már játszani is enge­di. Vagyis a pedagógus-rende­ző: a gyermeket. Persze, ez túl egyszerűen hangzik, hiszen több minden szükségeltetik ahhoz, hogy a színpadon fölismerjük azt a csöppséget, nagyobb leányt és fiút, akit az iskolaud­varon, utcán, réten, játszótéren látunk — életvidámnak, fürge nek, talpraesettnek. Ha például ez a cél nem csupán a szavak­ban fogalmazódott meg, hanem jól észlelhető volt a tettekben is. Mindegyik csoport vezető­jének-rendezőjének nagy-nagy elismerés jár azért mindnyá­junktól, hogy a gyermekek szé­pen, tisztán beszéltek magya­rul. Pedig nem mondtak könnyű szövegeket, Tamkó Sirató Ká­roly versei például próbára ten­nék a felnőttet, dolgozhatna nyelvével, ajkával, hogy hibát- lalanul mondja a ,,Mit sütsz kis szücs“-höz hasonló verssorokat. Itt tartván jegyezzem le. hogy — egy két gyengébb vagy nem a gyermekek korához illő vers­től eltekintve — igényes gyer­mekirodalmi szövegekből — többek között csehszlovákiai magyar költők és Petőfi Sándor verseiből, népi mondókákból — állottak össze a műsorok. (Ehe­lyütt szeretném fölhívni a ren­dezők figyelmét a Szól a rigó kiskorában és a Tapsiráré taps- órum című antológiákra, me­lyek az idén jelennek meg a Madách gondozásában és bizo­nyára jól hasznosíthatók majd egy-egy műsor összeállításakor. A galántai, az alsópéteri (Dol­ný Peter), a szécsénkei (Se­A f"''c legtöbbje magabiztosan játszó a szereplő nem tuuja a szöve­gét, ha a rendezőnek nem si­kerül fölerősíteni a gyermek önbizalmát, ha nem tud neki is fés természetesen a közönség­nek) tetsző ötletes színpadi szi­tuációkat teremteni, ha nem tudja a szereplőgárda minden tagját egymáshoz és a darab­hoz, illetve összeállításhoz han­golni, hogy minden porcikájuk- ban éljék és élvezzék, amit csi­nálnak, akkor a gyermekek vi­lágától idegen, ennek a világ­nak a pergő ritmusához képest csupán csigalassúságú, akado­zó előadást nézhetünk végig, ha közben nem öl meg az unalom. Az idén nem unatkoztunk, mi, felnőttek sem. És amit tavaly, tavalyelőtt sejtettünk, azt ma bizton állíthatjuk: ez a sereg­szemle, mint a tavaszi eső a zsendíilő növényekre, olyan jó­tékony hatással van a gyer­mekirodalmi színpadi, báb- és színjátszó mozgalom egészére. A III. Dunamenti Tavaszon színre vitt irodalmi színpadi műsorok általában jóval maga­sabb színvonalon voltak, mint a korábbi években. Pedig egyik­másik rendező csak most is­merkedik a műfajjal, többen nehéz feltételek között dolgoz­nak, az iskola igazgatója vagy mások, akik segíthetnének, nem segítik őket munkájukban; nem minden rendező gyarapíthatja kellő szinten és rendezeresen szakmai ismereteit; az egy-egy járáson belül működő csoportok ritkán vagy egyáltalán nem ta­lálkoznak, hasznos tapasztalat- cserékre alig nyílik lehetőség. Bizton tudjuk azt is, amiről több új csoport erőteljes jelent­kezése ugyancsak árulkodik: mindig lesz résztvevője ennek a seregszemlének, ha a pedagógu­sok továbbra is olyan felelős­ségtudattal. olyan lelkesen, olvan elkötelezett szenvedéllyel dolgoznak a gyerekekkel mint ahogyan szavaikból fs kiéreztük számos beszélgetés közben. Szinte kivétel nélkül hangsú­lyozták. azért is bátorkodtak" csoportot alakítani, műsort ösz- szeállítani és színpadra alkal­mazni, hogy feilesszék a gyer­mekek anyanyelvi kultúráját. És čianky), a légi (Lehnice), az il­lésházai (Nový Život) és a ri­maszombati (Rimavská Sobota) alapiskola irodalmi színpada által bemutatott műsorok szín­vonalában természetesen volt különbség, de nem olyan nagy eltérésekkel, hogy el kellene marasztalnunk a kiválasztó bi­zottság munkáját. Ellenkezőleg. Oj rendezői törekvéseknek is tanúi lehettünk. Nem mindegyik hozott ugyan eredményt, de olyan merészen kísérletező szellemről árulkodtak, amely a jövőben a mostaninál is rango­sabb műsorokat érlelhet. És, ha nem is azonnal — az ifjúvá serdülő gyermekeken keresztül — talán fölfrissíthetik a fejlő­désében megtorpant, sőt, vissza­esett felnőtt kisszínpadi moz­galmat is. 3. A színjátszó csoportok se­regszemléjéről azt írtuk tavaly, hogy nem láttunk kiemelkedő előadást, átlagon fölüli rende­zői és színészi teljesítményt sem. Nos, az idén láttunk ebből is, abból is, amabból is, igaz, csupán egy csoporttól. így, saj­nos, ma- Is helytálló korábbi megállapításunk, hogy gyermek színjátszó mozgalmunk nem mozdult előre, a négy előadás közül három nem volt jobb a sokéves átlagnál. Ebben, egye­bek között, közrejátszik, hogy kevés a jó, a magyar nyelven kiadott gyermekszínmű, az olyan is, amelynek a története nem meseországban játszódik, hanem a mában, valószerűbb közegben. Sürgősen bővíteni kell a választékot, s változatos­sá tenni, akkor talán nem for­dul elő, hogy most két csoport műsorán is Luknár-darab szere­pelt, ráadásul a Meseországi kalandot tavaly is láttuk. Mind a négy csoport — a dióspatonyi (Orechová Potôň), a kürti (Strekov), a tornavár­aljai (Turnianske Podhradie) és a deáki (Diakovce) — előadá­sának volt több-kevesebb pozi­tívuma, vagy a látványos, a gyermeki fantáziát megmozgató színpadkép, vagy egy egy sze­replő szép beszéde, magyaros hanglejtése, vagy életteli ala­kítása stb. Mind a négyre jel­lemző viszont, hogy a rendezők nem tudták fölfokozni, észre­vehetőbbé csiszolni a kulcsfon­tosságú jeleneteket, amelyek a cselekménybonyolítás során elő­re és visszahatva növelik az előadás feszültségét, figyelmet követelnek az egyébként köny- nyen elsikkadó szavaknak, tar­talmat hordozó mozdulatnak is. Mégis a kürti alapiskola szín­játszó csoportja az utóbbi évek egyik legjobb előadását produ­kálta. Molnár Ferenc A Pál ut­cai fiúk című darabját mutatta be számos olyan nagyszerű ren­dezői megoldással, amilyeneket ritkán látunk a gyermekek színpadán. Már az egyszerű rek- vizitumok — tapasztaltabb és ötletgazdag rendezőre valló — kiválasztása és okos fölhaszná­lása (például, a néhány farönk alkalmas volt székhek, védőfal­nak, ágynak, két szál deszká­val hídnak) kellemes meglepe­tést keltett, nem beszélve ar­ról, hogy a fiúk legtöbbje ma­gabiztosan játszott az átgondol­tan szervezett színpadon. Ha — a fennebbieken kívül — voltak is kiigazítandó hibák, ezt az előadást már mérceként lehet állítani a kevesebb tapasztalat­tal és bátorsággal, de annál na­gyobb szívvel dolgozó rendezők, csoportok elé. 4. Végezetül a színhelyről. A Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Városi Művelődési Ház színháztermében szép környe­zetben, korszerű feltételek kö­zött lépett színpadra a mintegy háromszázötven szereplő, bár a szervezés olykor-olykor akado­zott. A mikrofonokat az idén sem sikerült úgy elhelyezni, hogy jól vegyenek minden han­got; a függöny hol késve nyí­lott szét, hol meg korán fu­tott össze; a bábjátszók para­vánjai mintha nem találták vol­na helyüket; néha a fény sem érkezett a kellő pillanatban és mennyiségben. Mindez azonban nem csökkenti nagyszerűségét az idei Dunamenti Tavasznak, amely, néhány nappal a május elseje előtt, a munka ünnepe is volt. Méghozzá a csehszlová­kiai magyar pedagógusok mun­kájának ünnepe. A gyerekekkel együtt varázsoltak a színpadra hittel, hűséggel teli jelent, idéz­tek ugyanilyen iövőt. BODNÁR GY, A szemérmesség és a kímé­let szerencsés —• szerencsés? — aránya mindent elhallgattal vele. Nem benne: vele. Henne a zene- és gyermekszeretet vissza-visszakergeti őt régi vá­gyainak Összezúzott képéhez, mint valami beszennyezett kúthoz, s nagyokat kortyol né­hai örömeiből. Egy évvel ez­előtt kellett otthagynia a gyer­mekkart. Nem akarta, hada­kozott is ellene, amíg lehetett, aztán a járásról jött a felsőbb utasítás, a me&fellebbezhetetlen; mennie kell a királyhelmeci zeneiskolába, tanárnak, pedig neki csak 1—5 — zene szakos képesítése van. De mi mást tehetett? — Egy év telt el a zeneisko­lában, ott is a legjobb tudásom szerint dolgozom, de ... Hát persze, gyermekkartól elszakítani a tanárkarnagyot, olyan az, mint az ingalengés. Jobbra balra, jobbra-balra, ide- oda jár a szív, csak megnyu­godni nem tud. Stubendek István Rimaszé- csen (Rimavská Seč), felesége jászón (Jasov) született, tehát nem bodrogköziek, Rolyhoz (Boí) is „csupán“ annyi közük van, hogy annak idején, 1971- ben Nyitráról, a Pedagógiai Fa­kultásról ide kerültek tanítani. A zene szakos pedagógus nyom­ban nekilátott az iskola hang­szertárának bővítéséhez. Qrff- hangszereket, lemezeket vásá­rolt és megalakította a mintegy negyvenöt lányból álló gyér mekkart. A harmadik osztályo­soknál kezdte a szelektálást, s bizony sokéves munka ered ménye volt, hogy a kilenc ti­zennégy éves lányokból álló kórus sikereinek zenitjén Ko­dály s Bartók több szólamú mű­veit is énekelte. Ha két évvel ezelőtt valaki azt kérdezi tő­lem, miről híres falu Boly, elő szőr, hogy jókedvre derüljünk, a bodrogközi születésű cseh­szlovákiai magyar költő Kul­csár Ferenc gyermekversének első soraival —■ Arról híres fa­lu Boly, / van benne sok hangy boly, / s száznál eggyel több a moly... — válaszolok, majd nyomban hozzáteszem: a gyer­mekkaráról! Igen, a csehszlovákiai ma­gyar gyermekkarok tavalyi, ér­sekújvári (Nové Zámky) talál­kozója óta Boly neve összenőtt gyermekka i i mozgalmunkkal. Az amatőr művészeti mozgal­munkat behatóbban ismerők tu­datának pedig híggadságot nyújtott az olyan fogalmazás, hogy a csallóközi Csilizrad- ványtól a bodrogközi Bolyig kb. ötven gyermekkarunk van, dol­gozik, igyekszik behozni azt a lemaradást, amelynek zenei tu Megjelent a; Irodalmi Szemle negyedik száma ' A napokban jelent meg az Irodalmi Szemle idei negyedik száma, melynek első oldalain Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád, Kulcsár Ferenc és Molnár Lász­ló adózik a január végén el­hunyt költőnk. Nagy László emlékének. A lap irodalmi ösz- szeállításában Ľuba Gyula Iro­dalmi karikatúráját olvashat­juk, valamint Gál Sándor, Zs. Nagy Lajos, Csontos Vilmos és Cselényi László új verseit. Az utóbbival készített beszélgeté­sét Vita és vallomás címmel Tóth László közli. Bizonyára sok olvasónknak nyújt érdekes és hasznos olvas­mányt A valóság vonzásában elnevezésű rovat, amely most amatőr művészeti mozgalmunk s a magyar nemzetiségi nép­művelés problémáival, az el­múlt harminc év alatt elért si­kereivel foglalkozik. Kulcsár Ferenc bevezetője után Szil- vássy József behatóan elemzi amatőr művészeti mozgalmunk eszmei s gyakorlati töltetét, Ág Tibor a legtöbb személyt foglalkoztató mozgalmunkról, az énekkariról közöl mindnyá­junk számára hasznos tudni­valókat. Táncmozgalmunkról Gágyor Péter, amatőr színját­szóinkról Bodnár Gyula, báb­játszóinkról pedig Szőke István közöl egy-egy dolgozatot. La- cza Tihamér írása a tudomá­nyos ismeretterjesztésről ugyancsak ebben a rovatban ol­vasható. Bár már hozzászok­tunk, hogy az Irodalmi Szem­le szerkesztői jó színvonalú te­matikus számmal lepik meg ol­vasóikat, mégis hadd dicsérem őket ezért a hiánypótló össze­állításért. A lap további részé­ben olvashatjuk még Grendel Lajos kritikáját Bereck József Öregem, az utolsó című regé­nyéről, és Tóth László „szín- lapszéli“ jegyzeteit a MATESZ két bemutatójáról. A Tollhe­gyen című rovat ebben a szám­ban is megőrizte frissességét, szükségszerűségét. — szó — Arról híres falu Boly... dalunk, nevelésünk, képzettsé­günk. s ízlésünk az okozója. Szlovákia magyarlakta terüle­tét átfogó ív egyik — nagy jelképü — rögzítő pontja tehát éppen Boly volt. Volt? Hát a gyermekkar most is. Stubendek István tá­vozása után is működik. Tisz­telet és becsület annak a pe­dagógusnak, aki nem zene­szakos létére felszabadítja a bolyi gyermekekben az ének­lés ajándékozta örömöt, akt kétségtelen jóakarattal igyek­szik összetartani a kórust. Há­lánk övé ezért az összetartá­sért, de a bolyi gyermekkar többre hivatott, nem csupán a puszta megmaradásra. A fejlő­dés palettáját kell beszínez- nie a zenei, az énekkari s ve­le az anyanyelvi műveltség csúcsai felé kell törnie. Mert lehetősége, hanganyaga, tehet­sége. akarata van ehhez. Csak szakembere nincsen. — Hogy miért kerültem «l a bolyi gyermekkartól? — kérdezi Stubendek István. — Egyszerűen áthelyeztek, pedig nem akartam itthagyni az isko­lát, a gyerekeket. A gyermek­karral szerettem és szeretnék is dolgozni. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneakadémián, a fel­sőfokú karvezető tanfolyam hallgatója vagyok. Karvezetést, zenetörténetet és -elméletet, partitúrajátékot egyaránt tanu­lok. Havonta egyszer utazom Budapestre, de ennek a diplo­mának a megszerzése igazán csak akkor lesz öröm, ha az ott tanultakat karvezetőként is kamatoztatni tudom. A bolyi gyermekkar mosta­nában egyre kevesebbszer lép fel, illetve nem olyan sok­szor, mint Stubendek István vezetése alatt. Vajon ki fi­gyelte, ki figyeli leljes aggo­dalommal és drukkol az ő mun­kájuknak? — Ha hívnának, nyomban visszajönnék, hiszen a fele­ségem is itt tanít, én is itt la­kom, Bolyban, az iskola mel­letti pedagógusházban, a gye­rekek pedig ismernek, -s ér­zem, szeretnek is. Amikor az iskola vezetősége beleegyezett távozásomba, nagyon letört, hogy mennyire nincs rám itt szükség, de a bolyi gyermek­karért és a bolyi iskolába járó valamennyi gyerek zenei mű­veltségéért mindezt gyorsan el­feledném. „A magyar gyermek számá­ra az ötfokú zene olyan, mint az anyatej“ — írja Kodály. Er­re van szánva a „333 olvasó­gyakorlat“ is. Stubendek István ezt is alkalmazza zenepedagó­giájában. Pontosabban: alkal­mazná. A távolálló, a kívülről néző egyszerű választ tálal a kérdés megoldásaként: ilyen jóhírű gyermekkar élére jól képzett karnagyot helyezzünk, olyat, akinek szándékában nem csu­pán a karvezetés, de az egész iskola zenei műveltségének szolgálata áll. Hogy is mond­ja a filozófus: „Azért van olyan óriási fontossága a zenei ne­velésnek, mert a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas erővel megragadják, s jórendet hozva magukkal, azt, aki he­lyes elvek szerint nevelkedik, rendezett lelkű emberré te­szik.“ Az elv jő. Ahogyan tu­dunk, s nem tudunk élni vele, ebből származnak e mondatok hullámai. Pedig megérné szak­képzett zenepedagógusra bízni a gyermekkart s a bolyi isko­lásokat. Már csak azért is, hogy ne csak arról legyen hí­res falu Boly, amiről a költő híressé tette. Arról Is híres le­gyen. amit önmaguk emeltek szemhatárunk e'é SZIGETI LÄSZLÔ 1978. V. 5. Jelenet az illésházaiak előadó sából Dušan Majda felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents