Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-18 / 135. szám, csütörtök

M

iután részletesen elemeztem a hiányosságokat, meggyőztem az ein- oereket, hogy a hibák nem kitaláltak, hanem valóban léteznek, nem akartam senkit — mint mondják — bemártani, ellenkezőleg, igyekeztem megmutatni a becsületes kiutat. Külön hangsúlyoztam, hogy a területi pártbizottság becsüli Loginovot, mint embert, fontosnak tartja, hogy ezt az óriási építkezést éppen ő irányítja, és kifejeztem meggyőződésemet, miszerint Fjodor Georgijevics levonja a bírálatokból a következtetést és biztosítja, hogy a villanyerőiníí minél -hamarabb teljes kapacitással termeljen. Valóban láttam ennek az embernek az előnyeit — a gazdag ismereteit, óriási tapasztalatait, erős akaratát, az odaadását — és nagyra értékeltem.

— Annak ellenére, hogy Loginov funkcióját, pártosságát és gyakorlatát tiszteletben tartjuk — mondtam végül —, annak ellenére, hogy kétségkívül támogatni kell tekintélyét, mint vezető dolgozó tekintélyét, s annak ellenére, hogy készek vagyunk segíteni, úgy vélem, megalkuvás nélkül bírálnunk kell a hibáit, miközben nem tehetünk engedményeket sem az építés- vezető Loginovnak, sem a kommunista Loginovnak.

A kritika és önkritika kérdése oly jelentős, hogy hasznosnak tartom külön szólni róla. Nem véletlen, hogy új Alkotmányunk 49. cikkelyében az áll, miszerint a Szovjetunió minden állampolgárának jogában van javaslatokat tenni az állami szerveknek és társadalmi szervezeteknek tevékenységük megjavítására és bírálhatja a munkájukban előforduló hiányosságaikat. Az Alkotmány leszögezi, hogy a bírálatért tilos bárkit is üldözni.

Az Alkotmány ez alapcikkelyét különösen fontosnak tartom. Ha magas — azt mondanám, maximális szervezettségre törekszünk, ha minden szinten meg akarjuk szilárdítani a fegyelmet — a munka-, a gyártási, a tervfegyelmet —, szükségünk van a helyzet érdekelt, éber, kritikus szemléletére. Ez segít biztosítani a társadalompolitikai légkört, amely ehhez nélkülözhetetlen. A légkört, amely az eredményesebb, produktívabb munkára serkent, amely könyörtelen a lógósokkal és naplopók- kal, a hanyagság és a pazarlás, a csalás és lopás minden megnyilvánulásával szemben.

A bírálattól óvni a vezető dolgozót — a vesztét jelenti. Aki nem hajlandó elfogadni a bírálatot, elveszett az ügy számára. Ha ma beletekintünk a plenáris ülések, konferenciák, aktívák azokból az évekből származó sztenogramm- jaiba, amelyekről beszélek, egyetlen olyat' sem találunk, amelyben ne volna bírálat. Tárgyilagosan, meggyőzően és építően bíráltunk. Hogy ne a levegőbe beszéljek, felsorolok néhány példát.

Rövid párbeszéd következik, amely

1947-ben hangzott el, az UK(b)P zaporozsjei területi bizottsága 16. plenáris ülésén. A vitában felszólalt A. M. Zsali- lo, a Kirov-művek pártszervezetének titkára, és olyasmit engedett meg magának, hogy kénytelen voltam közbelépni.

„Zsalilo elvtárs: A mi üzemünkben, sajnos vannak olyan elvtársak is, akik túl sokat bírálnak. Például a mechanikai részleg vezetője, Zajcev elvtárs ...

Brezsnyev elvtárs: Ti talán elfojtjátok a bírálatot?

Zsalilo elvtárs: Nem. De önkritikusaknak is kell lenniök.

Brezsnyev elvtárs: Vagyis azt akarjátok, hogy csak önmagukat bírálják, titeket nem. (Derültség a teremben.)

Zsalilo elvtárs: A bírálat és az önbírálat kétségtelenül jó dolog, de nem lőhet, hogy a bírálat aláássa a vezetőség tekintélyét.

Brezsnyev elvtárs: Ez nem túl világos, valahogy kissé homályos.

Zsalilo elvtárs: Egyes elvtársak nem helyesen értelmezik a pártfegyelmet és a párt alapszabályait. Az embernek dolgoznia kell, nem pedig viszályokat előidéznie.

Brezsnyev elvtárs: Okvetlenül beszélni kell a torzsalkodásokról a plenáris ülésen? Civakodók mindenütt akadnak, bizonyára a ti üzemetekben is. (Nevetés a teremben.)

Zsalilo elvtárs: Igen, ez az üzem felettébb gyenge oldala.

Brezsnyev elvtárs: Ha jól értettem, üzemetek leggyengébb oldala a kritika. Nincs mitől félni, mert a kritika előfeltétele az ember iránti tisztelet.“

Azokkal szemben, akik a bírálatot elfojtották, a területi bizottság határozott állást foglalt, amit köntörfalazás nélkül a tudomásukra hozott, bárkiről volt is szó. Másrészt a sztenogrammok olvasása közben láttam, hogy ha megbíráltam valakit a szónoki emelvényről, többnyire nyomban kijelentettem, sőt fontosnak tartottam hozzátenni, hogy mint dolgozót tisztelem. Olykor nélkülözhetetlen ezt hozzátenni.

Dnyepropetrovszkban a legnagyobb ipari járás a leninszki volt, s járási bizottság első titkára Georgij Petrovics Kucov. Kohómérnök a Petrovkában, határozott, kezdeményező, de a városi pártbizottság egyik plenáris ülésén, ahol előterjesztette a beszámolót, élesen meg kellett bírálnom.

„Szerelnék hozzászólni Kucov elvtárs beszámolójához. Nem akarlak megsérteni, Kucov eivtárs, de meg kell mondanom a véleményemet a városi bizottság plenáris ülésén. Úgy vélem, a beszámoló foghíjas volt. Senkii nem érintett, nem tárta fel a hiányosságokat a járási bizottság munkájában, egyetlenegy gyárigazgatót vagy párttitkart sem nevezett meg, minden figyelmet a vörös sarkokra összpontosítottál. Nem értem, hogyan terjeszthettél elő ilyen beszámolót. Ha a Központi Bizottság illésére hívnak — legyen szó ipari kérdésekről, mezőgazdaságról vagy politikai tömegmunkáról —, eltart néhány napig, amíg a lehető legalaposabban átgondolom a városban és a területben uralkodó helyzetet. A Központi Bizottságot érdekli, hogyan értékeli a területi politikai bizottság a helyzetet lent. Nálunk meg az ilyen tapasztalt és tehetséges dolgozó, mint amilyen Kucov elvtárs, a legnagyobb Ipari járásban, a

járási bizottság titkára úgy jön á városi pártbizottság plenáris ülésére, hogy nem tartja fontosnak a kellő felkészülést.“

Mint ahogy az ilyen esetekben gyakran megesik, a szünetben Kucov félrevonult, komor képet vágott, sötéten nézett; amikor észrevettem, hozzáléptem:

— Alaposan neked mentem, ugye?

— Az már igaz. Senkinek sem kívánnám.

— De hiszen a pártodra is kelteml

Nem emlékszem, mi mindenről beszéltünk még, de abban a pillanatban csak az volt a fontos, hogy az emberek rádöbbenjenek: a kapcsolatunk a régi maradt.

10.

Amikor visszagondolok a munkámra azokban az években, amikor emlékezetemben felidézem sok találkozásomat, látom, hogy az embereknél mindig, mindenekelőtt a kitartást, az önáljó gondolkodást, a tudást, minden új iránti fogékonyságot és azt a képességet értékeltem, hogy idejében meglátják és támogatják a tömegek kezdeményezését és alkotó tevékenységét. Megjegyzem, e tulajdonságokra, erre a munkastílusra ma is a legnagyobb szükség van. Fontos, hogy maradéktalanul kiküszöböljük a gazdasági vezetés gyakorlatából az alibizmust, a bürokratikus huzavonát, a felettes szervek felesleges megterhelését lényegtelen problémákkal, azt az igyekezetei, hogy kibújjunk a felelősség alól és valaki másra hárítsuk azt. Ezzel pedig sajnos gyakran találkozunk.

Mindig igyekeztem támogatni a töprengő, bátor és haladó embereket. Láttam, hogy ez mindig sokszorosan megtérül. Egy ideig például hiánycikk volt az egész Dnyeper mellékén a nagyolvasztók falazása. Miután megállapítottam, hogy I. F„ Karpacsov brigádja állandóan túlteljesíti a normát, felkerestem őket. Az olvasztótér fenekén találtam az embereket. Leültünk, rágyújtottunk és beszélgetni kezdtünk.

— Különféle kemencéket falazunk — kezdte körülményesen Karpacsov. — Martin-kemencéket, hevítő és lágyító kemencéket. Az iparban sok van belőlük és szinte mindegyiket ki kell falazni. Ezek még nem a legbonyolultabbak.

— Ivan Fjodorovics, hány kemencét falazott?

Az ujjain számolta, hányat Kusvában, Nyizsnyíj Tagilban, Kuznyeckben és Zaporozsjeban ... Ilyen beszélgetések alkalmával nem szabad sietni, nem szabad csak tessék-lássék figyelni. Nem szabad azt mondani, hogy nincs időm, beszéljen gyorsabban, térjen a tárgyra. Rendszerint sikerült megtalálnunk a közös nyelvet a munkásokkal vagy a kolhoztagokkal; nyilván azért, mert látták őszinte érdeklődésemet s hogy az ilven találkozások valóban örömet szereztek.

Karpacsov ugyanilyen részletességgel beszélt a munkaszervezésről is, a progresszív prémiumrendszerről, amit bevezettek, a brigád keresetéről (az összeg természetesen régi pénzben van feltüntetve).

— Tegnap a műszak alatt 154 rubelt kerestem — mondta. — A norma 69 tégla, s én 204-et raktam le.

— 300 százalékra teljesítette a normát]

— Majdnem — bólintott a brigádve- zetó. — De az ember többre is kénes. Tyihonov 350 százalékra teljesítette.- Hát a minőség? — kérdeztem. — Hiszen alapot raknak, s a követelme- nyek igen szigorúak.

A munkások egymásra néztek: megértették, hogy nem laikussal beszélnek.

A terület legnagyobb üzemében, a Petrovszk-üzemben — a híres Petrovkában — különösen gyakran eljártam. Megtörtént, hogy a gyárigazgatóságon várták a területi bizottság első titkárát, a fogadására készültek. Én azonban másfelé mentem, mint amerre mennem kellett volna és ahol esetleg az utat is felseperték. Bekanyarodtam például az olvasztókemencék mögé, ahol nem valami nagy rend uralkodott. A kohász tapasztalata segített: fiatalkoromban hasonló üzemben kezdtem, a legalsóbb fokon — fűtőtől mérnökig minden voltam.

A munkásokkal való kapcsolatterem(VIII.)

i

ď 1ES jKIJ Ilii

tésben is használ vettem ennek. Elbe- szélgettem néhány brigáddal, találkoztam az olvasztókemencék munkásaival, acélöntőkkel, hengerészekkel, együtt ebédeltünk az üzemi konyhán. Amit hivatalos találkozáskor nem mondtak volna el, ilyenkor nyíltan elmesélték. Aztán rendszerint fél- vagy egy órára bezárkóztam egy helyiségbe, jegyzeteket készítettem, és este, a pártaktíván nemcsak megjelölhettem a közös feladatokat, hanem az adott vállalat konkrét helyzetére vonatkoztathattam.

Az olvasó joggal felvetheti: másokat nevelni nem nehéz, de hogyan fogadta •a bírálatot maga a szerző? Becsületesen válaszolok: nem volt számomra könnyű, ez talán természetes. A bírálat nem gyönyörűség, nem élvezet. Csakis a könnyelmű, az üres ember hallgatja a szemrehányásokat mosolyogva, az egyik fülén be, a másikon ki. Egyszer kiilön is szólnom kellett erről a Komszomol dnyepropetrovszki területi konferenciáján (1948 februárjában). Tudom, hogy akkoriban az a szólás járta: senki nincs köztünk, aki jelentené: kritika nélkül még a reggeli sem ízlik. Az igazi bolsevikot azonban a kritika cselekvésre ösztönzi, a nyugtalanság lendületesebb és jobb munkára serkenti.

Életemben sok megjegyzést kellett végighallgatnom, s bármilyen nehéz volt is — igyekeztem kihámozni belőle a lényeget, és levonni belőle a tanulságot — ami végül is mind nekem, mind az ügynek javára szolgált. A felülről jövő kritikával így vagy úgy, de mindenki megbékél. Sokkal problematikusabb az alulról jövő kritika. Az ember néha hallgatja a tűzbe jött szónokot, és azon kapja magát rajta, hogy bosszankodik: hogy ez micsoda piszkálódó alak, így áskálódni! De őszintén kijelenthetem; egyszer sem történt meg, hogy ilyen megnyilatkozás után megváltozott volna az illetőhöz fűződő kapcsolatom. Ilyesminek sosem lettek következményei.

Dnyepropetrovszkban különösen az emlékezetembe vésődött Nyikolaj Ro- manovics Mironov, az oktyjabrszki járási pártbizottság titkárának kritikus megnyilatkozása. Érdekes, vakmerő ember volt, az egyetem ötödik évfolyamából önként a frontra ment, becsületesen harcolt, súlyosan megsebesült, de nem veszítette el optimizmusát, tovább sportolt. A járásban, ahol működött, sok főiskola volt. Éppen ő jött a diákotthon újjáépítésének javaslatával. A megnyilatkozásai a konferenciánkon merészek voltak, nem hallgatott el semmilyen problémát. Amikor a városi vagy a területi bizottság munkájának fogyatékosságairól beszélt, nem kön- törfalazott, nem kereste a szép kifejezéseket, felsorolta az illetők nevét, köztük az enyémet Is.

Mit fűzzek hozzá? Amikor az ilyen megnyilatkozásokat hallgattam, az az érzésem támadt, hogy kissé igazságtalanok, hiszen én magam is foglalkoztam a felmerült problémákkal, az első naptól kezdve azt akartam, amit a szónokok. Viszont ha beszélnek róla, tűnődtem, azt jelenti, hogy a kérdést még nem sikerült megoldanom. Az elfogulatlan szemlélő többet lát. Azonkívül tudtam, hogy Mironov javítani akar a helyzeten, és azért bírál, mert drukkol az ügynek. Kapcsolatunk nemcsak hogy jó maradt, hanem azt riiond- hatnám, baráti lett, Dnyepropelrovszk- ban csakúgy, mint később Moszkvában — ahová Nyikolaj Romanovics átment dolgozni az SZKP KB apparátusába

—, egészen egy légi katasztrófánál bekövetkezett tragikus haláláig.

Egy sztenogrammból idézem, milyen volt a reagálás a bírálatra például

1948-ban a területi pártkonferencian:

„Brezsnyev elvtárs: Minden felszólalást figyelmesen végighallgattam, és nem tévedek, ha kijelentem, a kritika egyik-másik dolgozónak, területi párt- szervezetünk egyik-másik tényezőjének némi kellemetlenségeket okozott. Meg kell mondanom, hogy sok esetben magamra vettem, és átéreztem. Azonban a bírálatokból le kell vonnunk a következtetéseket. Nálunk, bolsevikoknál ennek az elégedetlenségnek, ennek a belső nyugtalanságnak kezdeményezést és határozottságot kell kiváltania a munkában, igyekeznünk kell a hiányosságokat — amiért megbíráltak — mielőbb kiküszöbölni. Ez az én személyes végkövetkeztetésem.“

A kritikus megjegyzések nem a rossz helyzetet bizonyítják. Ellenkezőleg. Minél több a nyílt, nyilvános bírálat, annál jobban megy a munka. Dnyepropet- rovszk dolgozói sikeresen teljesítették a népgazdaság újjáépítésének és felvirágoztatásának negyedik ötéves tervét. Területünkben a vetésterület nagysága meghaladta a háború előttit. A Petrov- ka, a Dzerzsinka és sok további üzem szintén túllépte a háború előtti termelési szintet. A Krivoj Rog-i és nikopoll medence megújított ércbányái látták el délen és az ország belsejében a kohóműveket. A Dnyeper mellékének sebei — amelyeket a háborúk legbor- zalmasabbika ejtett — behegedtek.

A népgazdaság újjáépítésének szakaszát körülbelül 1950-ben fejeztük be. A területi bizottság első titkárának munkája nem lett kevesebb, ellenkezőleg, további érdekes feladatokkal szaporodott.

Emlékszem, egyszer éjjel kettőig nálam ültek a Sevcsenko Színház művészei. Elmondták, miért nincs a repertoárjukon klasszikus darab, panaszkodtak, hogy súlyos nehézségeik vannak a díszletekkel, kevés a kosztüm, s ebben is segítenem kellett, 1949-ben össz-szö- vetségi vízisport-versenyt rendeztek nálunk: ezzel is sok gond akadt, de az ilyen gondok nem merítik ki az embert, ellenkezőleg, azt mondanám, hogy örömet szereznek. Ez azt jelentette, hogy az emberek már érdeklődnek a kultúra, a művészet, a sport U’ánt- Ez is az újjászületés bizonyítéka. Szabad perceimben én is kimentem a sportpályára. Főleg a régi ellenfelek találkozói érdekeltek, a zaporozsjei és dnyepropetrovszki labdarúgó-csapat — a Metallurg és a Sztal — összecsapása. Őszintén szólva — mindkettőnek egyformán szurkoltam.

Dolgozószobámba egyre gyakrabban látogattak el az építészek a terveikkel, a képzőművészek díszlettervekkel, nép- művészeti csoportok vezetői, főiskolák rektorai, érdemes sportolók, tudósok, pedagógusok és orvosok. Szeretném még hozzátenni, hogy akkor találkoztam a csehszlovák kommunisták kiváló vezető képviselőjével, Klement üott- walddal. Néhány órát töltöttünk elvtársi beszélgetéssel, tájékoztatott a szocialista Csehszlovákia fellendítésének tervéről, én a nemzeteink közötti barátság megszilárdításáról beszéltem, és megemlítettem, hogy részt vettem Prága felszabadításában.

Szocialista országoltbeli barátokkal, a fejlődő országok vendégeivel, a kapitalista országok képviselőivel történő találkozások ma mindinkább a területi pártbizottságok vezető tényezői munkájához tartoznak. Ök is egyre gyakrabban utaznak külföldre, s munkájuk ennélfogva még fontosabbá válik a párt és az ország számára. Saját tapasztalatomból tudom, milyen sok függ a területi bizottság első titkárától, milyen bonyolult, terhes, ám felelősségteljes pártfunkció ez.

Amikor életutamat összefoglalom, s visszaem lékszem azokra az évekre, amelyeket a Dnyeper mellékének szenteltem, kijelenthetem, hogy akkor másodszor nőttem össze a hatalmas gyárak, virágzó rétek ccsodálatos vidékével. Örülök, hogy együtt dolgozhattam ennek az országnak meleg szívű munkásaival, építőivel, kolhoztagjaival, mérnökeivel, agronómusaival, és tudósaival.

„Ki hol született, ott a helye“, taat- ja a — ma már elavult — közmondás. A szovjet hazafiak százezrei és milliói távoznak el szülőföldjükről a párt utasítására, hogy aktív részt vállaljanak az ország átalakításából és a kommunizmus építéséből. Az a föld, ahol nehézségeket és nagy sikereket egyaránt átéltek, ahol dolgoztak és kezük munkáját tették a műhöz, kétszeresen szülőföldjük marad és különösen drága a számukra.

Én pedig, akárhányszor alkalmam nyílik meglátogatni a szülőföldemet, nemcsak a Dnyeper partjai szépségét csodálom, de felidézem, hogy ez az országút, ez a kultúrház az én működésem alatt épült, hogy ezek a gyárak, villanytelepek és bányák, a városi utcák és kolhozfalvak az én munkám, töprengéseim, gondjaim és álmatlan éjszakáim gyümölcse...

(Vége)

Leonyid Iljics Brezsnyev