Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-17 / 134. szám, szerda

vehetünk át tőlük. Nem kell messze mennünk. Beleegyeznek?“ „Igen“ — felelték. „Akkor ne húzzuk-halasszuk fölösle­gesen az időt. Holnap pontosan hét órakor találkozunk a pártbizottság épülete előtt. Valóban, másnap reggel hét órakor néhány gépkocsi útnak indult. Emlék­szem, felhős idő volt, elhagytuk Mand- ríkovkát, a hegyoldalon meghúzódó te­lepülést, és a nagyon rossz állapotban levő országúton déli irányban halad­tunk tovább. Az országüt szinte telje­sen elhagyatott volt, alig találkoztunk gyalogossal, gépkocsival meg eggyel sem. Az utat szénné égett, derékba tört fák övezték. A földeken lövész- árkok kígyóztak, mindössze itt-ott dolgozott egy-egy traktor vagy más vontató. Körülbelül két óra hosszat mehettünk így, amikor felértünk egy dombra, és megpillantottuk Dnyepro- gesz panorámáját. A létesítmény mö> teljenek, hiszen kommunisták, és ä kommunistának bátornak kell lennie.“ Néha így is kellett beszélni és az éredmények sem maradtak el. Az üze­mek már kerítéseket is gyártottak a parkok bekerítéséhez, villanyoszlopo­kat készítettek, s a villamosvezeték szereléséhez szükséges tartóoszlopokat is előállítottak. Ezer és ezer munkás vett részt a vasárnapi társadalmi mun­kában, elhordták a törmelékeket, vi­rágokat, fákat ültettek, parkosítottak. Akkor létesítették a Cskalovról és Sev- csenkóról elnevezett parkot, amelyek ma is a leggyönyörűbbek a városban. A gyermekeknek a legnagyobb örömet természetesen a gyermekvasút szerez­te. Rövidesen a Szakszervezetek üssz- Szövetségi Központi Tanácsától pénzt kaptunk a II. Katalin korából szárma­zó kastély felújítására. Elhatároztuk, hogy ezt a pénzt a tanulóknak adjuk, viszont minden egyetemista és főisko­lás 50 munkaórát dolgozott le társa­Leonyid Iljics Brezsnyev (VII.) E gyik legfontosabb feladatunk, hogy megfelelően összehangoljuk a pártmunkát a gazdasági irányítással. Ez művészet. S ezt a művészetet a pártmunkában meg kell tanulni...“ Meg kell mondanom, hogy én is ál­landóan tanultam. Tanulnia mindig és mindenkinek kell, mert a helyzet ál­landóan változik, újabb és újabb prob­lémák kerülnek előtérbe. Ha a vezető beosztású pártmunkás nem akar lema­radni, akkor egész életében tanulnia kell. Dnyepropetrovszkban éltem át a fel­újítási munkálatok újabb szakaszát: azt, amikor az üzemek termelni kezd­tek. Habár nagyon sok részleg még romokban hevert vagy nem épült fel, az ipari termelés már beindult. Most különösen nagy szükség volt arra, hogy felgyorsítsák a lakásépítkezést, s a mindennapi élet is fokozatosan visszatérjen a megszokott medrébe. Szeretnék rámutatni a probléma idő­szerűségére, ezért hadd idézzek abból a beszédemből, amely a dnyeprodzer- zsinszki városi pártkonferencián hang zott el: „A teremben nagyon sok ismerős arcot látok. Azokat az elvtársakat, akik egykor osztálytársaim voltak, s ma különböző beosztásban dolgoznak. Nagyon szívesen elmondanám vala­mennyiüknek, ha lenne időnk külön- külön beszélgetni, hogy a területi és a városi pártbizottság sem foglalko­zott eleget és megfelelően a lakásépít­kezés problémáival. A helyzet olyan súlyos, hogy a konferenciának azt kell jelentenem: a lakásépítkezés ter­vét mindössze 11 százalékra teljesítet­tük." Egy hang a teremből: „Csak 7 száza­lékra!“ „Méghozzá csak 7 százalékra! Ez az- 1án a szégyen! Egyrészt azt hangoz­tatjuk, hogy meg kell nyernünk a munkásokat arra, hogy itt telepedje­nek le, másrészt viszont megtűrünk ilyen helyzetet. Az újonnan választott városi és területi pártbizottság felada­ta lesz, hogy ennek az áldatlan álla­potnak mielőbb véget vessen. Az em­berek már eleget szenvedtek a hábo­rúban, nagy áldozatokat hoztak győ­zelmünkért, most már valóban jogosan kérik, hogy életkörülményeik javulja­nak. Mi, bolsevikok, azt ígértük a nép­nek, hogy javítani fogjuk a dolgozók anyagi és kulturális körülményeit. Ezt az ígéretünket valóra kell váltanunk!“ A gondokat főleg az okozza, hogy a helyi szovjeteknek nagyon kevés pénz állt rendelkezésükre, a legnagyobb anyagi eszközök a gyárigazgatók ke­zében összpontosultak, ők pedig nem akartak részt venni a városok újjáépí­tésében. Dnyepropetrovszknak tulaj­donképpen nem volt központja, a Kari Marx sugárút még romokban hevert, s a külvárosban primitív munkásne­gyedeket kezdtek építeni. Ráadásul még valamiféle elméletei is fabrikál­tak arról, hogy a munkásoknak és a részlegek vezetőinek közel kell lak­niuk az üzemekhez, a gyárhoz, ugyan­is akkor még nem működött a tele­fon, sem autók, sem villamosok nem jártak, a legjobb esetben lovakon le­hetett eljutni a gyárija. (Emlékszem arra, amikor az egyik vezetőtől azt kérdezték, hogy miért késett az ope­ratív értekezletről, ő mérgesen így felelt: „Gépkocsim nincs, és a kan­cát beadtam a javítóba.“) Arra kellett tehát szorítanunk a gyá­rak vezetőit, hogy ne olcsó, elmara­dott és ideiglenes jellegű településeket építsenek, hanem jól felszerelt lakáso­kat, és ne a külvárosokban, hanem a központban. A gyárigazgatókkal való baráti beszélgetések során igyekeztem meggyőzni őket arról, hogy ez a szűk­látókörű építkezési politika egyáltalán nem jelent megtakarítást, amint ez az első pillanatban tűnik, mert hosszabb távon még ‘károkat is okoz. A területi pártbizottságon hivatalosan is tárgyal­tunk arról, hogy először a városköz­pontot kell újjáépíteni. Ide építsünk gyönyörű házakat, hangsúlyoztam, s aztán a termelésben élenjárókat, a ha­dirokkantakat és a háborúban elesett katonák hozzátartozóit költöztessük ide, hogy mindennapi életükben is érezzék a párt és a kormány gondos­kodását. Mindez azonban csak lassan valósult meg. 1948 májusában, ki tudja már há­nyadszor, végigjártam az egész vidé­ket, újra meglátogattam Nyikopolt, Pavlovgradot, Krivoj Rogot, Novo- moszkovszkot és Marganyect. Sok min­dent láttam, még többet tapasztaltam, s aztán behívattam a nagy üzemek igazgatóit, és szemtől szembe meg­mondtam nekik, hogy a területi párt- bizottság semmilyen dilettantizmust sem tűr el, és már végre itt az ideje, hogy a város valóban város legyen. Az igazgatók óvatosak voltak és azt hangoztatták, hogy ők szívesen meg­tennének mindent, de kevés az anya­gi eszközük, s a tervek sem jók, az épületek alapjai gyengék és így to­vább, szóval mindent felhoztak, amit ilyenkor szokás. „Hadd javasoljak valamit,“ mond­tam nekik végül. „Mi lenne, ha meglá­togatnánk egy jól megszervezett és gyorsan haladó építkezést. Beszéljük meg, hogy milyen munkamódszereket gött feltűnt h város is. Éppen kibújt a nap, megcsillantak az ablaküvegek, s az előttünk levő házak még szebbek­nek, még magasabbaknak tűntek ... Leírhatatlan, szívet melengető érzés fo­gott el. Úgy jöttem Zaporozsjéba, mint a szomszédos körzet képviselője, és mégis úgy éreztem, haza érkeztem, otthon vagyok. Nem véletlenül mondják azt, hogy sokkal jobb valamiről egyszer szemé­lyesen meggyőződni, mint akár száz elbeszélés alapján képet alkotni. A ki­rándulás résztvevői megpillantották azt az aszfaltozott betont, amelyről vala­mikor meséltem nekik. Nagy érdeklő­dést tanúsítottak a kötéldaruk iránt is, amelyek akkor már dolgozlak Zapo- rozsjéban. Megkülönböztetett figyelem­mel kísérték, hogyan szerelik a vízve­zetéket, utána nagyon sok kérdést tet­tek fel az ottani dolgozóknak az idő pontokkal, az építkezés költségeivel, a munkatermelékenységgel és az épület­anyagokkal kapcsolatban. Azután a munkásétkezdében megebédeltünkt és késő este hazaindultunk. Már vissza­fele megtudtam, hogy két gyárigazgató kölcsönkérte az egyik több emeletes lakótömb tervrajzát, és elhatározták, hogy Dnyepropetrovszkban is ilyen há­zakat építenek. A kirándulás elérte célját. Fél év alatt a főutcán gyönyörű házak épültek, és most már hozzálát­hattunk a városközpont végleges ki­építéséhez. A rakpart kiépítése is tanulságos volt. Ma az a város legszebb része, de akkor a fasiszták pusztításai után minden romokban hevert. Elképzeltem, milyen szép is lesz ez a rakpart, ha újjáépítjük. A gazdasági szakemberek azonban csak a fejüket rázták, amikor erről a várható szépségről beszéltem nekik: „Kíváncsiak leszünk, ki éri meg és mikor azt, hogy ilyen szép lesz a rakpart?“ Valamennyien megértük! Az emberek hamar rájöttek arra, hogy nem rossz, ha a Dnyeper partján telepszenek le — hiszen a Dnyeper mégis csak a Dnyeper — és ezért egyre másra nyújtották be telek­igénylési kérvényeiket, de már elkés­tek. A Városi Szovjet Végrehajtó Bi­zottsága már elhatározta, hogy itt la­kótelepek és közterületek épülnek. A háború utáni nehéz években ter­mészetesen a legnagyobb erőt az ipar és a mezőgazdaság felújítására össz­pontosítottuk. Ez törvényszerű s helyes volt. Néha azonban e helyes jelszó mögött tehetetlenség, szűklátókörűség húzódott meg. Ugyanis a lakásépítke­zések elhúzódása a rossz közlekedés, a hiányos szolgáltatások és a gyér kul­turális élet szükségszerűen megmutat­kozott a munkatermelékenységben, te- tehát a termelés fejlődésében is. A te­rületi pártbizottság több kezdeménye­zést igényelt a vezető párt- és állami dolgozóktól, valamint a gazdasági ve­zetőktől. Egyszer azt mondtam a Dnyepropetrovszki Városi Pártbizottság titkárainak, K. K. Taraszov és P. E. Ilrapun elvtársaknak, valamint a váro­si végrehajtó bizottság elnökének, N. J. Gavrilenko elvtársnak: „Vegyenek fel pénzt, és utazzanak Moszkvába. Mindenképpen keressék fel a minisztereket. Mondják el, mi­lyenek itt a károk, és mutassák meg a fényképfelvételeket. Kérjék meg őket, hogy adjanak pénzt víztárolóra, villamosokra, óvodák, iskolák és la­kások építésére. Mondják meg nekik, hogy mindez a munkásoknak kell. Le­gyenek határozottak, szilárdak, köve­dalmi munkában a palota újjáépítése során. S így jött létre a tanulók kul­túrpalotája, s így épült újjá a jelentős építészeti emlék, amely ma az egyik legnépszerűbb ifjúsági klub Dnyepro­petrovszkban. Egy dolgot azonban hadd mondjak el éppen ezen a helyen. Ha a párt vezető beosztású dolgozója kezdemé­nyezést és aktivitást vár el a többiek­től, akkor a bonyolult helyzetekben és a nehéz pillanatokban meg kell őket védenie, s vállalnia is kell értük a fe­lelősséget. Hadd meséljem el a nyiko- polszki gyár igazgatójának, N. A. TyW honovnak az esetét. Az összes igazga­tó közül ő törődött a legjobban a munkások életkörülményeivel, és a gyárban is jól ment a munka. (Ez tulajdonképpen törvényszerű. Ha vala­ki nem gondoskodik az emberekről, jó munkát sem várhat el tőlük.) Tyihonov a területi pártbizottság irány­vonalához tartotta magát, kórházat lé­tesített a beteg dolgozók részére, na­gyon jó üzemi étkezdét hozott létre, s megkezdte az országút javítását is. Ebben a gyárban elsőként kezdte meg működését az üzemi klub. Em­lékszem, a javítási munkálatokhoz 700 000 rubelt szabtak meg számára, de legalább háromszor annyit használt föl. S akkor eljött hozzám Tevoszjan miniszter, odahívtuk az igazgatót és mindhárman autóba ültünk. Űtközben Ivan Fjodorovics korholta az igazga­tót. „Azt hiszi, én Rockefeller vagyok? Honnan adjak még több pénzt ilyes­mikre?“ A gépkocsi megállt, s mi egy tágas, tiszta és szép üzemi klub előtt szálltunk ki. „No, lám,“ mondtam, mintha a mi­nisztert támogatnám. „Ezt a villát az igazgató saját magának építtette!“ Tevoszjan mormogott valamit, aztán tovább mentünk. Elérkeztünk a már megjavított országúira. A miniszter összevonta szemöldökét: „Most már mit tegyek veled?“ Az­után az igazgatóhoz fordult: „Már te­lefonáltak a Pénzügyminisztériumból, tudnak az országúiról.“ „A területi pártbizottság is tud er­ről,“ tettem hozzá. „A jó országút nél­kül nem tudtuk volna megszervezni az éjszakai műszakot. Különben Is azt a pénzt nem vágta zsebre, közügyre kel­lett, Ivan Fjodorovics. Ha óhajtja, tár­sadalmi munkában befejezzük ennek az országútnak a megjavítását. S így minden jól végződött. A ké­szülő vihart, a már-már lesújtó villá­mot sikerült elhárítani a jő igazgató feje fölül. Az igazgató kezdeményezé­sének, gondoskodásának hamar híre ment, és máshol is követőkre talált, valamennyiünk örömére. 9. A munka az igazi próbakő, itt dől el Igazán, mennyit ér az ember. És aki nem ismeri munkáját, nincs ott, ahol lennie kell, előbb vagy utóbb meg­próbálja fogyatékosságait leplezni. Né­ha úgy is, hogy önmagát dicséri. Hogy is írta Krilov, a híres mesemondó?: „Aki szereti, ha hízelegnek neki, min­dig talál a szívében helyet a hízelgő számára.“ — Mutassa a munkáját — mondtam rendszerint az ilyen embereknek. — A dicshimnuszokra és a hajbókolásra nincs szükségünk, nem azért hívtuk a területi bizottságra. S végül, amikor a munkastílusról beszélek, említést teszek az emberek­kel való kapcsolatomról: Megerteitem: nem szabad azon lennem, hogy a sa­ját képmásomra formáljam őket. Az ilyesmiből többnyire semmi jó nem származik. A vezető pártmunkásnak el kell fogadnia a munkatársait olyanok­nak, amilyenek. Ismernie kell a gyen­géiket, de látnia és — az ügy érdeké­ben — irányítania az erős oldalaikat is. Emlékszem a következő esetre: Dnyepropetrovszkban nem barátkoz­tam össze mindjárt Ilja Ivanovics Ko- robovval, a Petrovszk — a terület leg­nagyobb — kohászati kombinát igazga­tójával. I. I. Korobov híres munkás­dinasztia képviselője veit, az apja fő- mesterként dolgozott Makejevkában, a fivérei nagyolvasztárok voltak, és úgy tudom, a fia, sőt az unokái is a ha­gyományok folytatói. Sztálin ismerte a Korobov családot, az egész ország ismerte őket. Minden rendben volt, csak ez az ember — enyhén szólva — olykor elvesztette valóságérzékét, ön­hitt volt. Nem engedtem az elveimből, követ­kezetesen őszintén tárgyaltam Korobov- val, gyakran meglátogattam az üze­met, találkoztam a kollektívákkal, be­szélgettem a munkásokkal, támogat­tam a vállalat acélmunkásai — Nyev- csasz, Szock, a nagyolvasztár Trefimov és mások — kezdeményezéseit. Ismer­tem Korobov erős oldalát is. Bár en­gem, mint embert, bevallom, kissé dü­hített a lobbanékonysága, figyelmen kívül kellett hagynom, mert jó mun­kaerő volt, és ez számított. 1949 végén Ukrajnában feszültté vált a helyzet a tüzelőanyag- és villa- mosenergia-ellátás terén. A Petrovszk- üzem — csakúgy mint a többi — éh­ségpótlékot kapott, a terv veszélyben forgott. S miközben az igazgatók kü- lönutakon hajszolták a segítséget, a területi bizottságon megtárgyaltuk a helyzetet, és megállapítottuk, hogy sok tüzelőanyag veszendőbe megy toiok- gázként. Ezt mindenki tudta, a végső szám mégis meglepetésként hatott: « veszteség félmillió tonna szén. Össze­hívtam az igazgatókat: itt a megoldási Össze kell fogni, kifejleszteni és ki-, hengerelni csővezetéknek való ércet, (törmelékből, kiselejtezett és terven felüli termékekből) és lerakni a gáz­vezetéket. Be kell vallanom, hogy Ko­robov egyike volt az elsőknek, aki magáévá tette az elképzelést, nagyon sokat tett, és aránylag hamar megva­lósítottuk a tervet. Később azonban megmutatkozott Ko­robov nyers természete, az üzemből panaszok mentek az SZK(b)P Központi Bizottságára. Szóba került a leváltása is. Akkor én ezt határozottan ellenea- tem, bár, ismétlem, személyes kapcso­latunk kétségkívül nem volt a legjobb. — Úgy vélem, Korobov elvtárs mint vezető dolgozó nem reménytelen — mondtam a területi bizottságon. — Igen, történtek hibák, akadtak féktelen ötletei, és helyesen figyelmeztettek rá, azonban meggyőződésem, ezért az emberért még érdemes verekedni. Az eset fegyelmivel végződött. S ez segített. Ilja Ivanovics még hosszú éve­kig vezette a gyárat. Sokat tett — or­szágos viszonylatban — a nagyolvasz­tók felvirágoztatásáért; e műszaki tu­dományok doktora lett, a Lenin-rend tulajdonosa és a Szocialista Munka Hőse. Nem tévedtem, amikor kiáll­tam mellette. Hasonló eset' Zaporozsjeben is tör­tént. A Dnyeprosztroj élén Fjodor Georgijevics Loginov, az ismert vízépí­tő állt. Tulajdonképpen autodidakta volt. Tizenegy éves korában kezdett dolgozni, harcolt Kolcsakék, Gyenyiki- nék ellen, s még mint gyerek lett az ezredparancsnok szárnysegédje. Miután elvégezte az egyebemet, elő- munkásként dolgozott az első Dnyep- rosztrojon, építésvezetőként a Boksza- non, a közép-volgai vízi erőművön, a Csirkiken. Érdekes ember volt — meg­termett, határozott, jellegzetes. Érzé­keny, mindent magára vett, senkitől sem viselte el, hogy megjegyzést te­gyen a címére. Az egyetlen vezető elve helyes, ilyen méretű építkezéseken ráadásul okvetlenül szükséges, de nem jó, ha az „egyetlen vezető“ nem hajlandó elfogadni a bírálatot. Az emberekkel való kapcsolatában Loginov nyers volt, nem türtőztette magát, indulatos volt, s mivel ezt tudta magáról, a végén a rózsafüzért kezdte imádkozni. — El­mondom a rózsafüzért — magyarázta nekem —, és megnyugszom. — Éles konfliktusok támadtak köztünk, s a te­rületi bizottság fiatal titkáraként sok bajom volt vele. A Dnyeprogeszban működtek az első aggregátorok, de a többi megindítását elodázták, és azzal végződött, hogy az UK(b)P Központi Bizottsága hatá­rozatot hozott az építkezés fogyaté­kosságairól. A dicséretekhez — szóbeli és írásbeliekhez egyaránt — szokott Loginov táviratot küldött a Központi Bizottságnak, hogy a határozattal semmi körülmények között nem ért egyet. 1947 november elsején pártgyű­lést tartottunk a Dnyeprosztrojban, amelyen szólnom kellett. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents