Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-14 / 103. szám, péntek
CSODATEVO? JEGYZETEK EGY CSEMADOK-SZERVEZETRÖL ÉS ELNÖKÉRŐL Azt mondták róla, csodákat művel. Vagyis, hogy: csodatevő Kíváncsi voltam, ki lehet az az ember, akiről ily magasan szólnak, méghozzá messzire házától, falujától. Amíg nem ültünk le beszélgetni, csak sejtettem, hogy Hajdú Jenő, a CSEMADOK borsi helyi szervezetének elnöke azok közül való lehet, akik még a szombat estéből is csak ritkára tudnak időt szakítani arra, hogy megtűröd jenek. Mert várja őket az őszintén vállalt és egész szívet követelő munka, sok lány és fiú, asszony és férfi, mindazok, akik együtt akarják szeretni a dalt. a táncot, a szót, akik együtt akarnak emelkedni és emelni másokat. Várják őket. és ők mindig megérkeznek — szervezni, irányítani, egybefogni a sok, nemes akaratot, hogy bőven teremjenek, érleljenek gyümölcsöt, mint Hajdú fenő szép háza körül az éppen rügyező fák. Amikor ráköszönök a gazdára, már ledobta sáros csizmáját, a kert tavaszi illatát azonban magával hozza a szobába. Messzi városokban, Táborban is tanult, a fémiparban. Dolgozott a Barátság Vasútvonalon, volt főmester Ágcsernőben (Čierna nad Tisou), most ugyanott főtechnikus egy nemrégiben alakult üzemben. Nagyobbik lánya gimnáziumba jár. Feleségével együtt tagja volt a helyi szervezet énekkarának, de a vezetőségének nem, amikor három évvel ezelőtt megválasztották elnöknek. 1971 óta ő az ötödik. Gondolhatjuk, nem volt könnyű dolga — mint ahogy közvetlen elődeinek sem —, amikor átvette a szervezet életének irányítását. Az énekkaron kívül úgyszólván nem működött csoport. Bizony voltak idők, amikor a történelmi község magyar lakosságának kulturális életéről csak akkor hallottunk. ha Rákóczi vagy az évenként rendezett Békeünnepély került szóba. Voltak persze szebbek, gazdagabbak is, amíg meg nem szűnt a magyar iskola. Dolgoztak a tanítók, tanítókhoz méltón. De aztán elmentek, nem tudtak itt letelepedni, mint Hajdú fenő mondja. Talán nem aludt volna ki a tűz, Rákóczi szelleme, emléke talán tovább élteti, de ki tudja, mikor lobog újra oly — kis közösségbe, cselekvésre hívó — fénnyel, mint régebben, ha a negyvenhárom éves őszülő ha- lántékú elnök nem tudná, nem erezné, mennyire szükség van az embereket egymáshoz közelítő, egybefogó és megtartó_ műveltségre, szépre — alkotó' munkára. Ha nem cselekedne. Vallja, a nemzetek, nemzetiségek között mind szorosabbra kell fűzni a kapcsolatokat, nem bomlasztani, nem elidegeníteni a népeket egymástól. — Mi azokhoz kívánunk szólni, anyanyelvükön, akik anyanyelvükön értik a legjobban, amit mondunk, amit mondanunk, tennünk kell e területen az emberért. Azért is, hogy fölszabaduljon, fölfrissül- jön például egy-egy műsoros esten, hogy másnap jobb kedvvel dolgozzon. Amikor megkérdezik egyesek, mire jók nektek a rendezvények, választ kell adnunk, okos választ. És aztán dolgozni, dolgozni. Gondolván a jövőre, mind több fiatallal is. Hogy ne csak a kocsmában keressék és találják meg az örömöt, hanem a kulturális munkában is. Hajdú fenő a fiatalok barátja, szeret és tud velük beszélni, dolgozni. A helyi szervezet több tagiával együtt sokat aktivizált közülük, teadélutánokat szerveztek a számukra, amelyeket műsorokkal, előadásokkal varázsoltak tartalmasabbá. Szívesen és örömmel játszottak az amatőr beat-zenészek, azoknak a fiataloknak is, akik a szomszédos falvakból jöttek, ló lenne jelenidőben fölemlegetni ezeket a teadélutánokat, csakhogy két hónapja egvet sem rendezhettek, ugyanis a hnb megtiltotta, mondván, nem érdemlik meg a fiatalok, mert az ifjúsági szervezet gyengén működik. Volt, aki azt kifogásolta, hogy másnap a sportolók nem tudnak helytállni, megint más azt, hogy zavarják a mozielőadást. Elhiszem Hajdú Jenőnek, hogy hiányzik a „tea“, amelyhez szép terveket kötöttek, elhiszem, hogy hiányzik, mert a CSEMADOK helyi szervezetének nagyobbik részét fiatalok képezik. Akik az idősebbekkel együtt éneklő-, színjátszó- és esztrád- csoportot, népi és modern táncegyüttest, irodalmi kört alakítottak, honismeret szobát szeretnének létrehozni, már gyűjtik — nevelőre egy lakásba — a népi kultúra tárgyi emlékeit, dalokat, balladákat, szokásokat, amelyekből — tervezik — színpadra is fogalmaznak, filmszalagra is rögzítenek. Elkészült az éneklőcsoport ruhája, a táncosoké régen. — Csak csizma nem volt. Öreg bácsiktól kértünk. Ezt az egy táncot még kibírja, szoktuk még mondani. Csak egy- egy rendezvényünk hoz valami pénzecskét, máshonnan nem nagyon jön. Ha kapnának helyiségeket a Rákóczi-kastélyban, az alkotó kedv bizonyára még magasabb tüzet lobogtatna, még nagyobb fényt árasztana Borsiban, ahol megélénkült a CSEMADOK helyi szervezetének élete, ma már van ki képviselje a községet a különböző versenyekben. Gyakrabban és nagyobb sikerrel szerepelhetnének, ha lenne több szakképzett ember az egyes csoportok élére vagy: ha kapnának szakmai segítséget. Most százöt tagja van a szervezetnek, tavaly — megörvendeztető szám következik — harmincegy, főként fiatal taggal gyarapodott. Hadd ne soroljam föl, mit végeztek csak az elmúlt esztendőben, álljon itt mindössze ennyi: húsz rendezvény, kilencvenhét szereplővel. Sokan vettek részt társadalmi munkában, szeretnék a kastély — bizony, torokszorítón sivár, érthetetlenül elhanyagolt — környékét rendezni, parkosítani, „lócákat elhelyezni, ha jön a vándor, meg tudjon állni, pihenni“. Ez persze, és az egész kastély rendezése nem elsősorban a CSEMADOK- tagok feladata, II. Rákóczi Ferenc — a mi társadalmunkban — jóval több tiszteletet érdemel az illetékesektől és másoktól is, mint amennyit eddig itt kapott. Hajdú Jenő számára például az sem mindegy, hogy a borsi labdarúgó-csapat hányadik helyen áll. Örömmel beszél arról, hogy a szlovák nemzetiségű lakosok is milyen jól érezték magukat a CSEMADOK zártkörű szilveszteri bálján. Beszél a megértésről, az egymás iránti tiszteletről, valamint a, hnb és az egyes tömegszervezetek közötti jó együttműködés szükségességéről. Közös ügyet csak akkor lehet szolgálni, ha valóban közös ügynek érzi mindenki, legalább annyira, mint Hajdú Jenő, akiről beszélgetésünk végén derül ki, hogy nemcsak több zenés és más jellegű műsor összeállítója és rendezője volt, hanem versmondó is, aki Ady Endre Imádság háború után című versével bejutott a kerületi döntőbe. Fájt neki, hogy Borsiból nem jelenkezett senki, hát jelentkezett ő. Csernőben, a munkahelyén, a Csehszlovák-Szovjet Barátság nevű szocialista munkabrigád vezetője. Jó kollektívában dolgozik, fiatalokkal, akik egyre inkább érdeklődnek a kulturális élet, a művészetek iránt... Csodákat művel Hajdú Jenő? Ha csoda az, hogy valaki szívét sem kímélve végzi — közös érdekekért — az őszintén vállalt munkát és jó útra másokat is magával tud hívni, akkor igen. Akkor csodatevő. Persze, egyedül nem lehetne az. Csak mindazokkal, akik hasonlóan gondolkodnak és cselekednek, mint ők. BODNÁR GYULA Színes hétköznapok Bohumil Hrabal: Tükrök árulása A két világháború közti esztendőkben Jaroslav Ha- sek, Ivan Olbracht, Marie Majerová, Jarmila Glazaro- vá, valamint az alkotóereje teljében elhunyt Karéi Čapek jelentették a cseh széppróza világirodalmi színvonalát. A drámaíró Capeket csak később, a felszabadulás után ismerhettük meg; az ötvenes évektől kezdődően számos színműve, köztük a Fehér kór, Az anya, valamint a Rabló sűrűn szerepelt hivatásos és műkedvelő magyar színpadok műsorán. Ha Jan Otčenášek, Zde nék Pluhár és Ladislav Fuks érik el olvasóink körében, a fentiekhez mérhető népszerűséget. Üjabban többek között Bohumil Hrabal csatlakozik hozzájuk, akinek válogatott no\£plláit Tükrök árulása címmel nemrég jelentette meg az Európa Kiadó. A sok foglalkozásba belekóstolt Hrabal — volt vasúti forgalmista, ügynök, kladnói vasmunkás, papírhulladék csomagoló, díszletmunkás — igen népszerű cseh olvasói körében, és kétségtelen, hogy műveivel már megnyerte a magyar olvasó rokonszenvét is. A későn publikálni kezdő Hrabal mesterien ötvözi írásaiban a groteszket, a komikumot a tragikummal és bennük minden lecsapódik, amit átélt és megismert. Cseh kritikusai „tündér!“ realizmusáról írnak, alighanem azért, mert a való életből merített történeteiben van valami szürrealista elemekkel táplált meseszerű földfeletti könnyűség és varázs. A hétköznapok az ő szemében sohasem szürkék, tele vannak váratlan eseményekkel . és meglepetésekkel: „ .. az emberek, ha nagyon mélyre csúsztak, mindig szép tárgyakkal töltik meg a szemüket. A világ csupa művészet, csak meg kell tanulnunk látni és átadni magunkat a kimeríthetetlen suttogásoknak, a vágynak és kívánságnak“ — írja A szép Poldi című novellájában. Szinte krédóként hangzik ez és nem az egyetlen vallomása. Amiről úgy érzi, hogy mások nem érzékelik vagy közönnyel elsiklanak felette, arról valóságadta vagy képzeletszülte alakjai mondják el tapasztalataikat. Hrabal a rosszat és hamisat mindenütt és mindenkor elítéli, de nem forradalmi hevületű reformer. Elegendőnek véli, hogy figyelmeztessen: ne legyünk elégedettek. éljünk tudatosan és teljes felelősséggel úgy, hogy életünk mások kárára ne váljon, s használjuk ki a lehetőségeket, amelyeket a hétköznapok kínálnak. Itt fel kell tennünk a kérdést, vajon valóban korlátlanok a lehetőségek, amelyekről beszél? Járhatunk-e mindig háboríthatatlanul az élet napos oldalán? Bedar úr, a gyógynövények alkalmazottja — a Prágai bölcsődék című írásban — azt tartja, hogy „az élet csak vasárnapi kimenő a haláltól." Másutt azonban ezt a fatalizmust az örök emberi értékekbe vetett hit váltja fel. A náci gyűitőtábort megjárt Vasek Prúcha. a Jarmila című novella hőse a hit és az állhatatosság erejéről beszél társa előtt: „Nők? Pia? ... Az mind semmi... Eszme kell! — mondja ez a minden hájjal megkent, jóeszű, sokat megpróbál látott Vašek. öt elsősorban a lövő érdekli, s mintegy az író nevében jelenti ki. hogy az élet legfontosabb célja a szocializmus. Ez a sokszor elhangzó szentencia súlyt kap és igazságot fejez ki, azáltal is, hogy a sokat tapasztalt, adomázó Vašek ajkáról hangzik el. A címadó novellában mintegy tótágast áll a világ, de a felmutatott tükörkép csak látszólag torz. Ha jól odanézünk, ha jól odafigyelünk Hrabal alakjainak beszédére és mérlegre tesz- sziik tetteiket, kiviláglik, hogy élet- és emberszeretők, jellemükben egyenesek, természetesek, barátian közvetlenek. Hamar a szívünkbe zárjuk ezeket a kemény munkával birkózó. néha groteszk, de mindig melegszívű, közlékeny embereket, mert emberiségükkel ők a pillérei a mának és a jövőnek. EGRI VIKTOR Ha Békéscsaba nevét hallja az ember, mindenekelőtt a „csabai kolbász“-ra gondol. Ha az illető ember komáromi, akkor bizonyára néhány helytörténeti és történelmi párhuzam is eszébe jut. Elsősorban Jókai Mór és a Duna menti Múzeum, illetve Munkácsy Mihály és a nevét viselő csabai múzeum. Mihelyt a történelem ötlik az ember eszébe, lelki szemei előtt rögtön a pusztulás képei jelennek meg: a 13. században keletkezett Békéscsaba a török hódoltság idején teljesen elpusztult; Komáromot az egymást érő földrengések és árvizek döntették nemegyszer romba ... Ha Komáromra gondolunk, Jókai neve mellé rendszerint Klapka György és Steiner Gábor nevét is odaírjuk: az egyik a nemzeti szabadság- harc, a másik a proletárforradalom elkötelezettje volt. Ha Békéscsabára gondolunk. a „csabai kolbász ‘ után az is eszünkbe jut, hogy a 18. század elején főleg a szlovák telepesek jóvoltából került fel ismét Békéscsaba neve a térképre: ekkor fejeződött „tanyás óríá. - faluvá“.. S ha a Békéscsabára látogató a komáromi Magyar Területi Színház Tagja, akkor feltétlenül kell tudnia azt is, hogy ebben a városban székel a Békés megyei Jókai Színház, amely pár évvel ezelőtt már vendégszerepeit Komáromban, méghozzá egy Tókai-szín- játékkal. Ezzel kezdődött az ismerkedés, amely azóta folytatásra talált. Ropog József, akit nemcsak a MATESZ tagjaként, hanem filmbeli szerepei révén Is jól Párhuzamok Ropog József vendégszereplése a Békés megyei Jókai Színházban ismer a hazai közönség, a közelmúltban a Békés megyei Jókai Színházban vendégszerepeit. örvendetes, hogy színészeink az utóbbi időben sikeresen szerepelnek külföldi színházak vendégeiként... De kezdjük az elején! Tudtuk, hogy a Jókai Színház is jobbára tájszínház, akár a MATESZ. Éppen ezért a színházba lépés pillanatától kezdve fokozott figyelemmel vettünk szemügyre mindent. Az első megállapításunk az volt (bár ez talán furcsán hangzott a csabai kollégák fülében), hogy van saját színházépületük. A második észrevételünkről nem szóltunk hangosan, csak nyugtáztuk: a bemutató előadásra minden hely elkelt — és el is foglaltatott... Aztán a különbözőségek után „végre“ egy hasonlatosság: a csabai premier közönsége éppen olyan hideg, mint a komáromi vagy a kassai. Pedig ... Pedig a darab rendezője (az a Nagy András László, aki szeptemberben Komáromban rendezte Arbuzov TányáJát, s azóta Békéscsabára került főrendezőként) elsősorban kiváló dramaturgiai, másodsorban kitűnő rendezői munkát végzett. Három Moliére-darabból csinált egyetlen egyet (bár a műsorfüzetben ebből csak kettőt tüntettek fel). A keretet a „Férjek iskolája“ szolgáltatta, s ebbe épült be — legnagyobb súllyal — a „Doktor Fregoli". (Bár ildomosabb lett volna az új kompozíciónak teljesen új címet adni, akkor talán a nézők sem tanácstalankodtak volna annyit a szünetben.) Rendkívül ötletesnek tűnt a köny- nyen (és folyton) mozgatható elemekből alkotott díszlet s a „csontfehérre vetkőztetett“ színpadkép J Suka Antal munkája), amelyet a rendező — különböző eszközökkel — tetszés szerint „öltöztethetett“, (például egy vásári komédia színterévé). Első benyomásra illusztratív hatást keltettek Fekete Mária, fiatal jelmeztervező kosztüméi, de az előadás folyamán egyre világosabbá vált, hogy az egymásra épülő színárnyalatok a jellemek egymáshoz való viszonyának láncolatát demonstrálják. Simon Zoltán zenéje elsősorban színpadiassága folytán hatott: sem a dallama, sem a ritmusa nem maradt meg tartósan a néző fülében, de a kellő időben — akár egy feltartott ujj — mindig magára vonta a néző figyelmét. Felkai Eszter koreográfiája kellemesen erotikus volt, elsősorban azáltal, hogy (következetesen) keveset mutatott és (törvényszerűen) sokat sejtetett... A szerző, Moliére — nyomtatásban megjelent műve előszavában — ezt írta Az Olvasóhoz: „Ennek a vígjátéknak olvasását csak azoknak merem tanácsolni, akiknek szemük van rá, hogy lássák is olvasás közben az egész színpadi játékot.“ A játék színre vivői — úgy tűnt — nincsenek híján ennek a képességnek és (hogy a színészek közül csak egyetlenegynek szóljunk a játékáról) ugyancsak bőviben volt ennek a képességnek a MA- TESZ-ból Békéscsabán vendégszereplő Ropog József is. Kellemes meglepetésünkre szolgált, hogy a bemutatón egyéniségének egészen új színeit láttatta. Különösen a Doktor Fre- goliban sziporkázott (igaz, ehhez partnereitől — Ács Gyula, Maday Emőke, Tímár Zoltán f. h.. Szűcs Ildikó, Tunyogi István és Cserényi Béla — is elsőrangú segítséget kapott). Nagy szerepe volt abban, hogy a színjáték valóban azzá vált, ami: a játék végig játék maradt (izgalmas és élvezetes! s a gondolatok elsősorban színességüknél és nem súlyuknál fogva hatottak. Az Ins7cenálók által létrehozott „változatosság“ egy pillanatra sem engedte látni a színpadi cselekménymederben megbúvó zátonyt, a „nehézkességet“. Vacsora közben, míg a pikáns csabai kolbászt kóstolgattam, folyton az lárt az eszemben, hogy lám-lám, csupán nemcsak a kolbász mesés — a mese is pikáns, mert a fűszerekhez szokott huszadik századi ember már a szellemi étket sem képes másként fogyasztani ... KMECZKÓ MIHÁLY DEZ3 1978 IV. 14. 6 Ezt az egy táncot még kibírja. (Gyökeres György felvétele)
