Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-10 / 99. szám, hétfő

Móricz Zsigmond

KEDVES TANÍTÓ ÚR

Már akkor nagy bülcs voltam. A debreceni kollégium idő-füstös vára volt az iskolám. Tenger- bölcsességű professzorok a rektoraim. Szintaxis, fizika, matematika a lelki gyötrelmeim.

Száz meg száz, hasonló apró bölccsel hajtogatlak az udvaron a pugnarel bellare! igéket s a Szép Jóska varrta nagy labdát. Ismergettük a „kicsiny a rakás, nagyobbat kíván“ életígazságot, s kipróbáltuk, hogy vajon jó posztóból varratta-e édes szülénk a ruhát.

Szóval, embert és tudományt megítélni képes okos férfi valék én is a többiek közt.

Hogyne lettem volna büszke arra, amim volt: a kollégiumra, mely százados falával borongott fölöttem: a tanárokra, kik megéri hetetlen abrakadabrákat játszva magyarázták meg. A tudomány, melyet egy ölre való könyvből kellett volna elsajátítani már ...

Ekkor írták hazulról, hogy a Tekintetes Tanító Or helyére új tanítót hozott a falu.

Kicsínylően mosolyogtam a hírre, tán még legyintettem is kézzel:

— Szegény tanító urak!

Jött a karácsonyi vakáció, s mind többet jutott eszembe az én fatornyos kis falum.

Elgondoltam, hogy fogok én otthon nagyzolni, hiszen pap bácsit kivéve én teszek a logtudomá- nyosabb ember a faluban. Talán még ő is elfelejtette már, amit tanult — anno ezerben, s akkor éppen vetélytárs nélkül állok, mert tanító uramtól nem félek.

Jó bizonyítvánnyal zsebemben vígan vonatoztam és szekereztem haza.

istenem! Azok a boldog vakációk! Csupáncsak azért is érdemes elmenni messze idegenbe, hosszú nagy időre, nehéz, verejtékes munkára, hogy hazamehessen karácsonyra az ember rövid, de végtelenül boldog vakációra.

Alig múltak el az első benyomások, mindjárt szóba hoztam az új tanító urat. Óh én sokat dicsekedtem a magam tanáraival öcséimnek, s most újra hozzá készültem, épp az ellentét kedvéért kérdeztem az ő tanítójukat.

De sajátságos meglepetés ért. Az öcséim kaptak a kérdésen, s ragyogó arccal, büszkén kezdtek beszélni az ö kedves tanítójukról. Én egész elbámultam a hallatlan változáson. Pityó dicsekszik iskolai szorgalmával, jó tanítójával! Pityó, akinél nagyobb iskolakerülő nem taposta a sarat a föld hátán.

Kitaláltam, mi a bibi. Vissza akarják adni a kölcsönt. Gondolják magukban, én nem ismerem az ő tanítójukat, hát beszélhetnek, dicsőíthetik nekem bosszúságra.

Azért sem veszem fel, de majd ért csinálok bosszúságul.

— Sose hetvenkedjetek — mondtam epés gőggel. — Fütyölök a tanítótokra. Azért is megmutatom, hogy nem fogok neki köszönni, ha találkozunk. Fogadjunk!

A gyerekeknek elhülf az arcuk erre a fenyegetésre, s csak csóválták a fejüket. De én tovább gőgösködtem.

— Mit lármáztok ti egy tanítóról? Engem tanár tanít és az csak különb!?... Pedig tanárom i6 hat van)

Hamar tettre került a dolog.

Másnap végigsétáltam az utcán két kis öcsémmel. Fogadtam a bámulok és csodálók pillantásait.

Mikor a templom előtt mentünk, magas, szálas férfival találkoztunk. Az új tanítóval. Gesztenye- szín szakálla, elég hosszú bajusza, csillogó sötét szeme s szép prémes téli bundája volt. Derülten, nyájasan nézett ránk már messziről. Eszembe Jutott a fogadás, és úgy éreztem, mintha megbénult volna a karom. Emelni akartam s nem bírtam.

Azok a mosolygó ekos szemek pedig megbűvöllek. Az jutott eszembe, a tanító úr még azt hiszi, hogy debreceni diák létemre neveletlen vagyok.

Hadd higgye! — s vérvörös arccal lent felejtettem a kezem!

A tanító űr barátságosan intett a fejével.

— No fiaiml hát nagy az öröm? Megjött a tudós bátyátok? Az öcséim nevetve s ragyogva dicsekedtek velem.

— Mi újság Debrecenben? —- kérdezte a tanító 'úr, olyan természetes közvetlen s jóságos hangon, mintha a nagybátyám volna.

— Semmi — dünnyögtem rá szörnyű zavarodottan s néma, tehetetlen elfogódottsággal állottam előtte.

Pedig 6 sokat kérdezett, szívesen, szerelő hangon; nem volt benne semmi a rektor bácsi széles, kurjongató, leereszkedő modorából, amelyből rögtön érzik, hogy gyerekekkel beszél. Sem a tavalyi tanító úr merev, farkasmosolyú csendes aordonságából, mely úgy megfélemlítette azt is, akit fel akart deríteni.

Meleg volt és természetes a hangja, okos és nyílt a beszéde, jósága és elragadó az érdeklődése.

Elbúcsúzott tőlünk, velem is kezet fogott, s ment a pap bácsihoz.

Ej, de mélyet köszöntem neki búcsúzóra! Alig győztem elég figyelmesen köszönni.

Másnap elvitt hozzá édesapám igazi bemutatkozóba.

A magas tágas szoba jó meleg volt. Kevés bútor volt benne, de finom, sokkal finomabb, mint a mienk. Pedig az előbb nagyra voltam vele, hogy szebb szobánk van, mint rektor bácsinak.

Szívesen fogadott, s engem beleültetett az egyik nagy fotelbe. Sose ültem addig olyanon, úgy lesüppedtem benne, mintha pehellyel lett voina töltve. Édesapámnak kínálta a másikat, de ő nevetve mondta:

— Ej, nem vagyok én olyan puhapista — s egy csinos tulipános falust karszéket húzott az asztal mellé magának.

Elbeszélgettünk; lassan én is belejöttem a természetes beszéde. Kikérdezett a tudományaimból, megforgatta a gerundiumokat és supinumo- kat fejem fölött, az absolutus ablativusokat és a hő elméletét... úgyhoz szinte izzadtam már belé.

S tudja Isten, valami jótékony melegség terjedt a szívem körül. Kezdtem büszke lenni rá, hogy a yii falunk tanítója ilyen sokat tud. Talán a tanáromnál is többet. A rektor bácsi asztalos volt fiatalkorában s nem tudta, mi fán terem a deákszó.

Később átjött a tiszteletes bácsi s ők hárman borozgatva hozzáfogtak beszélni, okos dolgokról, amik énelőttem ismeretlen világból, az életből kerültek szóba.

S én boldog büszkeséggel ültem a puha székben, hallgatva.

Oh, mennyire megszerettem azt a jó tanító urat.

Este, mikor későn hazamentem, a gyerekek még ébren voltak.

— Ugye okos ember? — kérdezte Pityó öcsém.

Kicsinylően legyintettem kézzel:

— Tacskó! Mit értesz te ahhoz. Azt csak én tudom.

— Ilyen nagy tudósok ugyan már lenézik a kis tudósokat, de azért csak gyere fel.

Hogyne mentem vola. De mennyire siettem.

A gyerekek nagy zsivajjal fogadtak. Voltak még néliányan, akik velem jártak egy osztályba. Persze a többivel is jól ismertük egymást.

Az iskola a régi képet mutatta. Egy csoport a táblán firkált s előtte zsibongott, más a padok közt; sok a helyén ült, s elég nagy -lárma volt; hogy én beléptem, mind hozzám csoportosult, s rám támadt egy rakás kérdéssel.

Hirtelen belépett a tanító úr. Összecsapta a tenyerét s fellépett a katedrára. Mindenki helyére ült s csendesen feszengve várt.

— Imádkozunk!

Mind felállottak, s tanító úr velünk mondta el az imát.

Ima alatt észrevettem a táblán egy rajzot. Hajam tövéig elvörösödtem. Jól ismertem azt a mintát, én is rajzoltam valaha; a tanító torzképe. Még alá is volt írva: tanító.

Szerettem volna kiszaladni s letörölni. Eszembe jutott, rn.it tett volna rektor bácsi, vagy éppen a tavalyi tanító, ha meglátja. Rémes büntetés járna érte. Ily hallatlan neveletlenségért!

De meg is érdemli a gazfickó. Ha most én volnék a tanító, én is úgy tennék. Összeszorítottam öklömet dühömben s szemmel kerestem a piktort.

Kovács Andris vérvörösen, félve, lopva nézett a rajzra. Rajtakaptam a tekintetét; meg mertem volna esküdni, hogy ő volt. Minden vallatás nélkül kész lettem volna üstökön fogni s ellazsna- kolni.

De keményen, hogy máskor ne legyen kedve a tanítót csúfolni.

Vége volt az imának, mindenki leült. Láttam, hogy észrevették a táblát s valamennyien félnek.

Mi lesz most.

A tanító úr könnyedén, jóságosán szétnézett.

— Kovács András!... Gyere, törüld le a táblát.

A gyerek szinte tántorogva szaladt ki, s úgy

törülte, úgy törülte!...

És énbennem valami megszégyenítő s mégis felemelő érzés zsibongott. Megsejtettem ebben az egyszerű tettben az egész világot átölelő, kiapadhatatlan lélekjóságot. Hiszen ő is ismeri, látja, ki a bűnös, és mégsem bünteti meg. Éreztem, hogy ezzel az elengedett büntetéssel többet használt, mint száz pálcával.

Hány apró történetet mondhatnék el, ha helye volnál Mind jellemző az én kedves tanítóm jóságos és bölcs szívére.

Hogy szoktatta rá kis növendékeit tisztaságra, szorgalomra, okosságra, s ami talán legnehezebb, udvariasságra; s egy bűvös szóval: a „kö- szönömu*mel.

Mellette támadt fel bennem legelőször magasabb idealizmus; az ő körében éreztem meg legelőbb, hogy egy ember milyen hatással lehet egész körre, egész társadalomra...

S mikor vakáció végén visszamentem Debrecenbe, azzal a szentvággyal mentem, hogy én is tanító leszek.

El is csúfoltak érte hamarosan „prepának“.

Atyai barátommá lett a tanító úr, amint nőttem. Lassan hozzáig értem, de mindig megmaradt a régi kedves, okos mintaképemnek.

Tudományban talán meghaladtam, tanáraimnak hála, de életbölcsességben soha. A tudományt az iskolában mérik, s a könyvekben, de az igazi lelki bölcsesség a szívből buzog fel, mint a vér.

Sokat digk-u rá ltunk később, ezerféle dologról, és sohasem szűnt meg az én csodáló szeretetem.

— Honnan veszi azt a bűvös erőt — kérdem tőle —, hogy az egész világ szereti, mindenki tiszteli?

— Honnan? ... — föleit mélázva, s végignézett a gazdag aranykalásszal borított síkon,, melyen olyan keskeny földszalag volt hasítva neki. — Ha csakugyan szeretnek s talán tisztelnek is — azért van, mert én mindenkit szeretek és tisztelek... Látod, édes öcsém. Sokat vitatkoznak a néptanítók sorsán, kötelességein. Én egy, csak egyetlen föladatot ismerek, amit teljesítenie kell, egy kelléket, aminek meg kell lenni benne, s egy bűvös Igét, ami mindent megnyit előtte: szeretni, szeretni, szeretni. Aki nincs eltelve nagy, odaadó szeretettel, menjen kereskedőnek, tudósnak vagy katonának, de tunító ne legyen.

Sem gyermekek, sem fiatalok, sem a nagy emberegyetem tanítója ...

Aranyigazság ez, és áldott igazság.

Bizony, kedves, jó tanító úr.

Kosztolányi Dezső

Tanár az én apám

Tonór az én opám. Ha jár a vidéki városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, elmúlt életükre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók, kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek, írnokok, katonák, s olykor egy országos képviselő Is. Mert nagy az én csalódom. Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Nagy a mi családunk. Mikor vele megyek, fogva öreg karját, vezetve az úton, a szívem kitágul, s szívek közt énekel elhagyatott szívem. Az én édesapám az emberek apja, s én oz embereknek testvére vagyok.

Ady Endre

Vén diák üdvözlete

Zilahra menjen ez a félig-síró,

Félig vidor ének.

Vén, kóbor diók küldi könnyek között Az ősi Schola fő-magisterének.

Az ősi Schola mór meg is itjodott Gyönyörűn azóta.

Csak minket csókolt öregre az idő, Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,

Én, régi diákod.

Én jő mesterem, jó görög tanítóm.

Ma is átok még az ős görög átok.

Homérosz s felhős görög tragédiák Vágnak o szívembe.

Te beszélsz ós mi, nebulók, hallgatunk, Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

Pedig Homérosz kék ege beborult.

Istenek és hősök

Hullnak azóta szívemből szüntelen,

Hogy az élettel küzdők, kergetőzök.

Anér, és andrósz o genitivusza,

Én jó, bölcs tanárom?

Beh elfeledtem görögül s férfiul,

Már csak o sorsot, a végzetet várom.

Arcomon ma is áldott tekintetét Szemeidnek érzem.

Mennyit biztattál és oz élet-öröm Nem jön el hozzám, nem jön mégsem.

mégsent,

Hogy szép oz élet, te mondtad szüntelen Sí hogy higyjük: akartad.

S míg játszadoztak rajta bús mosolyok, fc*ol és hitet prédikált az ojkad.

Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,

Hogy poéta lettem.

Múltak az évek s én, verselő diák.

Öreg mesterem, hozzád öregedtem.

Te állsz előttem, ha már-már nem bíromi Mint az élet tússzá.

Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod, Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

Ügy ér az ünnep: állosz lombtalanul.

Volt egy rózsa-ágad:

Letépte a sors, a cudar és görög.

Ügy-e h inni kell a mitosz-vílágnak?

És úgy állok én, mint te: lombtalanul S még emlékem sincsen.

Másokért élünk, mi mindig csak adunk:

Így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

Nem baj: zöldellnek a zilahi hegyek, Vidám pince-kotlán Egy csöpp örömet, egy kis feledést Ad annak, kihez a sor6 irgalmatlan.

És mégis mégis koszorús fejedet, lm, most sokan áldják. és mégis-mégis, ha nemis örömest.

Szép megkísértni az élet talányát.

És mégis mégis, magam is itt vagyok Ünnep-kocsit tolni

S én jó mesterem, szeretném a kezed Aldva-átkozva, sírva megcsókolni.