Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-03 / 92. szám, hétfő
J ulcsi felébredt. 7f rekedt hangú, horpadt vekkerre esett első pillantása, aztán elkapta tekintetét, mert úgy tűnt fel neki, hogy a hűséges, öreg jószág, amely már három éve keltegeti, bánatosan néz rá. Napok előtt elnémították, nincs rá szükség: az iskolában szünetel a tanítás. Nem szabadna örülnie, mert rossz oka van ennek. A folyón túlról lődöznek, s az iskolaépület a domb tetején, kiszolgáltatva a lövéseknek. Akárhogy is, de mégiscsak jő dolog egész nap a ház körül csavarogni a Morzsival. Felugrott az ágyból, ki a konyhába, s már nyitotta is az ajtót. A kis szőrpamacs boldog nyüszítéssel forgolódott a lába körül. Szép volt kint a világ. Anyja a veteményesben hajlongott, az ég taván egy felhő sem úszott. Megborzongotta a reggel hűvöse. — Gyere, kis bolhásom — kapta fel a kutya- kölyköt. s a melléhez szorította. — Először megreggelizünk. Lábával belökte maga mögött az ajtót. A tűzhelyen álló tej még langyos volt. — Te a lekvárt nem szereted, de egy kis puszta kenyeret aprítok neked — s dobálta a kenyérdarabokat a tejbe. Arcát, kezét meglocsolta a lavórban, törülközött, fésülködött. ahogy iskolába menet megszokta — jó neked, Morzsil Se dolgod, se gondod. Megnyalod a szád, megrázod a bundád — kész. Tanulnod sem kell, pénzt sem kell keresned, se háborúznod. Azért mégse cserélnék veled. Ordódy Katalin EGY TAVASZDÉLELŐTT TÖRTÉNETE Nincs apád, anyád, testvéreid ... egyedül vagy itt az emberek között. Szánakozó szeretettel simította meg kedvencét, a kis állat játékra készen meghempergett a keze alatt. — Van ugyan a kastélykertben két kutya, hallhattad már a hangjukat. De azok széttépnének nemhogy barátkoznának veled. Sem embert, sem állatot nem tűrnek a kastélvbelieken kívül. Még apát is megmorogják néha, pedig ő naponta hordja a konyhára a zöldséget, gyümölcsöt Meg a füvet is ő nyírja. Én is voltam vele néhányszor, mikor az utakat javította, segítettem neki a gazt kupacba hordani. Egyik harisnya, másik harisnya, melegítőnadrág meg a vastag szvetter, s már kinn ültek a napsütötte konyhaküszöbün. — Ha tudnád, Morzsi, milyen gyönyörű ott! — tele volt a hangja vágyódással. — Patak is van egy púpos, cifra híddal meg egy fehér nyírfahíddal. Az a sok virág meg rószalugas! Te kutya vagy. és nem érted, milyen szépek ezek a dolgok. A rózsalugas egy kis házhoz vezet, ami igazából nem is ház, inkább kalitka. A rácsai közt színes üvegek Ha én egyszer ott ülhetnék ... De anya azt mondta, ezt verjem ki a fejemből. Hiába próbálkoztam beszökni, a komondorok mindjárt megszimatoltak. Nem is láttak, de már csaholni kezdtek. — Julcsi, ne ülj a küszöbön, még nincs olyan meleg — kiáltott anyja a palánták mellől. — Söpörj össze kicsit a konyhában. Mindjárt megyek. készítenem kell valami ennivalót, jön nemsokára a keresztapád. A kislány szófoghdóan felkelt, lábával félretolta a kutyát. — Csak maradj. A takarításnál semmi szükség rád. Tett-vett, rakosgatott, de gondolatai a parkban jártak, ahonnan csak egy kis fakapu választotta el, mégis a mesék világának messzi- ségében érezte. Tilos gyönyörűség, elzárt éden- ken A söprűre támaszkodva sóhajtott. Be gyönyörű is lehet most az a színes üvegkalitka a napsütésben! Ha apa azt mondaná a kastélyban, hogy a színes ablakokat megy megmosni ... lám — villant fel a szeme —, ez kitűnő gondolat. Miért is nem jutott hamarabb eszébe? Ablakot mosni talán beengednék. Ha keresztapa jön, biztos apa is otthagyja egy kicsit a melegházat. — No kislányom, ügyeskedtél? Anyja egy kosár salátával lépett be. Nagy tál vízbe rakta, megmosta. Leakasztotta a padláskulcsot és Julcsi kezébe nyomta. — Szaladj a padlásra, hozz le két szál kolbászt Ha nem éred föl. állj a ládára, de nehogy leess! Julcsi szaladt, az utána bukdácsoló Morzsának kipirult arccal újságolta: — Csuda okos dolgot eszeltem ki! Meglehet, hogy rövidesen bemehetek a parkba. Akkor téged is magammal viszlek, kis bolhás. Lerántotta a jószagú kolbászt, s repült a lépcsőkön vissza, be a konyhába, s átadta anyjának. Akkor valamit meglátott az arcán, valami szokatlant A nyájas vonások, amelyek máskor oly széppé tették, különös komolyságba olvadtak, ami idegen volt neki ezen az arcon. Azt a sötét fénvt sem ismerte eddig, amit mintha titkos félelem gyújtott volna anyja szemében. Ott téblábolt egy darabig, nézte, mint keveri él gyors mozdulatokkal a felütött tojásokat, aztán, hogy biztos legyen a dolgában, megkérdezte: — Tán haragszik valamiért? Az asszony csodálkozva nézett fel. — Én? Már miért haragudnék? — Csak. mert olyan furcsán néz. Mintha mérges is lenne, meg szomorú is. — Csoda-e ezekben az időkben? De mit értesz te ehhez, kislányom. Nosza, itt a kiskős, nyiszszants le egy csokor hagymát, tépj egy kis petrezselymet. Hogy mit tudok ehhez? Lődöznek túlról, a belső ablaktáblákra lila csomagolópapírt ragasztottak, már öt napja nincs tanítás, a tűzoltótorony romba dőlt, a Csenkiék szérűje leégett ... Vitte a zöldségeket, de máris fordult az udvarba. leste, mikor tűnik fel a magtár felőli úton keresztapja akit már régen nem látott. Amint észrevette barna göndör haját, előrehajtott fejét, eléje szaladt. Kézenfogva léptek a házba, a kolbászos rántotta finom illata fogadta őket. Anyja kipirult arccal esett Zoli bácsi karjaiba, jobbról-balról megcsókolták egymást, ami különben nem volt szokásuk. Ünnepélyesség, izgalom vibrált a levegőben. Minden olyan volt. mint máskor, de mégis más. — Sógor, hát megjöttél! — robbant be apa, s ez is úgy hangzott, mintha keresztapa vala- honnét nagyon messziről érkezett volna. Leült a kis sámlira, s onnan figyelte csöndben a nagyokat. — Nem állított meg senki? Kikkel találkoztál az úton? — faggatta apa, aztán szétnézett az asztalon, az üveget kereste, és töltött mindhármuknak. — Egészségünkre! — Éjszaka óta csönd van — keresztapa hangja mosolygós volt és nyugodt. — Ki mert volna megállítani? Minden pillanatban itt lehetnek az oroszok. — Nem is igaz, nem is igaz — hajtogatta édesanya —, alig merem elhinni. Végre csakugyan felszabadulunk?! lulcsi nem volt egészen tisztában a szavak értelmével, csak a sóvárgással, kétkedéssel és reménységgel teli hangra rezonált, mintha anya nem Is a szájával, hanem a szívével beszélt volna. — Most már biztosak lehetünk felőle — bólintott keresztapa megnyugtatóan. — Hát azok ott? — bökött fejével kifelé. — Hajnal óta minden üres. Már egy hete, hogy bepakoltak. A szakácsnéval ketten vettük számba, ami maradt. Rajtunk senki semmit ne keressen. Onnan jöttem most. A szakácsnéval? Akkor apa a kastélyban járt Most jó lenne megkérdezni, megeugednék-e, hogy megmossa a kis házikó ablakait. — Mit akarsz? — nézett rá apa olyan tekintettel, mint aki csak most szerzett tudomást az ő jelenlétéről. — A színes üvegeket? Miért mosnád? Hogy mik jutnak az eszedbe, Julcsi — csóválta a fejét. Unatkozol, sok az időd? — Én csak azért akartam... — magyarázkodott Julcsi — mert igen kívánkozom a parkba, a lugasba, a ... — Hát csak eredj! — Apa ezt úgy mondta, mintha bizony olyan magútól értetődő dolog lenne. — És szedj azokból a szép orgonákból a patak mellett. Már nyiladoznak ... — teszi hozzá. — És a kutyák? — kérdi bátortalanul. Apa csak legyint. Csodálatos a mai nap! Csodálatos és érthetetlen. Gyönyörűi Julcsi már ott sincs. Ülbe kapja Morzsit, és siet vele a kapuhoz, melyen túl vágyai édene fekszik. Még hogy orgonát! Ha apa mondja, akkor törhet belőlük. A kapu előtt megáll. A beléje idegződött tiltás egy pillanatra megbénítja. Aztán óvatosan lenyomja a kilincset, az ajtót kissé belöki, s a nyíláson át lábával tolva noszogatja Morzsit, menjen ő elsőnek. De a kutya, mintha veszélyt érezne, gazdájára néz, s egyre ott som- fordál körülötte. Odaát csönd van. A kapu nyikorgására sem vakkantak az éber dögök. Néhány lépésnyire bemerészkedik, de az ajtót azért nyitva hagyja maga mögött. Morzsi utána. Julcsi szíve erősen dobog. Apa legyintett a kutyákra, ezért biztos volt benne, hogy láncon vannak. A dühös, megveszekedett ugatásuk úgyis félelmetes. De hát miért hallgatnak, hol vannak egyáltalán? A rügyező, friss levelű bokrok, fák közül előtűnik a kastély. Szeme azonban csak a kutyaházat keresi. Üres... Körülnéz, nem támad-e mégis más irányból váratlanul a két komondor. De csak a napos délelőtt derűs nyugalma ömlik el a tájon Julcsi egyszerre holtbiztosán érzi, hogy nincs mitől tartania. Karjára kapja Morzsit, és elszabadult kacagással forog vele. hallja cipője alatt az út apró kavicsainak ritinusos, csikorgó zizegését. A kastély ablakaiból éppen ide látni, de tudja, hogy most nem figyeli senki. Elnyúlik, hallgatja a csendet s csukott szemmel markolja a selymes füvet, ujjai között mor- zsolgatva engedi szabadon a hízelgőon engedelmes. hűs tapintású fűszálakat. Feláll, int a kutyának. — Gyere, most megmutatom neked az üveg- kalitkát. Szinte lábujjhegyen surran, sebesen, csaknem futva a kutya nyomában. A lugas kanyarog, aztán egyszerre véget ér. lulcsi hirtelen lefékez. Előtte az üvegcsoda. A nap átsüt rajta, színei ragyognak. Lassan körbejár, megfürdeti magát a szivárvány színeiben, s arcára átszellemült ragyogás ül Föllépked a törékeny lépcsőkön az üvegkalitkába, s leül a körbeiutó padocskára. — Ugve gyönyörű itt? — kérdi a kutyától. Már nem lelkendezik, csak csendesen élvezi azt a korlátlan szabadságot, amivel vágyai mesekertjét birtokolhatja. Nyújtózik egyet, s egy- szesribe eszébe jut az ebéd. — No gyerünk, Morzsi, enni is kell. Megindult az orgonabokrok irányába, s csodálkozik milyen könnyen hagyja itt az üvegkalitkát. Nem érti, de biztos benne, hogy ezentúl akármikor visszajöhet. Két karjával öleli a nagy nyaláb orgonát, s úgy lépked, mintha zene ritmusára emelné a lábát Egy szót keres, ami ráillene a mai napra de nem találja. Aztán anyja hangja, a félénk, mégis bizakodással és reménykedő örömmel teli hang cseng vissza a fülébe. Mintha őt is ugyanezek az érzések hatnák át. önkéntelenül anyja szava tolul az ajkára. — Felszabadultunk. Morzsi — mondja a kutyának vidáman, s az rápillant, mintha csak értené kis gazdáját. 03 Csontos Vilmos Oda a tavaszhoz Mindig úgy ébredsz: kibontott lobogókkal, Virágözönnel, fényből csattanó csókkal. Örömöt ígérsz, télfelejtést, gyümölcsöt, Reményünk poharát újra teli töltőd. Mindig úgy ébredsz: biztató jeleidet Mutatva — s galambjaidat fölröpíted, Lássuk: fehérek még, s békét turbékolnak, — Sejtik bár árnyékát vaskarmú sasoknak. Mindig úgy ébredsz: s van — hiteted —, mi még Vágy-tüzével gyújtja csodálóid szívét, Hiteted: befonja sugarad a földet, S az ember szerelme szárnyat bont fölötted... Ügy ébredsz: bennünk is rügyeket akarva, Zúzmaráit szívünk feledje, tagadja, Múltját csak idézze, de ne akarjon mást: A földön s magában — örökös újulástt Vilém Závoda Út menti fácska Az égbolt fekete lombjában csillagok aranyszín levelek remegnek s az éj gyöngy-fénnyel sajog a fagytól Üt menti fácska zúzmarába csomagolt ágai mint jégből való csillár a holdfényes éjben ragyognak Megláncolva életfogytig a föld foglyaként télen koldus segítségért kiáltó nyáron bőkezű adakozó Repedezett kérgével duzzadt csomóival szélben s hóban gázol a tavasz iránt s ha fölenged a fagy és megszikkad a mezsgye fölserken benne a nedv ez a szelíd életerő mely nem tör-zúz de megéleszt Minden világtáj felé kitárt karokkal kezdi mindjárt az első méh-röpülések után ez a zöld levelű fekete fácska csöpp csöpp után mézzé sűríteni a föld megédesített keserűségét S mint vásárok idején az árokszél letaposva s megtiporva a fű s letördelve a kis fa ága Mert mindenki türelmetlenül elsőként akarja magának leszakítani a termést. S ezt az érett fényt e legédesebb gyümölcsöt fönn a korona legtetejében ideiemről a földről vigyázom Kő a kezemben Vilém Závada Varga Imre fordítása
