Új Szó, 1978. március (31. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-13 / 72. szám, hétfő
M László* KI HALLOTTA A VÉGSZÓT ? Jákob Dömm reszkető kézzel vette át a forró .alumíniumtányért. — Nem keresett senki? — kérdezte. — Nem — mondta a börtönőr, és fölényesen elmosolyodott. — Talán Jönnie kellene valakinek? — kérdezte komolyságot erőltetve magára. Közben egy néma pillantást vetett Jákob szobatársára. Az cinkosan visszanézett rá. — Senki sem hiszi el, hogy jönnie kellene valakinek — mondta Jákob. — Értem — válaszolta a börtönőr, majd szétnézett a cellában, nagyot nyújtózott, és lassú lépéssel otthagyta a rabokat. Dömm idegesen szürcsölte a levest. Hirtelen megállt a kanál a kezében. — Lehet, hogy késik — mondta magának. A másik hallgatott. — Megtörténhet, hogy késik? — kérdezte hangosabban. Cellatársa bólintott. Jákob mély lélegzetet vett. — Ez még az egyedüli vigaszom. Hogy talán késik... — suttogta, miközben újra szürcsölni kezdte a levest. A másik a cella sarkába vonult és közömbösen méregette Dömmöt. — Azt hiszem, hogy félek —■ rettent meg Dömm. — Azt hiszed, hogy segítségért esedezem? Tüdeje sípolt, szeme kimeredt. — Nem félek, az élettől sem féltem. Felugrott és sétálni kezdett körbe-körbe. — Nem félek, mert mindannyian bűnösök vagyunk — kiáltotta. — Köztünk senki sem ártatlan. Bűnösök vagyunk, így van rendjén. Beismerem. Érted, hogy beismerem, tehát nem félek. Hirtelen megtorpant és a cellaajtónak vetette a hátát. — Csak jönne már ... — Ki? — vakkantott a másik. — Talán maga a Krisztus? Dömm szeme megcsillant: — Hallottál Bérről, a világcsavargóról? Oellatársa elhallgatott. — Ö az, aki mindenhol ott van — hadarta Dömm. — Azt hallottam, hogy mindenhol ott van. Amikor matróz voltam egy nagy óceánjáró hajón, sokat hallottam róla. Azt mesélték, hogy akkor is ott volt, amikor a hajónk a nagy viharban elsüllyedt. Már mindenről lemondtunk, azt hittük, hogy elveszünk, amikor jött egy mentőcsónak, azt éreztük, hogy megváltoztunk. Valaki azt terjesztette, hogy ez is az'ő műve volt. Dömm egy kicsit megnyugodott és lehevere- dett az ágyra. Szöszmötölt a pokróccal, majd mély lélegzetet vett, mintha aludna. — Mindenhol ott van — riadt fel újra. — Azt mondja, hogy az igazságot és a megváltást hozza. Cellatársa felkuncogott. — Voltál a háborúban? — kérdezte Dömm. A másik a fejét rázta. — Oda' is kijött. Az árokba. Az egyik barátom beszélt vele. Azt üzente, tartsunk ki: Dömm elhallgatott. — Tudod, hogy milyen hosszú egy háború kezdte újra. Cellatársa megfordult: a priccsen. — Amikor a barátom meghalt, azt mondta, Fiatal jugoszláviai magyar író, kritikus hogy olyan hosszú lesz, mint az özönvíz. Ezek voltak az utolsó szavai. Feleselni kezdtem vele. Nem igaz, hajtogattam. Aztán olyan csönd lett, hogy megijedtem. A levelek nem moccantak a fán, madár nem repült az égen. A nap felbukkant, a ködös felhő ott gomolyodott a szemem előtt, mondom, olyan csönd volt, mint a halál után. Akkor hagyott el engem Berr. Hallottam a lépteit. — Ide figyelj — folytatta egy kis szünet után — ha mégis eljön, akkor add át neki ezt a papirost. — A priccshez ugrott és a szalmazsák alól egy kis papírcédulát vett elő. ELHAGYTALAK BENNETEKET, írta rajta. — Ezt add át neki, de ha valóban engem keres. A másik átvette a papírt, figyelmesen elolvasta a szöveget, majd, mint aki érti az üze netet, komolyan bólintott és a papirost maga mellé tette az ágyra. Dömm felsóhajtott. — Mindent elmondanék neki. Nem magamat akarom mentegetni, hisz mondtam már, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. S Berr ezt nagyon jól tudja. Azt mondják, ezért vette elő a batyuját. Segíteni akar azzal, hogy mindent otthagy, mindenkit elhagy. Nem akar sehol sem maradni. Azt mondják, csak meghallgatja az embereket, de nem válaszol nekik. Vannak akik gúnyolódnak rajta, hogy néma. A barátom azt mondta, hogy ha vége lesz a háborúnak, megszólal. Hajnal volt, amikor a cellában megjelent két alak. Dömm készségesen felugrott és magára kapkodta a holmiját. — Nem jött — mondta lemondóan. — De itt volt — szólalt meg síri hangon a szobatársa. — Itt? Csakugyan itt volt? — motyogta maga elé Dömm. — Itt — válaszolta a szobatárs és felemelte a fejét. — Itt volt, és te nem mondtál neki semmit. Az egyik alak halkan kuncogott. Jákob a társához lépett és a füléhez hajolt. — Akkor miért nem szóltál, miért nem magyaráztad meg neki, hogy én is itt vagyok. A cellatárs álmosan maga elé nézett. — Valamit üzent is, de nem értettem pontosan. Azt mondta, hogy ő volt a te igazi bírád, ő mindenre emlékszik, mindent tud, aztán még azt is bizonygatta, hogy te sohasem fordultál hozzá. Égre-földre esküdözött, és egyre csak azt bizonygatta, hogy te vagy a hibás. Ö mindent megtett, csak ezt ismételgette, tárva-nyitva volt előtted az ajtó. Az egyik alak türelmetlenül megszólalt. — Készülj, öreg, szabad vagy. Az igazgató azt mondta, hogy a jó magaviseletedért elengedtek két hónapot. De ha mégegyszer elemelsz valamit és ha újra valami varázslattal magyarázkodol, akkor egy évig fogsz benn rothadni — mondotta röhögve. Az öreg forgott körbe-körbe, mintha nem értette volna a végszót. — Minden ajtó ... minden ajtó nyitva volt... — motyogta maga elé. A cellatársa felemelkedett és csomagolni kezdte' az öreg batyuját. — No, jól van öreg, szabad vagy — mondotta vigasztalóan és barátságosan megveregedte a vállát. Nem értette meg, hogy miért nem örül az öreg és miért nem akar elindulni. „Ki lehet az a Berr, akit ennyire várt?“ morfondírozott magában. Molnár László ködben is követő tekintet kimerevített filmkocka elmetszett hajszálgyökerek szorongó torokban a szó hovatovább (hova tovább?) visszhangtalan ez mar Kendi Mária éjszakát kínál az est álmodból felriadsz s elalszol bocskordiót törnek hátadon ez már majdnem tükör ha belenézek Komolykodó rendtartás Vagyok mása ennek a háznak. Arcom az arcom. Testrész. Pusztán: éghetetlen. Nem arca, nem arcom: Komolykodó. Török Etemér égia a tavaszhoz Olvad a hó, tisztul a távol, álmodik a kenyér a nyárról, micsoda tisztaság az égen, csillagok fürtje leng fehéren. Tavasz, álmaink nevelője, öltöztess virág-ünneplődbe, gyöngyözz csendesen ajkunkra némaságunkban is biztatót. Valami olyan hang kellene, mint a bennünk halkuló zene, áhitásunk igazra, szépre, mélyebb, akár egednek kékje. szót, Zirig Árpád Vascsorda bárha futnék is bömböl bőg a vascsorda páncél lábaival álmaim tapossa bömböl a vascsorda átkaink égre szállnak bűneink az eső le se mossa bömböl bőg a vascsorda minek fussak álmaim tapossa bűneink az eső le se mossa Csáky Károly panasz amíg távolba nézett lába előtt mély gödröket áslak a rövidlátók mikor elindult az első lépés után halálra röhögték a kárörvendők H -Z.-W-ÍT <X> * -Älr'" # C Lörincz Zsuzsa rajza V. Szmehov Igazságos osztozkodás A fiúnak világoskék szeme volt, amelyben visszatükröződött az egész világ, és bukfencet hánytak a nap fényfoltjai. A lány vele egykorú, és ha felhúzza a vastag talpú hegymászó cipőjét, majdnem ugyanolyan magas, mint ő. A Delfinhegy csúcsán szerettek egymásba. Amikor keletről átszűrődött az első fénysugár, a kelő nap futára, ők arccal napkelet felé fordultak és ünnepélyesen esküvői ajándékokat nyújtottak át egymásnak. — Neked adom a reggeli napot! — szólt a fiú. — Neked adom a világoskék eget! — szólt a lány. — Nekem adom az északi fényt! — Neked adom a Niagara- vízesést! — A Drezdai Képtárat, a Louvre-t meg a Tretyjakov Képtárat! — A Riviérát, Masszandrát és Champagne-t! — A párizsi Notre-Dame székesegyházat! — A Cheops-piramist! .. . Amikor a hozomány dolgát nyélbe ütötték, a vőlegény és a menasszony leszállt a földre, s kissé támolygott az ajándékok meg a benyomások túláradó bőségétől. Egy év múlva mindketten elvégezték a főiskolát, és ha nem is nagyon sikeresen, de Moszkvában helyezkedtek el. Azután a férfi megvédte disz- szertációját, az asszony pedig feliratkozott egy ritka, különleges garnitúrára várakozók névsorába. Gyermeket még mindig nem akartak. így életük nem volt nagyon vidám — viszont igen kényelmes. Azután a férfi derékzsábára tett szert — az asszony pedig házi masszőrre. Néhány nappal válásuk előtt ott álltak egymással szemben a férfi dolgozószobájában. — Nekem kell a fehérneműs szekrény! — mondta az asz- szony. — Nekem az íróasztalom! — mondta a férfi. — Nekem a pamlag meg anya karosszéke! — Nekem a dívány meg az összecsukható ágy! — A lengyel konyhabútor! — A Hemingway-arckép! — A fehér szekrény! — A nászajándékba kapott szakrény! — Rendben van, akkor legyen enyém a szekrény fele meg a hűtőszekrény! — A borjúbőr koffer és a hokedli! — A szappantartó! — Nem, a szappantartó ne>- kem kell! — Megmondtam: a szappan- tartó az enyém! — Akkor én a fürdőszobai üvegpolcot viszem! ... Amikor a bútordarabokat és a holmit elszállító munkások becsapták maguk mögött az ajtót, a konyhában panaszos csattanás hallattszott. Két hátizsák pléhcsatja koccant egymáshoz — ezeket a nagy osztozkodásban véletlenül ottfelejtették. GELLERT GYÜRGY fordítása li 1978 III. 13.
