Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-13 / 44. szám, hétfő
Pálházy József: KÓNYÁNÉ Kónyáné megy a főutcán, dühös, nagy léptekkel. A falu végén lakik. Az üzlet is a falu végén van, de a másik vŕ. gén. Az üzletből jön Kónyáné, szitkozódik, epésen, de halkan, azt hihetné az ember, osak motyog magában, mint az öregasszonyok. Pedig nyugodt, csendes öregasszony ez a Kónyáné, szeretik is a faluban, van becsülete, ma is sokat dolgozik és nem is akárhogyan! Csak azt nem szereti, ha kinevetik vagy leintik, mint most. Nem hisznek már néki, de 6 tudja, igazat beszél, amikwf búcsúzkodik. Mert nem sokáig lesz már ő itt, megy a fiához, a fővárosba. Elviszi magához, nem kell többé a tehénnel vesződni, se a malacokkal, ásni. ültetni, kapálni, semmit sem kell, úgy él majd ott, akár egy grófné, csak üldögél naphosszat a szobában. Szép, tágas szobák vannak a fia lakásában. meg fürdőszoba, balkon, gyepes udvar, minden ami kell, kovácsoltvasból a kerítés ... Hej, nyugodt élete lesz ott, kipiheni minden fáradalmát. ha kedve tartja bekapcsolja a televíziót és azt nézi, vagy a várost a villa ablakából. De ió is lesz már megpihenni! Aztán arra gondol, hogy rossz lesz eleinte. Db azért csak megy. Hogyne menne! Meghatottan bűcsúzkodik, beszél, gügyög, lelkendezik, örül. máris ott érzi magát a nagy fényes házban ... De hiába mondja, hiába lelkendezik, ezek csak mosolyognak, nevetik: „Dehogy is megy Kónyáné, dehogyis megy, mit beszél itt össze-vissza, már évek óta ezt meséli, minden szerdán, amikor vásárolni jön. Hány éve már, kettő-három?! Hány éve nem látta a fiát?!“ Oktalanok, tudják is ezek!? Csak nevetni tudnak, meg mutogatni a háta mögött, hogy süsü... Hát csak mutogassanak, majd máshogy fognak mutogatni, ha beül a fia mellé az autóba, akkor majd csak néznek, tátják a szájukat, ö meg majd int nekik a Re- naultból. Mert már az van a fiának, a Wartburg már nem volt jó, az már sok embernek van, már itt is, a Szabó Pál elnöknek is. Persze, mire a Szabó egy Wartburg árát össz#« kaparászta, az ő fia Renaultot vett... Nem akárki engedheti ezt meg magának! De nem is akárki az ő fia! Főorvos! Hej, ki gondolta volna, amikor megszületett. Még a bába sem volt ott, senki, mire átszaladtak a szomszédok, már a világon volt... Bizony, ha az apja élne, de büszke lenne a fiára! Hogy nem jön látogatóba!? Tudják is ezek, hogy milyen elfoglalt ember az ő fia?! Persze azért jó lenne, ha meglátogatná néha, ha csak egy órácskára is. Itt lenne egy-kettőre a kocsival. De nem meri ő kérni, hogy jöjjön, még valami baja esnék az úton ... ... s őszbe szalad a nyár, hogy téllé fehéredjen. Kónyáné vár, bízik, remél, szerdánként bevásárolni megy, búcsúzBÖLYA PÉTER: Gyökeres György felvétele kodik, s megsértődik, ha leintik, megmosolyogják. Aztán elmaradnak a szerdai bevásárlások, megbetegszik. Tavasz van, és ő csak várja a fiát. A fiát véli minden ajtónyílásban, pedig csak valamelyik szomszédasszony az, aki megjelenik, levest hoz, orvosságot a városból, vagy csak úgy bekukkant, megkérdezni, hogy van, él-e még, mit kell segíteni. Kónyáné már nem beszél. Sokat alszik, állandóan az álom és ébrenlét határán lebeg, fiáról álmodik s ha már nem is mondja — úgysem hisznek neki — azért tudja: rövidesen eljön érte a fia, elviszi magával... Kövesdi Károly SÁRGAÚT (az éden falaift kívül) Söpörjétek föl ezt a várost! Egy váltás tiszta ingre vágyik. Zavarjátok el ezt a Holdat! Koponyámat szegecseli hideggel s véreimmel pocskondiázik. |aj, mostan tele van a Hold! Osonok végül. Vagy ti is osontok? Halljátok fönt a megszakadt zenét? Szitási Ferenc KŐMŰVESEK Meztelen ujjakkal kelnek fal csont mész magasság este körmük világít a hold helyett kalapácsaik betakarják ütésekkel a világot Máté Imre EGYEDÜL Jaj, de unalmas az éjjel, m'kor a csillagok hullnak. Bölcsőt kellene faragni, ringatni benne a holdat. Karéi Jansa: Portré Molnár László AZUTÁN I. AZUTÁN III. temesd tengerbe arcom o rög kemény kezdetben volt o csend a szem a kéz azután volt az és de elkopott minden mint a tárgyak a váza az asztal és a szék kinyílt egy attó te bezártad reggelre rám szakadt a tél temesd tengerbe arcom most takard le oz asztalt az est és az ébredés között őrizd szemedben ami vigasztalt hajnal és alkonyat között menj és keresd meg az embert két partvidék között akiben ébredtél akiben felébredsz A MÉRLE Bevezetés Vasárnap reggel volt, és Somos megint arra ébredt, hogy ma is a frász fogja törögetní az unalomtól, vélt és igazi fájdalmaitól, meg attól, nogy még mindig nem sikerült olyanná változnia, mint a kémfilmek Felderítői. Fiatal ember volt (30 + 2 éves), de már öreg ahhoz, hogy a vasárnapjait fényes strandokon vagy tiszta erdőkben töltse; viszont még nem volt elég öreg, hogy az ünnepnapokon otthon üldögéljen, olvasgatva, pipázva vagy szivarozva lábát takaróba bu- gyolálva, terveket szőve a következő még fáradtabb hétre. Felöltözött, leereszkedett az utcára. Az öregasszony „Legutóbb itt karmolt össze a Marcsi — gondolta Somos az egyik ismerős utcára érve. — Mert azt mondtam, hogy valami van a levegőben.“ Elvigyorodott. Hirtelen szembejött egy másik fogatlan mosoly. Töpörödött öregasszony állt a járdán, érezhetően köze volt a háta mögött levő kapuhoz. ' — Fiatalember... — nyöszörögte túlvilágian öreg szájjal. — Tessék — állt meg Somos (örült, hogy megállhatott). — Megkérhetném... — valamire? — Natürlích, mami — mondta Somos, szelíden nézve lefelé, hiszen az öregasszony olyan volt, mint egy életre kelt kerti törpe, csak sipka helyett fekete kendőt kötött a fejére (ámbár lehet, hogy alatta ott volt a sipka is), szürke kabát lógott a cipője orráig, eltakarva a színes mázt, s a nem. ugyan, ebben a kortan már mindegy, tehát ez a törpe nem volt se férfi, se nő, hanem öregasszony. — Szeretném, ha kihozná a mérlegemet — mondta. (...Somos csak a sötét kapualjba érve jött rá, hogy az öregasszony: utcai mérleges: bizonyíték erre, hogy egyetlen szóval sem magyarázta el milyen mérlegről van szó (lehet, hogy nem is tudta volna) tehát a mérleg az ő számára munkaeszköz életelem, élettárs, etcetera. — A kapualj hideg volt és büdös mint a regényekben.) A lift mögött sötét sarokban állott a mérleg. Felső része rongyba bugyolálva, iánc rögzítette a lépcsőkorláthoz. — Tegnap halt meg a nővérem — mondta váratlanul az öregasszony. Kulcsot kotort elő a kabátzsebéből nyikorogva lehajolt, kinyitotta a lakatot. — Rákja volt — motyogta. — Eddig ketten vittük ki a mérleget, nem tudom, most hogy lesz ... Felnézett, feljebb, mint Somos arca. — És még ezt is irigylik — mondta. Somos most már nem töprengett, hogy mit miért mond az öregasszony, megragadta a mérleget, az utca felé indult vele. — A bank elé, fiacskám — hallotta a háta mögött az asz- szony hangját. Somos körülnézett, „bank?“, gondolta riadtan, „aha, a bank“, a sarkon egy OTP-fiók állt. Letette a mérleget, megfelelő távolságban a faltól, hiszen nyilván még egy rozzant szék is kerül mögéje. — Mivel tartozom?... — nyekeregte szégyenlősen az öregasszony. — Ugyan — nyögte Somos. — Iszik teát? — mondta az asszony. — Mit? — Meghívom egy teára. — Teára. Jó. Menjünk. A lakás (?) A mérleg búvóhelye mellett sötétlett a lakásajtő, rajta egy másik lakat. (Olyan volt ez az ajtó, amelyik „a folyosóról egyenesen a szobába nyílik“ gondolta Som as, és az ajtó feltárulása után büszkén konstatálta, hogy lám, mennyi mindent tud már erről a tetű világról. Csak ne kéne olyan hamar meghalni.) A szoba legfőbb berendezése a rongyszag volt, a földszintes öregasszonyok örök társa. Valamiféle dívány valamiféle asztal, valamiféle szőnyegek a sarokban a „konyha“, edények, zacskók mellette a vízcsap és a régies, öblös fémkagyló. Kicsiny, magasan álló ablak engedte be a fényt meg az udvarról érkező hangokat, ajtó- csapódást, gyerekhangot, dühödt rádiózenét. Vasárnap van. reggel. — üljön le — mondta az öregasszony, a „konyhába" tipegett, teáskannát húzott elő az edények közül. — Aranykanna teát vettem. Tegnapelőtt még a nővérem is itta. Szegény. — ö ... ő is itt lakott? — Itt hát. — Csak egyetlen díványt látok. — Azon aludtunk. Elég széles. Vizet engedett a kannába, reszketeg gyufával meggyújtotta a gázt. — Képzelje. Reggel fel akartam kelteni, de már nem ébredt fel. A tűzre tette a kannát. — Hogy hogy fogom kivinni a mérleget mindennap ... Harminckét kiló. — Hagyja kínt. *— Jaj, nem lehet. Elviszik. — Láncolja a falhoz. — Elfűrészelik. Somos bambán hallgatott. Saját felemelhetetlen súlyai jutottak az eszébe. „Mi az úristent keresek én itt?“ — dühöngött magában. — „ölben vigyem haza, etessem, mosdassam?“ — Húsz kilót fogyott az utolsó hónap alatt — mondta az öregasszony. „Én hízok, egyre hízok, mami“ — csikorgott Somos. — Naponta fogyott, képzelje. Mindennap megmértem. — ... Odakint? — Igen. Kivittük a mérleget, és mindjárt rá is állt. — De hazudtam neki. Úgy halt meg, tudja fiacskám, úgy halt meg, hogy azt hitte, hogy csak hét kilót fogyott. Felállt, teafüvet szórt a kannába. Fehér porcelán csészét vett le a polcról. Somos „Meg kell innom ezt a teát" — gondolta görcsösen. — „A fagyhalál szélén állok. Havas mezőn aludtam, varjakkal takaróztam. reggel arra ébredtem, hogy meghalok. A távolban füstölgő falu. a legszélső házban törpe öregasszony vár, betámogat a konyhába, vizet mer a teáskannába. pattog a fa a sparherdben. halkan, morogva melegszik a víz ...“ Gőzölgő pohár érkezett Somos kezébe. — Igya meg fiacskám. Én köszönöm, hogy segített. ..Megiszom és meghalok“ — gondolta elszántan Somos, és nagyot kortyolt a teából — Finom ugye? — suttogta az öregasszony. Befejezés Együtt mentek ki az utcára. A mérleg várakozóan állt a fal mellett. — Ma jó nap van — mondta az öregasszony. — Vasárnap ráérnek méredzkedni az emberek. Somos megtorpant. — Mami. — Tessék, fiam. — Mérjen meg. Mérjen meg engem is. „Hiszen talán már holnap . “ — Álljon csak fel rá. fiam „Vagy talán már ma ...“ Lecsapódott a tartóvas mozdult a súlvhenger lassan közeledet egymáshoz a mérleg két nyelve. Ml] 1978 II. 13.
