Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-06 / 37. szám, hétfő
A * író sekély vizű tó partján ült, halászott; olcsó, orsó nélküli kétrészes mogyorófa bot volt a kezében, az ószeren vásárolta egy húszasért. Kora délelőtt óta ült itt az író, dél felé elszunyókált, erősen tűzött a nap, a levegő remegve hullámzott. A dugó mozdulatlanul állt a víz tetején, mintha oda lett volna ragasztva valami jó erős ragasztóval. Már késő délután volt, amikor a tó vize mozdult, szétgyűrűzött, s valaki fölbukkant a tóból, kicsit úszkált, elbámulta a piros fejű dugót, aztán kimászott a partra, leült az író mellé. Az író fűszálat dugott a szájába, szórakozottan rágta, s nézte a vízilényt, aki hosszú, köldökig érő haját két kézre fogva kicsavarta, csurgott a víz... , Hát igen, gondolta az író, ahogy elképzeljük, ahogy képzeletünkben él, éppen úgy néz ki: félig nő, félig hal. Hableány, mondta maga elé. Üjabb fűszálat dugott a szájába, keserű volt, de nem merte kiköpni, nehogy a hableány azt gondolja, hogy tőle undorodik és azért köpött. Jó napot, mondta, és várt. Maga mit csinál itt, kérdezte a hableány, miután a haját alaposan kicsavarta. Hát, itt né, felelte az író. Halászok. Lelkiismeretek Halászik? A hableány felnevetett, furcsán, mintha gargalizálna, hangja a torkában bugyborékolt. Az arca nem volt csúnya; szabványosan szép, állapította meg az író, sok ilyen arcot látni a Főtéren délelőtt 10 és 12 között... A hableány még mindig nevetett, de most már hang nélkül, csak a melle remegett. Pikkelyén a lenyugvó nap sugara apró fényeket gyújtott, színes villanásokat. Szép, nyugtázta az író. Felfedezett egy-két kopottabb pikkelyt, úgy látta, jó néhány hiányzik is — a tó, gondolta, bizony eléggé szűkös vizű, sekély, látni az alján az iszapot... Hogy tud itt élni, kérdezte. Hát hogy, felelte a hableány, ahogy lehet. Itt annyi víz sincs, hogy kényelmesen átfordulhasson a bal oldaláról a jobb oldalára, mondta az író. Hát nem nagyon van, ez igaz, mondta a hableány, de nincs mit csinálni, innen már nem lehet elmenni. Nem lehet, vagy nem akar, érdeklődött az író. A hableány gondolkozott, gyanakvóan nézte az írót — miért kell feleslegesen kérdezni? Nem akarok innen elmenni, mondta határozottan. És miért, kérdezte az író. Mert itt nagy a csönd, jó a levegő, kellemes a kilátás és még nagyon sok minden. Például? Például esténként kiülök a partra, és nézem a szép csillagos eget, csak éppen a szúnyogok bosszantanak, rettenetes, hogy tudnak csípni. És még mi bosszantja, kérdezte az író. Más semmi, felelte a hableány. Ha a szúnyogok nem csípnének, minden a legnagyobb rendben volna. , Maga viccel, mondta az író. Nem viccelek, mondta a hableány. Nem is tudok viccelni. Becsületszavára? Az mit jelent? Hogy nem hazudik, nem lógat be. Hogy is jut eszébe? A hableány fülig elvörösödött, zavarában pikkelyeit vakargatta, finoman, kisujja körmével ... Az író cigarettát vett elő, rágyújtott. Palira veszi — gondolta, oly erővel szívta le az első füstöt, hogy beleszédült. Ez csak jobban feldühítette, a bot megremegett a kezében. Nem hiszek magának, mondta, nem és nemi Maga hazudik nekem! A hableány megijedt, szeme kidülledt, nem tudta mire vélni ezt a nagy felháborodást. Alsó testével megpróbált előre csúszni, a ló felé. Cirku- szolni akar velem, mondta bátortalanul. Nem igaz, mondta az író. Akkor miért kiabál velem? Nem én kiabálok. Hanem? A lelkiismeretem. Tiltakozik, azért kiált. Lelkiismeret... Megint úgy beszél, hogy ne értsem, mondta a hableány. A teste már félig a vízben volt. Egy hableánynak több vízre van szüksége, folytatta az író. Én szerény igényű vagyok, felelte a hableány, időnként az eső is esik, úgyhogy ... Kígyózva a vízbe csúszott, alámerült, halk csobbanás követte; teljesen felkavarta az iszapot. A víz zavaros tejeskávéra hasonlított, bugy- borékok szálltak fel belőle, az írónak úgy tűnt, hogy a bugyborékok, ahogy nesztelenül pukkannak, hangfoszlányokat hoznak feľéje, egészen tisztán hallotta: „Lusta ... dög ... ami. .. vagy ... az ... egész ... napodat... elpocsékoltad ... pocsolyában ... halásztál... halászbotot... hoztál... hogy tökéletes ... legyen ... az ... illúzió ... szamár ... lelkiismeretről... beszélsz .... fecsegsz ... önámító ... álomszuszék ... ami... vagy ...“. Vaszil Szimyenko Opanasz Krokva menyegzője Könözsi István felvétele Senki sem értette, mit karattyol a büntetőosztag szikár parancsnoka. Csak azt látta mindenki, hogy szájából viperák kúsznak elő. Sokáig sziszegtek az emberek fülében, majd sziszegésüket emberi nyelvre fordította le a szomszéd falu halálra rémült tanítója. — Azt mondja, hogy a falutok határában tegnap három katonát lelőttek. Ha itt történt volna, mindenkit kiirtanának egytől egyig. így azonban csak azokat akarják felakasztani, akiknek a családjában partizán van. Ha nem adjátok ki a partizánok hozzátartozóit, mindnyájatokat felhúznak. Kétszázan álltak, apók, anyók, asz- szonyok és gyermekek az őrjítően forró napon — dideregve. Sugárzott a fagy a géppisztolyok és géppuskák fekete torkából, melyek rájuk meredtek — senkire és mindenkire. Aratás előtti hőség és halál előtti csönd függött Pavol Országi) Hviezdoslav Az Ily módon fölszerelve lépett ki a házból, csöndben behúzva — álmát tán valakinek óva — a csikorgó, ócska ajtót, még a retesszel is becsukta. Körültekint: tiszta az ég, jelleg sehol, árnyék sehol, a hajnalcsillag éles kovája szeméből könnycseppet csihol, vén arcát az erdei hús körüllengi, összekuszálva. Az udvaron fatörzs kidönive, a házfal mentiben ahhoz bicegett, abban matatott, mígnem meglelte belevágott fokosát és nagy nehezen kirántotta, és foka-fogva — rátámaszkodván — kézbe vette s lassú, döcögős lépteivel (fűről a harmatot lerázva) nekivágott a cserje-szegte ösvényen, fel a meredeknek. Feje fölött pacsirta szólt, fölverve az erdei csöndet s ő minderre rá se fütyül, nem válaszol a vénember-fül. Az erdőből csípős gyantaillat tör elő, ahogyan a szélvész, azt megérzi, köhentve egyet, vagy — mert hogy gyalogolt sokat a lélegzete ki-kihagy. Ahogy jött, elmúlt) Tévedett tán, mert alig pár pillanat múltán erdész feles (Részlet a II. énekből) kúszik tovább, bot a kezében, kalap-dísze lobog a szélben s játszin leng tarisznyája bojtja. Az erdő barnán ásított, elérte s eltűnt. Az tovább píhegett a tavasz ölében s a pacsirta is egyre szólt. Hogy s mint volt aztán? Senkisem tudja. Elég annyi: kiért a rétre, s minthogy jókora utat járt, verítékeset — egy percre tán pihenni ült le —> mivel kerek nyolc évtizede jár-kel, csoda-e, hogy píhegve lepihent egy kissé a rétre — vagy tüzet akart csiholni pipájába, merthogy dohányos volt avagy tán éppen a lesre térdelt le — mindez meglehet, de bárhogy is történt, ez másként meg nem történik, bárki bárm{t mondana is. íme, ez történi: Még aznap, hogy megfordították a juhoknak fehér csapatját legelni, sej, még aznapon, hol a főcsapás válik ketté s mellette friss forrás csobog, egy vén fenyő sátra alatt találtak rá a pásztorok.- Vállát sárga-mohás tövének vetve, az alatt üldögélt, arca az eget nézi, mintha leskelődne ezt-azt kutatna. ege Pusztaság, néma csönd körötte, félig-meddíg nyitva a szája, látni, sápadt, szeme meredt, sárga homlokán verítékcsepp sugarakkal játszik, melyek a lomb-hálón áttörve, megvilágítják a színpadot; megritkult, hófehér haját a körötte halkan zugó szellő, akárha puha zuzmó lenne, úgy csapkodja a fához. Csönd és hideg, dermedt izmok, fejsze meg puska félre lökve szanaszét, emennek kanóca tüzet márna még nem csiholt ■— Balkeze minthacsak zekébe nyúlna épp, mint szokása volt, ám jobbja lecsüngött, pipája, mintha még mindig azt ölelné, bár rég kihamvadt már parázsa. Ott termettek, nagyot kiáltva, szólongatták, rázták mihaszna, hideg forrásvízzel locsolták, dörzsölték, kissé fölemelték, halott volt immár, mindhiába. Nagy gyorsan gally-ágyat csináltak, gondviselésre hagyva nyájat -kénya-éles szemére bízva — és lassú, vontatott menetben, sötét erdő-árnnyal födötten — vitték a holtat otthonába. CSELENY1 LASZLÖ fordítása a tömeg fölött. S az SS-szájból újra elfr kúsztak a viperák. i — Azt mondja, még tíz percig hall' gathattok, akkor parancsot ad a lövésre. Tíz percig futkostak a homlokokon a ráncok, tíz percig folyt hallgatagon a nap, tíz percig bámultak az emberek megkövült tekintettel a sarkantyú- virág fürtjeire, mintha onnan remélnének menedéket. Majd megmozdult a tömeg, és az emberek kicsiny tava kivette magából az ezeréves Opanasz Krokvát. Még köszönni is elfelejtett, és egyenesen a tanítóhoz lépett. — Mondd meg ennek a vérebnek, hogy az én fiaim ölték meg azokat a fickókat. És azt is mondd meg, hogy ne nyúljanak hozzám, mert rühes vagyok. Csak akasszanak fel egyszerűen. • — Hány fiad van az erdőben? — fordította le a tanító az SS kérdését. i — Mind ott vannak, i — És ki maradt otthon? , — Volt feleségem, de meghalt, i — Hogy nem szárad le a nyelved! — tülekedett előre a tömegből egy szürke nőalak. Opanasznál talán csak néhány száz évvel fiatalabb. — Élve dugna a sírba, méghozzá itt, mindenki előtt. Nem szabadulsz meg tőlem, ször- nyetegje, a másvilágon sem! Az SS hosszan és jóízűen röhögött, mikor a tanító lefordította neki az öregasszony kifakadását. i — Ez a feleséged? — kérdezte Opa- naszt. i — Ühüm. Az enyém. Hát kié másé lenne? i — Igazat mondott az öreg, hogy a fiaitok beálltak partizánnak? — faggatták az öregasszonyt. — Igazat hát. Talán hazudig az ilyen? Bizony minden sólyomfiókánk az erdőben fészkel... A hatalmas szilfára akasztották fel őket a kis ótemplom mellett. Tágra nyílt szemmel bámultak az általuk megmentett emberekre, és a hóhérok után öltötték beharapott, mogkékült nyelvüket. Opanasz Krokvának soha nem volt gyermeke, és Oriszja anyó, aki az akasztókötéllel egyesült vele, soha nem volt a felesége. Azt mondják, hogy fiatal korukban nagyon szerették egymást, és egybe akartak kelni, de a szüleik nem engedték. Gazdagabb legényhez adták Oriszját. Lehet, hogy igaz, de lehet, hogy csupán az emberi képzelet teremt új legendát az örök szerelemről, mely a halál által kezdett el élni. KARIC SÁRA fordítása ESU ü 1978 II. 6.
