Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-27 / 58. szám, hétfő
Az ajtó előtt álltak' a sötét- ben és csókolóztak. — ígérd meg, hogy csend* ben leszel, ha bemegyünk — mondta a férfi. — Biztos vagy benne, hogy bemegyek veled? — kérdezte a nő. A férfi óvatosan kinyitotta az ajtót és villanyt gyújtott. — Ez a hall és a főzőfülke — mondta. — És a hálószoba. A nő kuncogott. A férfi ránézett, mire elhallgatott. Olyan volt. mint a legtöbb nő az étteremben. Lila blúzban, erősen kifestve, szőkített hajjal. Még a szöveg is ugyanaz. Ugyanaz a kissé tettetett álszemérem. Aztán magára gondolt a férfi. Biztos ugyanolyan ő is, mint a többi srác. jól öltözött, szakállas. Lezser. Ugyanaz a szövege. Nagyjából ugyanaz az illata is. Talán csak egy kicsit idősebb. De minden úgy volt, ahogy lennie kellett. — Te nem olyan vagy, mint a többi, jan — mondta a nő. És neki már a nyelvén volt: te sem vagy olyan, mint a többi, Inger. De erre nem volt szükség. Ez mást jelentett volna. A nőnek kell valaki. Neki is kell valaki, jobb, ha hallgat az ember ilyenkor. Sokáig álltak a hallban és csókolóztak. — Gyere — súgta a férfi. Betessékelte a hálószobába, •dabotorkált az éjjeli lámpához és meggyújtotta. — Csukd be az ajtót — súgta. — Hát ez ki? — kérdezte Inger. A férfi ránézett a másik ágyban fekvő gyerekre. A kislány nyugodtan aludt a párnáját átölelve. A mackó az oldalánál feküdt, kitakarva. Max Lundgren Most jobb, ha elmész — A kislányom — mondta a férfi. — Nagyon édesl — Ne nyúlj hozzál — Nem akartam... — Ne haragudj, — mormogta a férfi, — ... Ugye megérted? — És ha felébred? — Ha csendben vagyunk, nem ébred fel. Eloltották a lámpát. A nő olyan volt, mint a többi. Ez jó, gondolta a férfi, kicsit magányos, mint én, de nem olyan rémesen, olyan kiéhezetten. Jó volt valakivel lenni, gondolta. Semmi különös, csak valami történik, ami fontos, ha nem is a legfontosabb. — Nem olyan könnyű teljesen csendben maradni — mondta a nő egy kis idő múlva és halkan kuncogott. A férfi maga is nevetett. — Azért egy kicsit jobban is elrendezhetted volna — suttogta a nő. — Nem alhatna a hallban? Nem válaszolt mindjárt. Az ágyban fekve a sötétséget bámulták. — Ez az ö ágya — mondta. Itt lakik. Az én lányom. — Nem tudta jobban megmagyarázni. — Rágyújtanék — mondta Inger. — Én is. Kimegyünk a hallba. VILIAM TURCÄMY* Sorakozó A tél még hutáimon van, becsempész még észak felöl fagyos szeleket nagyban. Ahogy nézek, hüledezek, miféle nagy gyülekezet ült össze a tar ágakonI Operába való hangok: nem tudom, hogy kit hogy hívnak, névtelen itt minden dalnok. Harcos daluk messze csattog, utat tör minden irányba, megremegtetve a fagyot. A fagyot, mely tombol még itt, s amely csicsergésük szerint hamarosan levitézlik. Betölti a teret, várost vádjuk és panaszkodásuk: A lomb miért nem suttog most? Rászállanak a sírokra, rászállnak a templomokra, gyárkéményre, iskolára, fészket raknak magasan fönt, tetők alatt, kapualjban, csicsergésük mindent betölt: „A szobákból, szűk kamrákból ki a szabadba! Csak egyre ki, s arccal a nap felé merülj az illatos és üde habokba! Kell hogy már melegebb napok jöjjenek, kell hogy szűnjön ez a belénk maró fagy. Ami dermedt, olvassza fel a melegl Hajtson ki minden egyes élő tő, legyen ismét az életünk emberi, minden arcra napfény süssön, éltető! Süssön a nap! Süssön már a világra! Lombos fa, koronáddal őt koronázd, koszorúzd virágoddal, bokor ágai“ Szónokolni netn fáradnak. Olyanok mint az áradat, dagadó folyam. Zord fagy ellen, hideg ellen, mely romlást hozó, kegyetlen, Indul a roham. FÜGEDI ELEK fordítása • Ütvén évvel ezelőtt született Vilám Túr- Cfiny szlovák költő. — Olyan jó meleg van itt. — Igen, de ... — A kölyökre gondolsz, ugye? A férfinak nem tetszett, hogy a nő azt mondta, kölyök. Kinyitotta az ágy mögött a ruhás- szekrényt. — Vedd ezt föl — mondta. — Hát ha kell — kuncogta a nő. — Jól áll neki — gondolta a férfi, ahogy végignézett rajta a félhomályban. A kis asztalnál ültek a hallban és cigarettáztak. — Nem egészen olyan, mint a filmekben — mondta a férfi —, nincs bárszekrényem, de még söröm sincs itthon, csak tej. Akarsz? Tejet ittak és cigarettáztak. — A filmeken — mondta a nő — azok csak ... hogy is mondják... — Sablonok. — ühm. A férfi arra gondolt, ha nem lenne ott benn a kislány, ők maguk is sablonok lennének. Sablonemberek. Sablonélet. Vagy mi a fene. — Szóval elváltál? — kérdezte a nő. — Igen. — Fura, hogy nálad van. Mármint a kölyök. — Nála van a fiú. — Szóval kettő van? A férfi bólintott. — És hogy csinálod? — Munka előtt elviszem az óvodába. Utána pedig hazahozom. — No és . .. a kaja? — Megy valahogy. Hallgattak. — Nem — mondta a férfi egy rövid idő múlva —, ezelőtt nem volt ilyen jó neki. Amikor házasok voltunk. Kész pokol volt. Mindig. Nem hiszem, hogy jó volt. Azt hiszem, most jó neki. Igyál még tejet, van még egy liter. Akkor meghallották a kislány hangját. A férfi felállt és gyorsan bement a hálószobába. — Te vagy az, papa? — Igen. Mi a baj? A mackó? — Nem találom. A mackó a földön feküdt. Felemelte és odaadta, a kis* lány magához szorította. — Most már ió? Mi van? Álmodtál valamit? — Azt álmodtam, hogy a mama volt itt. A te ágyadban. — Álmodtad. — Pedig mintha itt lett volna. — De ugye csak álmodtad? — Persze. Leguggolt a gyerek mellé. — Vasárnap elutazol a mamához. Egész napra. A mamához és Nisséhez. Felébredtél, amíg a papa elvolt? — Egyszer. De hát nincsenek gyilkosok. Csak a tévében és azok sem igaziak. Már aludt is a mackójával együtt. A férfi kivitte magával Inger ruháit. — Most jobb, ha elmész — mondta. — Az éjszaka kellős közepén? —- kérdezte. — Ugye, megérted? Fordítva is lehetne. Ugye megérted? A nő egy kicsit mereven mosolygott. Talán megértette. V. REMÉ1VVI *umr fordítása ~ \ *1$ '<** '***. Könözsi István felvétele ti is vigyázzatok magatokra — apátok. Ott lógott a falon, szegényes rámában. Csavargó kinézete volt apánknak, öregnek és halálosan fáradtnak látszott. Később elmondta, hogy ez az öregség — alig múlt harminc — sok bajból húzta ki a háborúban: tisztelettel beszéltek vele, sokszor osztották be konyhai szolgálatra. Féltünk tőle, s csak anyánk hosszas rábeszélésére egyeztünk bele, hogy ő az apánk. Aztán kiluszkoltak bennünket a szobából a konyhába, ahol már várt Annuska, a szomszédék lánya, s nagy kíváncsian tudakolta, mi történt. S én máris dicsekedtem, hogy már nekem is van apám. Kifutottunk az udvarra, föl a dombra, melynek oldalán parti fecskék fészkeltek, s ahonnan álmélkodva lestük a Köbölkút felé robogó vonatokat. Anyám még tavasszal beíratott a szomszéd tanyasi iskolába. Nővérem és bátyám járt oda, s különösen az utóbbi mesélt elrettentő dolgokat az iskoláról. A nádpálca szeget ütött a fejünkben, és Annuskával igen sokat tűnődtünk rajta. Ezen a napon is eszünkbe jutott, pedig ekkor „született újra“ apánk. — Apu majd nem engedi! — mondtam nem nagy meggyőződéssel. — Nem kérdezi tőle! — Megmondom neki! Ez a tény valamennyire megnyugtatott, An- nuskának is volt apja, és két apa majdcsak megvéd bennünket a nádpálcától. Apám az állami gazdaságban vállalt munkát. Korán keltek anyámmal, minket a nővérem látott el, de amikor csak lehetett, futottam a dohányszárítóhoz, hogy velük legyek. Augustus vége felé járt, egyre többet faggattam anyámat: ugye, nem lesz 'rossz, ugye, nem enged megverni, mindenkinek muszáj oda elmemii? Csak a déli vonat füttye tudott elcsalni onnan, araikoris Annuskával felfutottunk a dombra, hogy meglessük és gyönyörködjünk bodor füstjében. Azon a reggelen anyánk csak a dombig kísért bennünket. Nem mehetek tovább, mondta, már így is sokat kések a munkából. A nővérem lelkére bízott, aztán kánforrá lett. Ügy emlékszem, sírva fakadtam ... Tanyánktól másfél kilométerre lehetett a szent- györgyhalmai tanyasi iskola. Egyetlen épületből állott, közvetlenül a tehénistálló mellett. Összegyűltünk benne vagy huszonötén a környékbeli tanyákról. Kisebbek-nagyobbak — valamennyien egy osztályban. Nem is volt több, tanító is csak egy: a Kisasszony, összecsődültünk és bambán néztünk a szigorú vpnkisasszonyra, aki előbb néhány kedves szót szólt hozzánk, amelyből igen keveset értettünk meg, én semmit, mivel akkortájt még tanyánk magas dombjától távolabb soha nem voltam, s csak anyám nyelvén, magyarul tudtam. Ez a tény, szerencsére, nem zavarta tanítónkat: a nyilvánvalóan üdvözlő szavak után felolvasott nekünk egy vastag könyvből. Dallamos hangja volt, álmélkodva hallgattuk. így zajlott ott a tanítás. Elegendő könyve lehetett a kisasszonynak, mert egész évben kitartott. Ha elfáradt az olvasásban, átadta a könyvet egy nagyobb tanulónak, aki tudott olvasni. Hogy a fegyelem is megmaradjon, vastag nádpálcát tartott az asztalán. Magam is kaptam vele, a bizsergést máig érzem a tenyeremben, a félelmet és bizalmatlanságot a szívemben. Csak egyetlen fiú lázadt fel a módszerek ellen. Messzi tanyáról, Pap-pusztáról származott, vad gyerek volt, a szünetben mindig verekedett. Kikapta a Kisasszony kezéből az »éppen lecsapó nádüálcát, és a vastagabb felével jó néhányszor végighúzott rajta. Ö si- kongva kirohant az osztályból, mi sápadtak és ijedtek voltunk, míg a Pap-pusztai fiú hóna alá csapta tarisznyáját és az ablakon át eliszkolt. Mire a tanítónő visszajött az egyik etetővel, a fiú már hetedhét bokron is túl volt. Nem lépte át többé a szentgyörgyhalmni tanyasi iskola küszöbét. Egy év múltán magyar iskolák nyíltak. A mi tanyasi iskolánkba is új tanító került. Anyám ismét az első évfolyamba íratott be, mivel úgyis év végi születésű vagyok, ráérek. Tehát kétszer indultam neki a tudományoknak, de egyszer sem tudtam olyan magasra emelkedni, hogy belelássak a titkaiba. Nemsokára másik tanyára költöztünk, közelebb esett a faluhoz. Akkor már ezerkilencszáz- negyvenkilencet írtunk, és már hétéves voltam. Nem sok örökséget vittem magammal, és a nádpálcával másutt is találkoztam. Szerencsére, mára tizenéves kislányom csak hírből ismeri ezt a nevelőeszközt. MÉSZÁROS KÁROLY 1978 II. 27. k nádpálca gyjem sokkal azelőtt hazajött apám a hábo- rúból. Rongyos, sovány alakjában csak anyám ismerte föl fiai nemzőjét, mi idegenül és félve tekintettünk rá. Nem coda, daliás hőst vártunk, csillagos katonát, akinek oldalán kard díszük. Anyánk hosszú éveken ezzel áltatott bennünket, ezzel tartotta ébren szunnyadó lelkűnkben szeretetünket az apa iránt, akire nem emlékeztünk, mivel akkoriban egyszer sem látogatott haza a frontról; s ezt táplálta az a levelezőlap nagyságú fénykép is, amelynek hátlapján jól olvashatóan ez állott: én jól vagyok,
