Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-20 / 51. szám, hétfő
Fiatalok irodalmi rovata A kocsit miért nem vitted a garázsba?! — kérdezi a párás nyárikonyhába lépő kucsmás férjet a feleség. — Ügy sem mész már sehová... — Amint látom, terítve van. Előbb a bendőt tömjük meg, aztán intézkedünk. — A férfi megsimogatja kissé gömbölyű pocakját, aztán a kopott kredenc mellett álló fiatalokra kacsint: — Ti meg miért húzódtatok a sarokba? Lánya, Zsuzsa valamit morog, hogy jó nekünk itt is, Karcsi a díványra dobja az újságot, maga is eldűl. A szürke pokróccal letakart heverő recsegve jajdul a fiú alatt. — Másikat kell venni, asz- szony — szólal meg ismét a férfi öblös hangon. — Hallod, hogyan recseg? A fiatalokat nem bírja meg, ha viháncol- ni fognak ... — Hát csak nem ezen lesz a nászuk ...?! — Ki tudja ... Ha mást nem kapnak, ezzel kell megelégedniük. — Hagyjátok abbal Zsuzsa hangja élesen hasított bele az ételszaggal telített, párás levegőbe. Az őszből ittmaradt legyek is mintha abbahagyták volna a zümmögést. Az anya kezében megállt a szedőkanál, bambán, magyarázatváró képpel nézett hol a poharak után kutató férjére, hol a széken kuporgó lányára. Zsuzsa érezte, hogy valamit mondania kell. — Nem így akartam ... ideges vagyok. A férfi öntött, a sárgászöld ital a fehér damasztterítőre csordult. — Keresztelő lesz. Zsuzsa megvető fintorral há- tatfordít az apjának. A fiú szó nélkül kihörpintl az eléje tett hosszúlábú poharat; a kesernyés ital megkö- högteti. — Tuzexi — mondja a férfi. — Még eggyel, aztán a gazdasszony tálalhat, következhet az estebéd. Bár bent is lehetett volna teríteni... A férfi az estebéd szót ízlelgeti. Ebéd is, vacsora is egyszerre. Pár hónapja emlegetik így a négy, félöt órai étkezést: Zsuzsa a konzervgyárból, ő az építkezésről tér haza a terített asztalhoz. Zsuzsa előzékenyen előbb Karcsinak szed, majd az apjának. A fiú szája szélén apró mosoly vibrál: a szőnyeggel borított, csupafüggöny, csupa- dísz, redőnnyel elsötétített szobát tálaláskor rendszerint megemlítik, hogy ott is lehetne étkezni, de itt maradnak, az épülethez ragasztott nyárikony- bában — télen is. Ott egyszer, első jövetelekor volt .. Két hónapja, amikor első ízben kopogott a Fürtös portán ... Meg később két alkalommal — legyeket kihajtani. — Finom — cuppogat a férfi, feláll, a kredencfiókban cseresznyepaprikát keres. — ízlik nektek is, ugye? A fiatalok mosolyogva kanalaznak. — Én tanítottam meg anyádat főzni — mondja lánya felé fordulva, bár tudják mindnyájan. hogy a feleségét akarja bosszantani. — Férjhezmenete- le előtt csak a tejet ismerte ... — Csak ismert mást is — kuncog Karcsi. — Erzsiké néni lánykorában mást nem ivott? — Ivott. Aludttejet! — Tésztát sem evett? — Evett. Tejes meg túrós tésztát' — Hát kalácsot? — Fonottat meg túrósat. Per* sze, a rétest is ismerték A kézfogónk napján az volt — túrós -réteé... Karcsiból bugyog a lóízű kacagás, élvezi a paikos zsílrift- lődést. — Nem égésűén úgy volt — mondja az asszony, de ö is mosolyog, csillogó szemmel, megbocsátó kedvességgel nézi a férjét... Ma a buszban kuncogtam ilyen jót — jut eszébe Karcsinak. Másfél órával hamarább jött a váltás; gondolta, huszonnégy óra múlva kell szolgálatba lépnem, elmegyek Zsuzsáék- hoz, hiszen több mint két hete voltam utoljára... S megeleszavait elnyeli a kerekek sikolya, a kocsi eleje megemelkedve lendült ki a nyitott kapun. — Mi volt abban az újságban? — kérdezi visszatérve Zsuzsa. — Melyik ujjamból szopjam ki...? — Tudnod kell, te mindent elolvasol. — Leül Karcsi mellé a díványra. — Párban a gép nyergében... valami ilyesmit mondtak ... — Ja, egy megkésett riport. Most, december végén tudósítanak arról, hogy sikeresen befejezték 4 kukoricabetakarítást. A járási elsőket le is kattintot- ták. A kép is korábban készülhetett, mert a kukoricaszárak még büszkén ágaskodnak az ég felé ... — De kik voltak?! — kiáltja Zsuzsa indulattól kivörösödve. — Kik voltak, kik voltak ...? Az a törökverő ... Kinizsi. A Kinizsi házaspár ... — Eszterék .. A lányt a sóhajjal együtt minden ereje elhagyja, feje le- kókad, keze ernyedten fekszik az asztalon. — Tudtam, tudtam, PÉNZES ISTVÁN Az estebéd venednek előtte az autóbuszban összesúgó-búgó asszonyok: „A Fürtös Vendel lányához jár. . “ — „A kisebbikhez?“ — „Hisz tudod, hogy az idősebbet mérnökhöz adta Vendi, Somor- jára .. “ — „Hát ez ... micsoda?“ — „Hogy orvos.“ — „Ilyen fiatalon?“ — „A Trézka mondta, hogy a Vendi mondta neki... akkor csak az.“ — „Ez a huncut Vendi, milyen jól férjhez adja mindkét lányát ...“ — „No, azért Vendi se volt buta gyerek .. .“ Orvos — mosolyog kesernyésen Karcsi, holnap tizenhat órát ülhetek megint a volán mellett, s ráadásul Firtkó lesz az ügyeletes doki, ki minden szajhához elviteti majd magát... Zsuzsa iqár a pörköltet szedi egy porcelántálba. Hirtelen sistergés hallatszik, majd émelygő zsírszag terjeng — a szedőkanálról egy húsdarab a vaslemezre esett. Az asszony felkapja Karcsi mellől az újságot, hogy a vasfelületen a zsírfoltot ügyesen eldörzsölje. De félúton megáll, teste megmerevedik. Dermedten nézi a lapot. Leroskad a székre, a lapot férje elé teszi: — Olvasd — susogja. — Párban a gép nyergében ... A Kinizsi házaspár végzett az élen — fut át a férfi szeme az alcímen — és ott a fénykép, a kombájnkeréknél bajuszos, kalapját erősen a szemébe húzó, elmosódó arcú fiatalember, mellette a vidáman mosolygó menyecske válligérő, fekete hajtincseit lebegteti könnyedén az őszi szél, a kevélyen álló kukoricaszárak felé ... A férfi szájába harap, keze ösztönszerűen ökölbe szorul, szemében vad indulatok perzselő fénye cikázik ... Lassú, de elszánt mozdulattal feláll, az újságot zseoébe dugja, majd becsapja maga mögött az ajtót. A felesége követi. A fiatalok értetlenül néznek. Az udvaron felbúg a Moszkvics. — Hová mentek? — rohan ki Zsuzsa. — Somorjára ... — Az anya hogy ez lesz ... — Beszélj értelmesebben ...! — Eszterék ..., ők a Kinizsi házaspár. Ekkora ..ekkora szégyent anyukáék nem bírnak elviselni ... Ki tudja, hányán olvasták már ... — A lány arcán a mosoly keserű grimaszba torzul. — A Fürtös Vendel lánya kukoricát arat mérnök férjével a gép nyergében... — Nem értem ... Hol itt a szégyen? Elsők lettek ... — Mit nem értesz! Itt nincs mit nem értenil A faluban úgy tudják, hogy Eszti mérnökhöz ment feleségül, jó parti, nagy fej... A lány végigsimítja hosszú, barna haját, nézi a kopott kredenc légypiszkos oldalát, majd tekintete átsiklik a félbemaradt estebéd pörköltjére. — Nem mérnök? — kérdi a fiú félénken. — Istenharagja, nem mérnök. Traktorista. Mikor Esztihez járt, megtették csoportvezetőnek a fűszerpaprikához. Két vagy három hónapig volt ott, de a faluban mérnökként ismerték meg az apám jóvoltából ... Ki az isten utazna szűz kilométert Somorjára, hogy meggyőződjön, valóban az-e? — mondogatta apuka ... De ezek a marhák is minek álltak a lencse elé?! ... Szegény apukáék, csak őket sajnálom. Gürcölnek, éjt nappallá tesznek, valóban mindenük megvan, a faluban tekintélyt szereznek maguknak, most meg ... A fiú gyengéden átöleli a lányt — s az autóbuszban hallottakra gondol ... — Apuka az utóbbi időben viccelt, pedig nem szokott, megelégedés csendült ki minden szavából. Téged is kedvel ... Mondja, nem kell örökké sofőrködnöd, egy kis akarással, ügyeskedéssel bekerülhetnél akár. ., elkerülhetnél jobb helyre is .. Ah, azt gondoltam, ma megmondhatjuk, hogy úgy vagyok, mert ez már holtbiztos ... Szegény apukáék . .. Kinn apró pelyhekben szállingózik a hó. Szilva József: Présházak Kendi Mária Árnviáték A képek, ahogy lazan egymásba fonódnak: a fák is, az ágak. Levelek hátán az árnyék. Egy ág félrebdlen, koppan a vers, elgurul. Burjánzik a kert, csupa ajándék. Gondolatok a szabadban EGY MELLSZOBOR ELŐTT Szeméhez ért egy kósza kéz. Kemény és várakozó. Leste, arca mit tesz a szélhez. Fölhorkan-e, hogyha a félelem megöl minden csodát. Összecsapnak fölötte az évszakok s az éjszakák. Termetén munkál az idő. Sorozat, ismeretlennel Az első: tilalmas. A második növényeit számítgajta, bíbelődik. A harmadik csokrát az enyészetnek odaveti. Az ötödik, a hatodik, szótlan — jó ismerősünk. Molnár Imre Ébredés Mártom arcom a szélbe. Hegyek mögött, felhőbarlang előtt szárnyait próbálgatja a virradat. Készül a világra, fényen, nagy köröket írni fejünk fölé. Hozzád Felhők térnek meg így lábaihoz az alkonynak. Nap csillan így ágain a karácsonynak. Ahogy jövök én, térdig gázolva kékszínű reggelekben, bukdácsolva küszöbén a Mindenségnek. Tájkép emberrel Mendegél a vándor jényeskedő útjain a hajnalnak hátára vetett darab égbolttal szemében hívogató tüzei a távolnak Kísérőnek útja mentén soha nem fáradó menetoszlopok Fák Vörös Péter Ováry Péter A halász Hosszan húzódik mögötte a múlt. miként falu alatt a vén folyó, a kékké riadt csobbanásokkal tovaszaladó — Benne él ő már, az öreg halász, aki átevezte a múltat S partnak ütközött — ott elejtette a követ, de már nem vés rá emlékeket — csak a folyó, mely mindkettőt ölébe temette, s a múlt — hosszan hömpölyög felette. Herdics Ferenc Tudd meg Télben állnak a fák Nekem nem a bőrük színe édes hanem az alatta keringő lüktető Élet * Mázik István Ezüstkor Megkopott lábasok s a görnyesztő kerti föld között Anyám hajába ezüst festék szökött Ezüstfélelem verssé súlyosodnak a gondolatok rendeződnek a mondatok a képek ... 6 alkotni míg dal a dal s tiszta mint egy meszesgödör 1978 II. 20.
