Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)

1978-02-17 / 48. szám, péntek

Szülőföldem szép határa JEGYZETEK A CSALLÓKÖZTŐL A BODROGKÖZIG CÍMŰ ANTOLÓGIÁRÓL Ismerjük-e szülőföldünket, ahol élünk; ahol éltünk, amíg — különböző vonzások, taszítások hatására — el nem hagytuk í Mit tudunk annak a délszloválcial tájnak a múltjáról, jelenéről, ahol rokonunk, jóbarátunk él; ahová mi vetődtünk, élni, dolgozni? Mit tud a bodrogközi a mátyusföldiről, a mátyusföldi a bodrogköziről? Mit tudunk egymásról, ismerjük-e egymást eléggé, mi, csehszlovákiai magyarok? Milyen mélyek az önmagunkról szerzett ismeretek? És nemcsak annyi van-e belőlük, hogy elférnének egy esti beszélgetésben? Járom szép tájainkat, a Csallóköztől a Bodrogközig, s úgy tapasztalom, a legtöbb ember szűkebb hazájáról tud a legkevesebbet, elsősorban e haza történelmi múltjáról, művelődéstörténetéről. Amit tud, ismer, jobbára csak felszínesen, alig erősíti a szülőföldhöz kötődő szálakat. Sokféle oka van ennek. Az egyik, hogy az utóbbi három évtizedben kevés vagy egyetlen olyan szociográfiai, valőságfeltáró munka, monográfia, riportkönyv, néprajzi gyűjtemény, fényképekkel, képzőművészeti alkotásokkal illusztrált antológia látott napvilágot, amely közelébb vitte volna valóságunkhoz, kiemelt, kimentett volna a múló és porlasztó időből, a nemzetiségi lét mélyebb rétegeiből jelenünk és jövőnk, önmagunk formálásához nélkülözhetetlen tényeket, mozzanatokat, jelenségeket, emberi arcokat, tetteket. Ami van: azt irodalmunk produkálta. Ami lehetett volna: néhány válogatás szocialista újságírásunk java terméséből (nagyobb igénnyel megírt riportokból, publicisztikai dolgozatokból), ha már Beke-szabású krónikásunk nem akadt, aki önálló, maradandó értékű köteteket állíthatott volna össze. Most, örömünkre, változni. javulni látszik a helyzet, az Irodalmi Szemle tájszámai számos ismeretlen vagy kevésbé közismert anyagot tettek közkinccsé; a Madách kiadóban több olyan könyv van előkészületben, amely bővíti és mélyíti majd önismeretünket, tájaink felé fordítja figyelmünket, elődeink világába vezet. Tehát, ha megkésve is, eljutunk önmagunkhoz, fölzárkózhatunk másokhoz. A Csallóköztől a Bodrogközig című antológia már megjelent, Zalabai Zsigmond összeállításában és előszavával, a Februári Győzelem 30. évfordulójának alkalmából. Nyolc tájegységünket — a Csallóközt, a Mátyusföldet, Komárom környékét, a Garam mentét, az Ipoly völgyét, Gömört, Kassa vidékét és a Bodrogközt — fogja egybe, versekkel, novellákkal, regényrészletekkel, riportokkal, portrékkal, tanulmányokkal, fényképekkel. Egy.kivételével valamennyi alkotás 1948 után született, nagy részük az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben. Zalabai Zsigmond szavaival — a szülőföldek változó arculatáról vallanak, arról az arcról, melyen harminc eredményekben gazdag év hagyta ott nyomát, s amely Február eszméihez hűen, bizalommal tekint a jövőbe is". Egy korábbi mondata így hangzik: „Hisszük és valljuk: Február eszméi a mindennapokban csapódtak le, harminc év építő munkájának kézzel jogható eredményeiben öltöttek testet, létrehozva egy változó, fejlődő, megújuló szülőföldképet, módosítva, gazdagítva átrendezve a táj emberének személyiségét, érzelem- és gondolatvilágát, közösségi és politikai magatartását is." Annak idején üdvözöltük az antológia tervét és most, — lapozgatván a könyvben — nem tudom elhallgatni, kicsit csalódtam, mutatósabbnak, tartalbasabbnak és hangulatosabbnak képzeltem el, a kiadó gondozásában megjelent néhány reprezentatív kiadvány alapján is. Főként a téma miatt hálásnak mondanám Zalabai feladatát, bár tudom, egy-egy antológia összeállítása a neheizebb, kényesebb munkák közül való (akkor Is, ha a szándék és a válogatási szempont világos): mit beválogatni, besorolni, mit nem a kínálkozó anyagból. Sok értékes, egy-egy tájegységünket valóban jellemző, szívesen viszontlátott írás kapott helyet a kötetben. Van azonban néhány, főként a riportok között, amely sehogysem illik bele, vagy a jellege miatt, vagy azért, mert éretlen, gyenge, felszínes (Neumann János Téli barangolás a Csallóköz rengetegeiben, Zs. Nagy Lajos Pati képeslap, Malinák István Megismerni a bolygót, ahol élünk; Dinamikusan fejlődő város, Lovicsek Béla Minden napkelte újat ígér). Ezek helyett lehetett volna igényesebb, kifejezőbb írásokat találni, ha a válogató tovább kutat az elmúlt harminc esztendőben — lapokban — megjelent riportok, publicisztikai munkák között. így a kötet egyenetlenre sikeredett, színvonala fejezetről fejeze.tre változik, egyik tájegységről jóval súlyosabb anyag rajzol szülőföldképet (természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen több könyv se bírná átfogni egy tájegység REMÉLJÜK, AZ UTOLSÓ Nem könnyen szántuk rá magunkat arra, hogy a nyilvánosság előtt bíráljunk egy olyan cikket, amely magyar nyelvű hetilapunkban jelent meg, hiszen mi is nagyra értékeljük azt a munkát, amelyet kollégáink végeznek ifjúságunk eszmei, politikai és kulturális nevelése, tájékoztatása érdekében. Zolczer János írásának — amely az Oj Ifjúság idei 6. számában jelent meg és Bereck József öregem, az utolsó című könyvét igyekszik értékelni — sértő hangvétele és káros szemlélete azonban minden emberből, aki felelősséget érez pártunk kulturális politikájának érvényesítéséért és hazai magyar szocialista irodalmunk fejlődéséért, kikényszeríti a tiltakozást és a bírálatot. Napjainkban, amikor tömegkommunikációs eszközeinkre is nagy felelősség hárul a marxista kritika funkciójának megerősítésében, kimondottan káros az ilyen írások közlése. Nincs szándékunkban — az ilyen írással nem is lehet — vitatkozni a szerzővel és megállapításaival, csupán elvként szögezzük le: 1. Kritikát, recenziót, olvasónaplót is csak olyan szerző írhat, aki erre eszmeileg és szakmailag is felkészült. 2. aki tisztában van a szocialista újságírás etikai, erkölcsi normáival, követelményeivel és érvényesíti is azokat; 3. aki nézeteit a marxista esztétika kritériumai alapján fejti ki, és nem sértő, lekezelő, felületes állításokat ír le. Ez a cikk és az előző hasonló hangvételű kritikái azt igazolják, hogy a jó riportok szerzőjeként ismert Zolczer János kritikusként szerintünk aligha felel meg e fontos követelménynek. Szólnunk kell a szerkesztőség és szerkesztők felelősségéről is, amelynek, illetve akinek döntő szava van abban, hogy milyen írásokat közölnek, hogyan tájékoztatják egy-egy új könyvről az olvasók több tízezres táborát. Félreértés ne essék: nem azt kifogásoljuk, hogy a szerző elmarasztalja Bereck József könyvét, hiszen a recenzens, a kritikus kötelessége, joga — és felelőssége is — a dicséret, Illetve a kritika. Mindezt azonban — mint már említettük — kellő felkészültséggel, a szocialista újságírás etikai, erkölcsi elveinek érvényesítésével lehet. Minden más cikk félrevezeti az olvasót, sérti a szerzőt és árt szocialista irodalmunk ügyének. Nincs tehát helye egyetlen lapunkban sem. SZILVÁSSY JÖZSEF múltját és jelenét), mint a másikról. A 25—45 oldalas fejezetek közül legerősebbnek érzem a Gömörország címűt. Ha olyasvalaki olvassa el a — Bárczi Istvántól, Cselényi Lászlótól, Dénes Györgytől, Kovács Magdától, Tóth Elemértől és Tőzsér Árpádtól — beválogatott müveket, aki még nem járt ebben az „országban", szinte ismerősként köszönti majd a tájat, az embereket. Ez a szülőföldkép szép, hangulatos és sokszínű. Ezt csak az Ipoly menti képek közelítik meg, Darkó István, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond és Zs. Nagy Lajos írásaival, valamint a Bodrogközt megidéző oldalak, amelyeken Cselényi László, Gál Sándor, Kövesdi János, Kulcsár Ferenc, Kulcsár Tibor és Török Elemér szerepel egy vagy két írással. Természetesen a többi fejezetben is található nem egy kitűnő vers, novella, regényrészlet, még riport is / Bábi Tibortól, Bereck Józseftől, Duba Gyulától, Keszeli Ferenctől, Rácz Olivértől, Varga Imrétől és másoktól), de egyiket sem érzem színvonalában annyira egységesnek, mint a fentebb említetteket; egyikből se rajzolódik olyan éles vonalakkal, mi a sajátos, az egyedi a tájban, az emberekben, mint a Gömörországból. És itt Kucsár Ferenc Szembenézés című írásából kell idéznem: „Miről vallani, miként elkezdeni, hogy érzéseim csapdáját elkerüljem. Ne nosztalgiámnak, szorongató felelősségérzetemnek, zúgolódó lelkiismeretemnek zavaros képét rajzoljam meg. Hogy ne tűnjenek szavaim az otthonról váló elmenekiilés, kiszakadás jóvátételének. Hogy ne tűnjenek sietős gesztusnak a gyermekkor, a szülők, az otthoni föld és emberek előtt. Talán az arc, az emberek arca az, amivel kezdeni kellene. Tájak arculata szerint a látó szem jellemző jegyeket lát az embereken." Éppen ezekből a jellemző, mondjam: legjellemzőbb jegyekből van kevés a kifogásolt fejezetekben, illetve — mint már korábban jeleztem — több írásban. A kétoldalasra kinagyított, néptelen fényképek nagy része is készülhetett volna bárhol. Viszont a nyolc fejezetet erős keretbe foglalja Sas Andor Jégtörő és gyümölcshozó Februárunk, Fábry Zoltán Az első stfö, valamint Gyönyör József Nemzetiség és anyanyelv (A csehszlovákiai magyarság népesedési tükre) és Fábry Zoltán Nincs elvesztett poszt című írása. (Madách). BODNÁR GYULA Evek és alkotások Milan Pisút hetvenéves KULTURÁLIS HÍREK • Theodor Strom elbeszéléséből, a Viharlovasből filmet készítenek NSZK-produkcióban, nemzetközi szereplőgárda közreműködésével, amerikai, angol, olasz, skandináv és hazai helyszíneken. k • Megjelent a Zeneműkiadó gondozásában a világhírű magyar származású karmester, Dorátl Antal: Variazioni című — Bartók Mikrokozmosza egy témáját harminc variációban feldolgozó zongoradarabjának első kiadása. Dr. Milan Pisút professzor a modern szlovák Irodalomtudomány egyik legjelentősebb egyénisége. Annak a nemzedéknek képviselői közé tartozik, amely az elmúlt fél évszázad KözépEurópáján végigvonuló történelmi viharokat, társadalmi sodrásokat és fordulatokat megélve, mindmáig megtartotta szellemi arisztokratizmusát, erkölcsi hitelét, s az emberi haladásba vetett rendíthetetlen hitét, humanizmusát. „Egy kis nemzet erkölcsének, eszméinek erejével, saját sértetlen lelkiismeretével lehet csak erős, amely egyesíti . őt térben és időben" — jegyzi meg többek között a korra és önmagára is jellemzően 1943ban, Ján Kostra A megrepedt virágváza című verskötetével kapcsolatban. Ez az elvi követelmény, az alkotóművésszel és a művészettel szemben támasztott demokratikus humanista embereszmény, a haladás irányában ható funkcionális társadalmi elkötelezettség, amely szociális érzékenységgel, plebejus értelmiségi öntudattal, a nemzeti önmegvalósulás és önismeret igényével párosul, Milan Pigút professzor eddigi elméleti, irodalomtörténeti s irodalomkritikai munkásságának legalapvetőbb ismérveit foglalja magában. Szülővárosa, LiptovskJ Mikulás, élénk szellemi életével, a szlovák nemzeti öntudatot ápoló gazdag irodalmi tradícióival korán felébresztette benne az irodalom iránti rajongást és szeretetet. A tehetséges, fiatal Milan Pisút, aki a gimnázium önképzőkörében önálló alkotásokkal, elsősorban versekkel szerepelt, .már ekkor elkötelezte magát az irodalomnak. Érettségi után a Komensk^ Egyetemen folytatta tanulmányait, majd középiskolai tanárként működött Bratislavában, később Prágában. 1938-ban a Stúr-iskola költői kezdetei című munkája alapján a cseh és szlovák irodalom egyetemi docensévé nevezték ki. Azóta immár negyven esztendeje az egyetemisták oktatójaként működik, s közel ötven esztendeje foglalkozik a szlovák, a cseh, valamint a világirodalom kutatásával. Széles körű műveltségével, tájékozottságával, megalapozott szakmai tudásával, tudományos felkészültségével, nagy részt vállal a korszerű tudományos, irodalmi és kulturális kérdések tisztázásában is. Tudományos munkásságának középpontjában elsősorban a szlovák Irodalom kérdései állnak. Érdeklődési köre kiterjed a szlovák irodalomtörténet va* lamennyi korszakára. A különböző elméleti, irodalomtörténe« ti, esztétikai, portrészerű tanulmányok, valamint az irodalomtörténeti tankönyvek, kézikönyvek társszerzősége mellett munkájának legértékesebb részét azok az irodalomtörténeti tanulmányok és monográfiák jelentik, melyekben a szlovák romantikus irodalom elvi kérdéseivel, a Stúr-iskola jelentőségével, valamint Jankó Krállal foglalkozik. Milan Pigút professzor elsődleges érdeme, hogy e munkái alapján hiteles irodalomtörténeti körkép rajzolódik ki bennünk a romantikus irodalom bonyolult korszakáról. Milan Pigút professzor tudományos munkásságának egyik legjellemzőbb vonása a teljességre való törekvés. Tudományos munkáiban elsősorban a szlovák és cseh tradíciókra épít, ugyanakkor tudományos módszerébe beolvasztja a modern európai irodalomtudomány vívmányait is. Az irodalmi problémákat és jelenségeket sohasem tárgyalja a maguk egyediségében, elvonatkoztatva, hanem kortörténeti, irodalomtörténeti összefüggésekben, kölcsönösen ható és visszaható viszonylatokban szemléli és szemlélteti. A szlovák irodalom törvényszerűségeit nemcsak a cseh s általában a szláv irodalmak rokonjelenségű vagy eltérő tendenciájához méri, hanem az irodalom és a művészet egyetemes érvényű jellegzetességeire figyelve, belehelyezi a világirodalom általános fejlődési vonulatába is. Ebből a szempontból külön ki kell emelni Milan Pigútnak a magyar irodalommal kapcsolatos észrevételeit. Irodalomtörténeti munkáiban többször érinti a magyar és a szlovák irodalom kölcsönhatásának problémáit. Habár hangsúlyozza a két irodalom egymástól eltérő, sajátos fejlődésének mozzanatait, ugyanakkor felfigyel a párhuzamos jelenségekre is. Főleg a nemzeti öntudatosodás korszakában talál párhuzamos jelenségeket, például Kisfaludy Sándor, Ján Kollár, Vörösmarty és Ján Holly stb. között. A szlovák—magyar összehasonlító irodalomtörténeti módszer szinte mintaszerű példája Milan Pigút magyarul is megjelent tanulmányok Petőfi Sándor és Jankó Král (Kísérlet a két költő összehasonlítására, 1965), melyben kettőjük egyéniségének, magatartásának és költészetének eszmei, társadalomszemléleti és tipológiai problémáit veti össze. Milan Pigút professzor figyelme kiterjed a csehszlovákiai magyar irodalomra is. Ebben a vonatkozásban meg kell említeni portréját Fábry Zoltánról, amelyet előszóként ír Fábry válogatott írásainak szlovák nyelven megjelent kötetéhez (Pravda mySlienky a mieru), valamint a szlovákiai magyar költészetről irt elgondolkoztató tanulmányait, amelyek az Irodalmi Szemle 1964—65-ös évfolyamában jelentek meg. Milan Pigút tudományos, irodalomtörténeti munkássága immár klasszikus érvényű értékeket mutat fel. Gazdag életműve ösztönző példaként áll a fiatalabb irodalomtörténészek előtt, melyből mindig lehet meríteni, általa gazdagodni. GARAI LAJOS CSALÁD — ANYANYELV — ISKOLA Megjelent a Szocialista Nevelés 5. száma Több figyelemre méltó írást találunk a lap legújabb számában. A teljesség igénye nélkül említünk most néhányat. Dr. Mózsi Ferenc két írása a tanítás-tanulás kérdéseit veti fel, illetve a szülők bizalmának megnyerésével kapcsolatos teendőket vázolja. Az 1976—77-es tanév középiskolai felvételi vizsgáinak feladatait és megoldásukat ismerteti Vörös Vince, ezzel is segítve az ún. próbafelvételik megtartását, de közvetve az idei felvételi vizsgákra való alapos felkészülést is. Hasonló céllal íródott Sirokyné N. Erzsébet A 9. osztály felkészítése a középiskolai felvételi vizsgákra című, a szerző eddigi tapasztalatait összegező cikk Is. fDr. Orosz Béla, a nyitrai Pedagógiai Fakultás vendégtanára Az anyanyelvi nevelés feladata az alapiskolában című munkájában többek között a tudatos nyelvhasználat, ezen belül a szülők helyes anyanyelvhasználata formálásának, fejlesztésének fontosságáról ír. A dolgozat visszatérő gondolata: szorosabbra kell fűzni az iskola és a család kapcsolatát. A befejezésben vázolt feladatok közül idézzük az egyik leglényegesebbet: — „A sajtónak nagyobb szerepet kell vállalnia a szülők, a felnőttek anyanyelvi nevelésében. Egyik újság vállalhatná, hogy időközönként tervszerűen egy-egy közérthetően megfogalmazott leíró nyelvtani ismeretet közlő cikkel hozzájárulna az iskolában szerzett (de már elfelejtett) anyanyelvi ismeretek felfrissítéséhez. Erre legalkalmasabbnak az Oj Szó vasárnapi száma látszik. A Hét pedig bizonyos időközökben — ugyancsak közérthetően megfogalmazott — nyelvtörténeti cikkeket közölhetne. Ezzel mindkét sajtótermék a helyes nemzeti tudat formálásához ts hozzájárulna. Erről sem szabad megfeledkeznünk." GILANYI SÁNDOR 1978. II. 17.