Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)

1978-02-16 / 47. szám, csütörtök

Győzelmes napok a képernyőn A CSEHSZLOVÁK TELEVÍZIÓ MÜSORAIBÖL Aláírása: szimbólum Jean Effel hetvenéves 1948 FEBRUAR Ez év első negyede a Februári Győzelem 30. évfordulójának jegyében telik a Csehszlovák Televízióban is. Hetekkel ezelőtt megkezdték azoknak a műsoroknak a sugárzását, amelyek közvetlenül vagy közvetve Idézik föl a munkásosztály történelmi győzelmét hazánkban, méltatják jelentőségét, hatását, vagy beszédes képekben mutatják be gazdasági-társadalmi életben végbement folyamatokat, az elmúlt három évtizedben elért eredményeket, a szocialista viszonyok között élő és dolgozó embert. Már eddig is több olyan dokumentumfilmet láthattunk a februári napokról és az azokat megelőző eseményekről, amelyeknek készítői aligha hitték, hogy eljön az idő, amikor — egy-egy este — százezreknek mondanak majd minden történelemkönyvnél többet. Más dokumentum-, riport- és tv-filmek ipar' központokat, szövetkezeteket mutatnak be Február tükrében (Mezükről a gépekhez; A Győzelmes Február Efsz; Tartós értékek; Ütőerek stb.), közvetítenek a szocialista íalu jelenéről (Mintha városban élnénk), portrékat rajzolnak olyan emberekről, kommunistákról, akik a múltban is, ma is helytálltak a harcban, munkában (A döntés pillanata). Az utcák, mint tavasszal című filmben szemtanúk, a szocialista munka hősei emlékeznek arra, mi történt 1948 februárjában Ostravában. Ugyanebben a filmben archívfelvételek idézik föl az 1945—1948 közötti időszak egy-egy eseményét, nemrégiben készült felvételek Ostrava jelenét. A fő műsoridőben színházi előadásokat, tv-játékokat, filmeket, zenés műsorokat láthatnak a nézők. Jifí BlaZek Egy férfi, akinek nem szabad meghalnia című — napokban vetített — ötrészes tv-filmjének története forradalmi időszakban, 1945—1948 között játszódik; hőse Ján KopeCnf, akinek — más kommunistákhoz hasonlóan — sok nehézséggel kell megküzdenie a győzelemért, a népi demokratikus köztársaságért. ötrészes tv-filmet rendezett Ivan Teren a közelmúltban elhunyt kiváló szlovák író, Ján Jonää Tizenegyedik parancsolat című, nagy vitát kiváltott regényéből, amely a szlovák falu háború utáni életét, az emberek gondolkodásában, érzelemvilágában végbemenő változásokat ábrázolja. Az első részt e héten láthattuk. Igor Ciel, Hallgassuk a Napot címmel, költői filmet készített Ondrej Holecről, a szocialista munka hőséről, aki — mint szövetkezeti dolgozó — egész életét azért áldozta, hogy megváltozzon, szebb legyen az élet falujában, hogy korszerűbben gondolkozzanak az emberek. Szomjúság a címe annak az 1949-ben forgatott filmnek, amelynek története egy cseh faluban játszódik 1947-ben, a nagy szárazság idején; azt mondja el, hogyan sikerült meghiúsítani azoknak a reakciós erőknek a szándékát, melyek — kihasználva a természeti csapást — szabotálni akarták a beadási tervet, a maguk oldalára csábítani a földműveseket. A ma valóságában fogant a Mások, mint te vagy én című tévéjáték; hőse egy fiatal jogásznő, aki kispolgári családban nőtt föl, és nehezen találja meg saját énjét, helyét az életben. Hosszan sorolhatnánk, milyen műsorok készültek még — természetesen, a gyermekek és az Ifjúság számára is — a Győzelmes Február 30. évfordulójának alkalmából. Az elkövetkező napokban egyre többet láthatunk ezekből a műsorokból — a harminc-harmincöt évvel ezelőtti eseményekről és napjainkról. (bodnár) Diadalov: Dráfi Mátyás Statisztikai adatok, szemtanúk igazolhatják, hogy hétről hétre több ezer szlovákiai turista fordul meg Győrött. Ma még valószínűleg kevés az olyan látogató, aki valamilyen kulturális rendezvény miatt lépi át az országhatárt, de a közeljövőben valószínűleg ezeknek a száma növekedni fog, hiszen néhány hónap múlva ebben a városban adják át rendeltetésének Közép-Európa egyik legkorszerűbb színházát. Ami ugyancsak nem mellékes: a győri Kisfaludy Színháznak az elmúlt évadtól fiatal, ambiciózus, szép terveket kovácsoló igazgatója van, s megújult. az ide szerződött fiatal figurákkal sajnos még ma is találkozhatunk s ezért Majakovszkij szatírája időszerű, elevenbe vágó. Nem hibátlan színmű: elsősorban azért, mert Majakovszkij az agitatív színház híve volt, hitt abban, hogy csak szavakkal, az egyes nézetek jól csoportosított ütköztetésével nevelni, formálni lehet a nézőt. Ezért a figurák tulajdonképpen egy-egy nézet, nézőpont megtestesítői, eléggé egysíkú figurák, nincs árnyalt jellemrajzuk, érzelmi, értelmi világuk sem mondható gazdagnak. És mégis: izgalmas előadás kerekedhet, ha akad az agitatív színház lehetőségeit és más játékáról — akinek a szerepe a két előbbi figura ellenpólusa, tehát jórészt ők hárman viszik előre a cselekményt, tartják a ritmust — csak több előadás után lehet majd végleges véleményt mondani, hiszen az izgalom és a nagyfokú igyekezet pozitívumokat homályosíthat el. A bemutatón főleg a dikcióval sikerült találóan jellemeznie Diadalovot, a mozgást, a gesztusokat még csiszolni kell, hogy a figurának vilá* gosabb arcéle, markánsabb karaktere legyen. A többi alakítás közül elsősorban Joó Katalin (Mezalianszova), Mester János (Iván Ivanovics) teljesítményét tartottuk figyelemre méltónak. Az előadás végén felcsattanó, hosszan tartó taps a rendezőnek, az említett szereplőknek, tehát Dráfi Mátyásnak is szólt, s a közönség tetszésnyilvánítása neves színészünk számára is a legszebb ajándékot és elismerést jelenti. SZILVÁSSY JÓZSEF Egy rajz a sok közül. Egyszerű kép... Hogyan is születik? Az asztalon fehér kartonlap, oldalt kis üvegben fekete tus, ujjai között tollszárat szorít, benne redisztollal. Egyszer csak mozdul a kéz s a redisztoll, telítve fekete folyadékkal, elindul a fehér papíron. Egyforma vastagságú fekete vonalak sokasodnak a felületen — lassan bontakozik a rajz. A papír felső részében körülkerekít egy mogyorónyi területet, benne egy függőlegesen görbe vonal alul bekerekítve (az orr), mellette Jobbról, balról rövidebb nyomot hagy a toll (a szemek), oldalt fikarcnyi görbe vonal (a fül), az áll alatt néhány kusza folt (a szakáll) és íme: egy csodálkozó fej néz ránk. Majd a toll elindul lefelé, a nyak, a váll, a kar, a csípő, a lábak és- előttünk áll Ádám naivan, csodálkozóan. Lassan, megfontoltan tovább dolgozik a kéz, híven követi tudatának rezdüléseit. A szem kijelöli a formák pontos helyét, a kéz pedig engedelmeskedik. Nincs tétovázás, nincs bizonytalanság. Drótszerű vonalakkal behálózza a papír felületét. Alkotójának vidám, nyílt egyénisége életet lehel e drótszerü vonalakba. így megelevenedik a Fa, tele gyümölccsel, jobbra egy bokor mögött Lucifer áll kaján vigyorral, balra az Or éppen elvonul elégedetten, merthogy — íme, befejezte művét — megteremtette Ádámot, aki — szegény — ott áll a Fa előtt bárgyún, tanácstalanul. A kép alatt (meg Ádám tekintetében is) ez áll: Tulajdonképpen ki vagyok én? E kérdésre sokfelé indulva kereste a választ maga Jean Effel is. De ki is tulajdonképpen Jean Effel? Először Francois Lejeune-nak hívták és 1908-ban született Franciaországban. Szülei biztos megélhetést szántak fiuknak, ezért kereskedői pályára irányították — gondolták, apja örökében gyarapítja majd a családi vagyont. Mint kitanult kereskedő Angliába utazott, tapasztalatcserére. A fiatal kereskedő-utazó inkább művészi, semmint kereskedői ambíciókkal telítve tér vissza hazájába. 1934-ben, huszonhat évesen Párizsba megy nagy elhatározással: drámaíró lesz! Francois Lejeune is, mint számtalan más hozzá hasonló művészi becsvágytői fűtött társa a Montmartre-on, a Quartier Latin-on, a Montparnason olcsó kis padlásszobákban álmodozik a sikerről, a dicsőségről. Párizs művészvilága sokfelé nyit lehetőséget képességeinek. Könyvet ír gyermekek részére, és, hogy pénzhez Jusson, karikatúrákat rajzol napilapok számára. Egyszerű, vidám rajzai a napi eseményekről, politikai dolgokról utat nyitnak számára a kiadók felé is. Így lett a kereskedő-vállalkozóból, a reményteljes drámaírón keresztül vidám karikaturista — Jean Effel. A harmincas évek gazdasági nehézségei, politikai fejleményei Franciaországban is éreztették hatásukat. A gazdasági válság, a konjunktúra a lapkiadókat is körültekintőbb megoldásokra kényszerítette. A napilapok hírei mellett a rajzos képtől is elvárták az időszerű, fi — Tulajdonképpen ki vagyoh én? (Jean Effel rajza] gyors reagálást. Gyakran a szerkesztőségben kellett rajzolni átlátszó pauzpapírra és eredeti nagyságban, hogy minél előbb sokszorosítható legyen a kép. Az ilyen fajta munka nagy rögtönző készséget, egyszerű és világos kifejezési formát kíván. Részletekkel nem lehet bíbelődni. Áttekinthetően, a lényeget első látásra leolvashatóan kellett rajzolni. Ezt az igényt a legjobbkor felbukkanó Jean Effel pompásan kielégítette. Könyv formájában is számos kiadásban jelentek meg rajzai. Nálunk is ismertek és közkedveltek A világ teremtése, Az ember teremtése, Ádám és Éva című kötetei. Munkásságának elismeréseként 1953-ban a Béke-Világtanács aranyéremmel tüntette ki. Hazánkban, Csehszlovákiában is többször járt és nem véletlen, hogy ő az elnöke a Francia—Csehszlovák Baráti Szövetségnek is. Jean Effel köralakú, dekoratív aláírása szimbólum lett. A haladó emberiség békeharcának szimbóluma. KOPÖCS TIBOR másképp mondta Jegyzetek egy szeminárium kapcsán Dráfi Mátyás és Bende Ildikó a színmű egyik jelenetében (Domonkos Sándor felvétele) színészek révén fölfrissült a társulat is, amely már több fölfigyeltető előadással hívta fel a szakemberek és a közönség figyelmét. Megtiszteltetés és öröm, hogy ez a társulat most hívta meg vendégszereplésre Dráfi Mátyást, a Magyar Területi Színház művészét. A feladat, persze, nemcsak megtisztelő, hanem roppant nehéz Is volt: Majakovszkij Gőzfürdő című szatírájában az egyik kulcsfigurát, Diadalovot kellett megformálnia. Majakovszkij 1929-ben fejezte be színmüvét, s azokat a bürokratákat pellengérezte kl. akik munkaidőben, s azon túl Is csak saját pecsenyéjüket sütögetik, a nemes társadalmi célok közhelyekké, semmitmondó szólamokká szürkülnek szavaikban és tetteikben. Majakovszkij jól látta, milyen veszélyes figurák: mennyi értelmes kezdeményezést, az egyén és a társadalom céljait szolgáló tervet képesek gúzsba kötni, hány ember életét tudják megkeseríteni. Az ilyen óvatoskodó, közhelyeket pufogtató, örökké mosolygós és örökké gáncsoskodó eszközöket szerencsésen ötvöző rendező, s ha vannak színészek, akik képesek életre kelteni ezeket a figurákat. Győrött sikerült ilyen művészeket találni. Paál István vendégrendező jől megválasztott elidegenítési .és vizuális effektusokkal, szellemes ötletekkel, valamint a frappáns közjátékkal, magával ragadó, néhány döccenőtől eltekintve jól pergő előadást kreált. Mindezek a rendezői eszközök sehol sem voltak öncélúak, hanem a szatirikus mondanivaló, a konfliktusok plasztikus ábrázolását szolgálták. Méltó partnere volt Najmányi László is, aki a térbeli lehetőségeket jól használta ki. Díszleteivel kiválóan Jellemzett, légkört teremtett, és szinte ideális játéklehetőséget teremtett. A szereplők közül azok tűntek ki, akik igyekeztek belsőleg ls árnyalni, a színészi eszközökkel Is karaktert rajzolni az egyes figuráknak, s így motiválták szavaikat, tetteiket. Ez teljes mértékben Nagy Sándor Tamásnak (PerpetumovMobilin) és UH Istvánnak (Biciklin) sikerült. Dráfi Mátyás Százötvenöt évvel ezelőtt, 1823. január 21-én született Alsósztregován Madách Imre, Az ember tragédiájának halhatatlan írója. A CSEMADOK Nagykürtös! (Veik? Krtís) Járási Bizottsága és a Járási Népművelési Központ ebből az alkalomból irodalmi szemináriumot rendezett Madách Imre szülőfalujában. Az ünnepi beszédet, Ján StreSka, a Jnk igazgatója tartotta. Utána Michal Mázor, a Dolná Strehova-i Alapiskola igazgatója beszélt Madách életéről és munkásságáról. Előadásában kitért a járás irodalmi és kulturális hagyományaira, szólt azokról a szlovák írókról, költőkről is, akiknek élete ugyancsak szorosan őszszefüggött a régi Nógrád megye lakosainak életével. A szeminárium résztvevői ezt követően részleteket hallottak, szlovák nyelven. Az ember tragédiájából. Magyar nyelven Urbán Aladár pedagógus tartott előadást. Az előadó Szabó Béla magyarországi Madách-kutató tanulmánya alapján a költő és politikus Madách Nógrád megyei közéleti tevékenységéről beszélt, majd Erdős István Mózes-elemzését Ismertette. Az ünnepségen részt vevő harminc személy (1) a kétórás (t) előadás után megkoszorúzta a Madách-család slrboltlát, majd megtekintette az Alsósztregovai Honismereti Múzeumot. Ügy érzem, az említett rendezvénnyel kapcsolatban feltétlenül el kell mondanom néhány dolgot. Megszervezésével nem lehetünk teljesen elégedettek. Bármennyire ls szeretnénk most szépet és jót mondani, nem tehetjük. Nem tehetjük, mert önmagunkat vezetnénk félre, mert Madáchcsal szemben is tiszteletlenség és igazságtalanság lenne másképpen szólni a dolgokról, mint ahogyan azok a valóságban vannak. A szervezőknek (akik bekapcsolhatták volna a szervezésbe a CSEMADOK JB irodalmi albizottságának tagjait) idejében kellett volna tudatosítaniuk, hogy miért, hogyan és kinek rendezik a szemináriumot. Mert a „no ez is megvolt"-féle kijelentésekkel, illetve hozzáállással ma már nem juthatunk előre. Aki így sóhajt fel Madách sírjánál, az többet árt az ügynek, mint amennyit használt Szomorú és lehangoló, hogy az előadókon és a szervezőkön kívül alig húszan voltak jelen. Hiányoztak a népművelők, a könyvtárosok (még a hivatásosak isi), a pedagógusok — egyszóval hiányoztak az emberek. akik számára Madách annyi szépet és jót alkotott. A járás több mint száz magyar pedagógusa közül például csak négyen jelentek meg. Igaz, ezen a napon rendezték a pedagógusok továbbképző tanf»' lyamát. A rendezőszerveknek nem ártott volna meghívni néhány aktív kulturális dolgozót a szomszédos járásokból sem. Ugyancsak illett volna meghívni a csesztvei Madách Múzeum, a Balassagyarmati Palóc Múzeum, a bratislavai Népművelési Intézet, az írószövetség képviselőjét, Madách-kutatókat és újságírókat. Akkor ls meg kellett volna tenni ezt, ha járási szemináriumról volt sző. Nem ártott volna továbbá néhány tekintélyes és tehetséges előadót meghívni. És jó lett volna Madách műveinek néhány sorát magyarul is fölidézni. Azt hiszem erre a MATESZ valamelyik színművésze ls szívesen vállalkozott volna. Az előadóterem (a helyi Iskola étkezdéje) egyik falára függesztett mottót is szívesebben olvastuk volna a maga teljességében, ugyanis (magyarul) csak ez állt: „Mondottam, ember: és bízva bízzál". Ennyire nem lenne szabad figyelmetlennek és felületesnek lenni. Különösen Madách Imrével szemben nem! |>SI Végezetül annyit, örülünk a 1975. megemlékezésnek, de a jövőben csináljuk mindezt szebben, 11. 16. Jobban. tartalmasabban. Madáchhoz méltón. £ CSÁKY KÁROLY **