Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)
1978-01-16 / 16. szám, hétfő
Mártii Larni Mr. McClown Mr. William McClown tizenegyedik éve dolgozott egy nagy újság sportrovatának szerkesztőjeként, amikor egy napon áthelyezték a kulturális rovatba. Rövid hat hónap alatt megismerte az ország kulturális életét, jártas lett minden kérdésben. Ezt a csúcsteljesítményt azzal magyarázták, hogy Mr. McClown korábban vágtázó volt. Mint a kulturális rovat szerkesztője, elsősorban a wes- tern-irodalom iránt érdeklődött, amelyben a fő szerepeket a pisztolyok játsszák. Amikor megjelent „A pisztoly, mint a kultúra úttörője“ című ragyogó tanulmánya, William McClown-t a Kulturális és Történelmi Társaság tiszteletbeli tagjává választották szülővárosában. A lapkiadó is kifejezte elismerését: tanulmánykörútra küldte a szerzőt, méghozzá Európába. Mr. McClown útra kelt, miközben az a mendemonda járt az eszében, hogy a nácik kinyitották pisztolyuk biztosító zárát, ha meghallották a „kultúra“ szót. Minden veszélyre számítva, McClown is így cselekedett, amint gépe földet ért az európai kontinensen. Kéthetes kőrútjának programjában sok minden szerepelt: találkozók kiemelkedő kulturális személyiségekkel, művészekkel; meglátogatja a maffia itáliai központjait, a NATO főhadiszállását és Mussolini sírját. McClown tegnap váratlanul Helsinkibe érkezett és egyenesen a kulturális miniszterhez indult — Látni akarom a minisztert, amilyen gyorsan csak lehet — mondta a titkárnak. — A miniszter kabinetülésen van — válaszolta a titkár. — Legyen szíves, mondja meg neki, hogy találkozni akarok vele. — Nem tehetem. A kabinet üléseit ugyanis nem zavarhatjuk meg. Ha ideje engedi, jöjjön el holnap. — Holnap más ügyeket kell intéznem. Hívja akkor, kérem, a miniszterhelyettest. — Ö szintén a kabinet ülésén van. De talán a főosztály- vezető is tudna segíteni önnek. McClown gondolkozott egy pillanatig, aztán ismét a titkárhoz fordult: — Ért ő valamit a kultúrához? — Megyek és megkérdem. De előbb a nevét, ha szabad! Mr. McClown a zsebébe nyúlt, kotorászott, majd előhúzott egy névjegykártyát és átadta a titkárnak: — William McClown, kulturális rovatszerkesztő. A legjobb eredményem 100 méteren 10,2, a 200 méteres gátfutásban 23,9 másodperc. A titkár, mielőtt elsietett volna, elismerőn bólintott, hiszen az ő legjobb eredménye 100 méteren csak 17,8 másodperc. Egy percen belül visszatért. — Dr. Lanttu fogadja önt. Erre tessék. McClown, az ex-sprinter, a kulturális élet e jelentős alakja földre dobta cigarettáját, rátaposott, majd berúgta egy szék alá a még füstölgő csikket. — Ürvendek a látogatásának, Mr. McClown — fogadta a főosztályvezető, és nyújtotta kezét vendége felé. Mr. McClown egy kényelmes székbe vetette magát: — Én nem nagyon hiszek önöknek, európaiaknak. A múlt héten Olaszországban egy orosz íróról. Maxim Gorkijról beszélt valaki, tegnap arról értesültem, yhogy már rég halott. Párizsban hallottam Anatole Fran- ce-ról, de kételkedem, létezett-e valama is ilyen nevű popénekes. — Tudja, mi, európaiak, szeretünk tréfálkozni — mondta mosolyogva a főosztályvezető. — Hivatalos ügyben keresett föl? Tudok önnek segíteni? A látogató fogai közé nyomott egy cigarettát. — Igen, igen. Kaphatnék egy doboz gyufát? Újra kell töltenem az öngyújtómat. Dr. Lanttu, ahogy egy jól nevelt emberhez illik, meggyújtotta vendége cigarettáját, és nekiajándékozta a doboz finn gyufát. Egy kis semmiség sokkal hamarabb megnyitja az emberi szívet, mint a leggyönyörűbb szavak. Mr. McClown is kitárta szívét, beszélt: — Cikksorozatot szeretnék írni az európai kultúráról, és ehhez megfelelő információkra van szükségem. Megtudná nekem mondani, hogy Maxim Gorkijon kívül élnek-e más írók is ebben az országban. — Gorkij nem finn író — válaszolta dr. Lanttu. — Ö az egyik legnagyobb orosz klasszikus. Mr. McClown elővette noteszát és mosolygott: — Igen, azt hiszem, igaza van ... Két nappal ezelőtt láttam a filmjét, a Háború és békét. Van benne néhány jó jelenet. — A Háború és béke című film Lev Tolsztoj regényéből készült. — Most hallom először ezt a nevet. Ez az a fickó, aki Mussolini életét írta meg és most Finnországban él, mint bevándorló? — Nem ... Látogassa meg szomszédainkat. Ott megfelelő információkat és anyagot kap cikksorozatához. — Igen, jó lenne, csakhogy nincs időm — mondta McClown, és az órájára pillantott. — Nagyon szeretném meginterjúvolni Leonardo da Vincit, a német feltalálót. Ha jól hallottam, ő festeget is. Mit gondol, jó művész? — Kétségkívül. Mester ... — Ebben az esetben rá kell őt vennem, hogy jöjjön át hozzánk, filmcsillagokat festeni. Kiket tudna még ajánlani? — Rembrandtot, Rubenst, Re- pint... Elég! Elég! — szólt közbe Mr. McClown. — Én olyanokra gondolok, mint William Shakespeare, aki madonnákat festett. Ön is hallott róla, ugye? — Természetesen. — Remek! Látom, ön jól tájékozott a kultúra világában. Tudna nekem valamit mondani az európai zeneszerzőkről? Ami engem illet, csak keveset ismerek, olyanokat, mint például a Magyar Emilé Zola. A világ legjobb énekese, Frank Sinatra, sok hanglemezfelvételt készített, amelyeken operaáriákat énekel. — Igen? Csak nem operaénekes?! — De, de ... Hiszen operák azok a lassú keringők! Vagy nem? — Lehet. Olyan ritkán járok táncolni... — Gyakrabban kell járnia. Akkor sokat megtud a komponálás művészetéről is. Vannak Finnországban is zeneszerzők? — Igen, sok ... — Hát trombitások? — Trombitások is vannak. — Pedig valaki azt állította, hogy ez egy elmaradott ország. Mielőtt elindultam volna Európába, figyelmeztettek, vigyázzak a finnekkel. A főszerkesztőm is mondta, hogy a finnek mongolok voltak valamikor, és a kultúrájuk primitív. Az egyetlen kivétel Maxim Gorkij, aki egészen tisztességes forgató- könyveket írt. — Elnézést, Mr. McClown, de ismét ki kell önt javítanom. Maxim Gorkij nem finn, hanem orosz. — Nem tesz semmit. Oroszországban Is vannak zeneszerzők? — Hogyne! Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Glazunov, Sosztakovics, Hacsaturjan ... — Ennyi elég! Elég! Milyen nagyszerű. Mennyi ismeretlen név! Ezek az emberek, bizonyára, még csak a pályájuk elején tartanak. Mit gondol, megemlíthetem őket a cikkemben? — Meg. Az egész világon ismerik ezeket a neveket. — Kivéve az én hazámat, amely a világ legnagyobb zeneszerzőinek, Duke Ellingtonnak és Barry Goldwaternak is a hazája. Lemezeik Párizsban, a Vörös téren is megvásárolhatók. — Bocsánat, Mr. McClown, a Vörös tér Moszkvában van, nem pedig Párizsban. Mr. McClown a zsebébe nyúlt, előrántotta pisztolyát, fölkatfintotta a biztosító zárat, és emelt hangon mondta: — Kételkedik információm helyességében?! — Dehogyis — mondta csendesen dr. Lanttu. Mr. McClown az órájára nézett, majd hirtelen felugrott: — Mennem kell. Egy óra múlva indulok Koppenhágába, ahol nagy nemzetközi pornográf-fesztivál kezdődik. Tegnap hallottam, hogy valamilyen Beethoven is fellép legújabb dalszerzeményével, egy dzsessz- számmal. McClown elrohant, a főosztályvezető felsóhajtott. De alighogy visszaült, kivágódott az ajtó, és ismét ott állt előtte az amerikai. — Elfelejtettem megkérdezni a legfontosabbat — mondta. — Mennyi idő alatt futja a 100 métert? BODNÁR GYULA fordítása Dénes György Téli képek 1. íme , a tél. Klgúvadt szemgolyók. Döglődik már a hálóján a pók. Kozmás kéményen bekiált a szél, szakállt növeszt az ereszen a ďér. 2. Apad a nappal, sűrű a homály, az ég zenitjén árva csillag áll. Nem is áll ott, csak oda képzelem, társai keres a vágy s a jélelem. 3. A kapu egész éjjel nyekereg. Rí a padláson tucatnyi gyerek. A tetőről a cserép legörög, gurigáznak a csámpás ördögök. 4. Kakas rikkant. De sötét még az éj. Dermedt a táj, mint a holt tengerfenék. Csizma csosszan a kopár udvaron. Az ólban lustán horkan a barom. 5. Hajnali lámpa. Gyönge hóesés. Böllér köhécsel, megvillan a kés. Tálak, lábosok, gőzöl már az üst. Torkomon janyar cigarettafüst. LEONYID NAUMOV Répa, retek... Jurij Petrovics Zjabkin szombat reggel felébredt és megállapította, hogy remek hangulata van. Felesége az előző napon üdülőbe utazott, fia pedig főiskolás társaival együtt már egy hete építőtáborban dolgozott. „Elmegyek hajókázni, vendéglőben ebédelek — fontolgatta Jurij Petrovics Zjabkin borotválkozás közben. — Este korán lefekszem, olvasgatok ... Az embernek néha okvetlenül magányra van szüksége!“ Reggeli közben Zjabkin tovább fontolgatta a szabadnapok eltöltéséről szőtt tervét — amikor hirtelen csengetés hallatszott odakinn. A szomszédja volt: sűrű bocsánatkérés közepette egy kis lisztet kért kölcsön. — A feleségem küldött — mentegetőzött. — Jöjjön be! — invitálta nyájasan Zjabkin. — Mindjárt megkeresem a lisztet. Miközben Jurij Petrovics a konyhakredenc ajtajaít csapkodta, szomszédja figyelmesen körülnézett, majd együttérzően jegyzete meg: — öregszik, Jurij Petrovics! Látszik, hogy megviselte a sok gond és baj ... Emlékszem, milyen délceg legény volt, amikor ideköltöztek! — Bizony, nem vagyok már kölyök! — mosolygott jólelkűen Zjabkin, miután megtalálta a lisztet. — Itt van, tessék! — Köszönöm. Legfontosabb a megfelelő életrend. Maga sokat dolgozik, helytelenül táplálkozik — folytatta a szomszéd s fejével az asztalra bökött. — Miért? — csodálkozott Jurij Petrovics. — Rántotta, lekváros kenyér, kávé ... — Az ám! Éppen ennek a következménye az agyérelmeszesedés, meg a sólerakódás. Nem én mondom — az orvosok mondják! — De hiszen én egészséges vagyok! — Ez puszta látszat! A belsejében bizonyára minden elkopott. A maga korában diétát kell tartani! — Miféle diétát? — figyelt fel a fogékony Zjabkin. — Közönséges diétát. Ahogyan az orvostudomány előírja. Semmilyen sós, keserű, édes, fűszeres, zsíros, sült, párolt, savanyított ételt nem szabad enni Kávéról és teáról nem is beszélek. Mi van abban az evésben?! Az élet fontosabb! Meg aztán pénz is több marad! — És a sör is tilos? — Méreg! — A gomba is? — Ragály! — És a gyengén sózott uborka? — Életveszélyes! — Hát a hal? — Öngyilkosság! — De legalább egy csipetnyi teával szabad kissé megszínezm a vizet? — kérdezte a telejsen elbúsult Zjabkin. — Színezni szabad — könyörült meg rajta az elért hatással elégedett szomszéd —, de csak gyengén, hogy a folyadék szalmasárga színű legyen ... Miután tüzetesen elmagyarázta,- hogy mégis milyen ételeket lehet enni, végre- valahára eltávozott. — Hány évig tettem tönkre magam! — szörnyedt el Jurij Petrovics, amikor magára maradt. — A feleségem tehet róla! Hol ezt főzi, hol azt: edd meg már, edd meg ... Borzalom! Zjabkin a rántotta maradékát és a szendvicseket a szemétcsatornába dobta, a kávét kiöntötte a mosdóba és nekilátott, hogy sorra felhívja a barátait. Szerencséje volt. Zsukov, akiben a többieknél jobban bízott, történetesen otthon volt és azt mondta, hogy szívesen látja. — Nagyon okosan tetted, hogy eljöttél! — mondta vidáman Zsukov, amikor üdvözölte barátját. — Dög unalom! A feleségem a nő- /érénél van, a nyaralóban. Magam kotyvasztok. Mindjárt eszünk egy kis jóféle hideg savanyúlevest! Ilyen hőségben más le sem megy az ember torkán. Miért vagy olyan komor? Történt valami? Zjabkin lemondóan legyintett, majd belehuppant a karosszékbe és elmondta, miről beszélgetett a szomszédjával. Zsukov megértően bólintott: — Vízben főtt rizs, sárgarépa-gombóc, főtt káposzta napraforgóolajjal, reszelt cékla, száraz kenyér, ugyebár? A húsos táska — élet- veszélyes! A hering — méreg! A pirog pedig — ön- gyilkosság! Zjabkin búsan lehorgasz- totta a fejét: — Tehát te is tudod? Én nem is sejtettem ... — Hát persze! — nevetett Zsukov. — Egyesek még a zsírtalan túróra is ráfanyalodnak. A foguk közé vesznek egy darabka túrót és nyomban lenyelik, hogy hozzá ne érjenek a nyelvükkel és ne érezzék az ízét. A halhatatlanságra törekvő fanatikusok, akik életüket saját szervezetük anyagcseréjének szentelik, efféle elméletet hirdetnek: ami ízletes, az káros, amire pedig az embernek ránézni sincs kedve, az hasznos. Fütyülj rájuk! Hiszen te férfi vagy, dolgozó! Egészséges ember! Eszedbe ne jusson diétázni! A statisztikai adatok szerint azok az emberek, akik állandóan párolt répát esznek, tizennégy nappal tovább élnek, mint a többiek. Hát én köpök erre a két hétre! Gyerünk savanyúlevest enni! ... Zjabkin felderült és vidáman Indult a fürdőszobába, hogy kezet mosson. GELLÉRT GYÖRGY fordítása 1978. I. 16.
