Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)

1978-01-06 / 6. szám, péntek

: "' ra'rsa csalogánya

Nyolcvan évvel ezeiőtt született Volodimir Szoszjura

Július Dolanský irodalomtörténész, a világirodalom kiváló ismerője, akinek a tollából egy Peiöfi-monográfia is napvilágot látott Prágában, egyszer azt mondotta, minden második ukrán egy kicsit művész. Sok igazság van ebben az állításban, s teljesen igaz, ha Volodimir Szoszjurára vonatkoztatjuk, a költőre, aki nyolcvan esztendővel ezelőtt született egy don- baszi bányászcsaládban. •

Ha röviden akarjuk jellemezni mázsáját, azt kell mondanunk, az ő múzsája: a harc és a szerelem. Nagy hatással volt rá az 1917-es forradalom. Ebben a felejthetetlen esztendőben fegyvert fogott a gyűlölt cárizmus ellen, amely a szülőföldjét, Ukrajnát is rabságban tartotta. Sok-sok hasonló sorsú proletárfiúval együtt harcolt a Vörös Hadsereg első soraiban — Október győzelméért. A forradalom és a polgárháború ttlzében edződött Szoszjura megsebesül Ukrajna vérző földjén. Élményeit, az átélt eseményeket. kegyetlen odisszeáját versekbe önti — másképp nem tudta elmondani, amit el kellett mondania, amire belső erők kényszerítették. így született meg 1921-ben A vörös tél című lírai poémája, amelyet mély és fájdalmas, egyéni és közösségi érzések hívtak életre. A mű hőse maga a szerző és a hozzá hasonló milliók, ;ikik „tűzben járták be egész Ukrajnát“, akik végül is kiharcolták szebb holnapját. Később, amikor Harkovban tanult, így emlékezett vissza a lelkében fogant poéma születésére: „A

vágy és az öröm bearanyozta emlékeimet, a lélek emlékezett, amelyből aztán felhangzott az ének, A vörös tél... Néztem a mélybe és énekeltem és sírtam ... A formáról nem gondolkoztam. A Urai áradat határozta meg, amely elöntötte a telkemet. Nem írtam, komponáltam a poémát. Mint gyöngyök a cérnára, úgy fűződtek a szavak a dallamra, amellyel egybeolvadtak, hogy fölzengje- nek forradalmi ifjúságom — ifjúságunk — dalában."

A felkelők arca, a csillagok, a donyeci akácok, az ukrán népdalok merengő vagy melankolikus hangjai, az ukrán lányok kék és fekete szeme — mind-mind alkotóeleme Szoszjura lírájának. Később, a kibontakozás, a nagy szocialista építkezések időszakában a munkáról énekel — a Dnyeprosztroj- ról, a traktorokról, a gyári munkásokról, repülőgépekről, turbinákról. Sok verset írt a

barátságról és a szerelemről;

majd a Nagy Honvédő Háború idején ismét témát és hangot vált, a haza védelmére szólít, harcba és bosszúra, haditudósítóként is.

Szoszjura életműve — versek, fordítások, cikkek stb., félszáz kötetben — mély és lírai, magas szárnyalású és forradalmi pátosszal telített. Ugyanakkor spontán és közvetlen költészet, amelyet leginkább talán Goethe Worterguss- szával jellemezhetnénk. Versei olvasókönyvekben és antológiákban zerepelnek, többet közülük megzenésítettek. Szerelmi lírájának darabjait, amelyek hangulatukban is varázslatos emlékeket, álmokat idéznek, egész Ukrajna, de különösen a fiatalság olvassa, szavalja és énekli.

Volodimir Szoszjurát, „Ukrajna csalogányát“ — ahogy

gyakran nevezik őt — személyesen is ismertem. 1956-ban találkoztunk, amikor — a másik ukrán költő, Ivan Franko születésének 100. évfordulója alkalmából — a Csehszlovák Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként Lvovban és Kijevben jártam. ' Érkezésem napján, Kijevben, az írók Házában fogtunk először kezet. Másnap már a lakásán látott vendégül; kedves, barátságos jelleme és az ukrán nyelv, mely nekem anyanyelvem, hamar egymáshoz közelített bennünket. Amíg felesége megterítette az asztalt, Volodimir Mi- kolajevics megmutatta könyvtárát. A polcokról levett néhány kötetet, a sajátjai közül, és az egyikbe ezt írta a nevem mellé: „Szeretettel az Ukrajna iránt érzett szeretetért“. Ez a könyv és a vers, amelyet nekem ajánlott, gyűjteményem legértékesebb darabjai közé tartoznak. A következő napon Kijev utcáit jártuk, mint régi barátok. Sev- csenko szobra előtt, az egyetem közelében, fénykép is készült rólunk. Az Ukrajna vendéglőben ültünk, amikor egy csoport színész érkezett. Az első aki bejépett, Ivan Franko alakját idézte föl, akiről éppen filmet forgattak a Dovzsenko- filmgyár műtermeiben. — Tudod, ki játssza Frankot? — fordult hozzám Szoszjura. — A mi kitűnő Szergej Bondarcsu- kunk. Meg kell őt ismerned! — így találkoztam a valóban kitűnő Bondarcsukkal is, és még sok emberrel. Egy-egy arc, persze, idővel a feledésbe merül, hogy aztán megint előbukkanjon az emlékezetből. Szoszjurát, daliás kozák termetét, soha nem felejtem el, Ma is látom a hatvanhoz közeledő költő jóságos, sötétbarna szemét, nemes arcát, alig észrevehető, kedves mosolyát.

MIKULÁS NEVRLÝ

Korszw k i n dí tó v mii

Ady Endre már megírta fölrázó, vihart kavaró, forradalmasító „új verseit", költészete már éles viták középpontjában áll, amikor 1908. január 1-én megjelenik a Nyugat című folyóirat első száma, amely új, fényes korszakot nyitott a magyar irodalom történetében.

Rövid idő alatt sokszínű, izgalmas és termékenyítő mozgalmat teremtett, fölpezsdítette a szellemi életet, friss vért ömlesztett a századforduló epigonizmusbán fuldokló irodalmába. Adyval az élen, egész sor fiatal és tehetséges írónak, költőnek kritikusnak lett fóruma, műhelye, otthona. Azoknak, akik „új időknek új dalaival“ Jelentkeztek, európai avantgard eszmények igézetében, az irodalmában is elmaradott, nemesi Magyarországon, ahol — összeszámolni is nehéz lenne hirtelen — annyi lap indult és szűnt meg a század első évtizedében, némelyik előhírnökként jelezve egy életerős irodalmi lap közeledtét.

A Nyugat első főszerkesztője Ignotus volt, aki korábban A Hét írói körét vezette; a szerkesztők: Fenyő Miksa, aki Hat- vany Lajossal a folyóirat alapítója, és Osvát Ernő, akit ma is úgy tartunk számon, mint az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb magyar irodalmi szerkesztőt. Független szellem volt, magas művészi igényeket támasztott az írókkal szemben. Keveset írt, a Nyugatba — egy lapalji jegyzeten kívül — semmit. Igazi műfaja nem az írás, hanem a szerkesztés, az irányítás volt. Sokakhoz hasonlóan nagy tisztelettel ír róla Illyés Gyula, egyebek között így jellemezve őt: „Ö az élettel játszó írók életével játszott. Rímekbe bódult költőkből drámaírókat és publicistákat alakított ... Biztos jövedelmű emberekkel hagyatta ott pályájukat és családjukat azzal, hogy íróvá ütötte őket. Másokat kérlelhetetlenül kiutasított az Irodalomból ... Lompos külsejű költőket, akiket a pincérek csak

A Szép Szó Irodalmi Színpad legújabb sikere

Kiválóan előkészített, tartalomban és látványban egyaránt gazdag volt a X TI. Madách Imre Nemzetközi Irodalmi Színpadi Napok eseménysorozata amelyet az elmúlt év végén rendeztek meg Balassagyarmaton.

Ezt a seregszemlét immáron évek óta egy-egy szocialista ország irodalmának, művészeti aagyományainak Jegyében rendelik. A lengyel, a szovjet és a bolgár irodalom után most a cseh, a szlovák és a cseszlo- «ákiai magyar irodalom bemutatkozásának lehettünk szemtanúi Az irodalmi színpadi napok így Csehszlovákia kultúrájának népszerűsítését vállalva gazdag és sokrétű látványossággal szolgáltak az érdeklődőknek. A városi képtárban csehszlovák színházi plakátki- éliítás. a Horváth Endre Galériában Alois I.ukáček állami díjas festőművész tárlata, az Alkotóteremben A CSKP XV. kongresszusa után című kiál-, lítás volt megtekinthető. A városi könyvtárban csehszlovák

könyvkiállítás, a Madách moziban csehszlovák filmhét nyílt.

A seregszemlén tizenhárom együttes mutatta be műsorát, — köztük balladát, egyfelvoná- sost, novella-adaptációt stb. —, mind-mind a csehszlovák irodalom egy-egy alkotását tolmácsolva. A Kassai (Košice) Szép Szó Ifjúsági Színpad harmadszor — s ezúttal versenyműsorban — vett részt a seregszemlén. A Nógrád nevű megyei lap így értékelte fellépésüket: „A pénteki nap egyik legszebb előadását mutatták be Gábor Péter rendezésében. Fábry Zoltán: Ady igaza című szerkesztett irodalmi összeállításuk a maga nemében a legtökéletesebb: egyszerre idézi Ady művészetének szellemi alapjait és Fábry Zoltán emberi, művészeti hitvallását, a nagy példaképpel vállalt elkötelezettséget. Az ora- torikus játék legjobb teljesítményét Gecse Jolán (a műsor egyik szerkesztője is) és Hizs- nyai Zoltán nyújtotta. Ami különösen feltűnő: az együttes valamennyi tagjának tiszta beszéde.“ HAVASI PÉTER

azért bocsátottak be a kávéházba, mert tudták, hogy őhozzá igyekeznek, fölállással üdvözölt, s nem ült le addig, míg azok helyet nem foglaltak. Ügy beszélt velük, úgy tekintett reájuk, hogy ha köztük kész Shakespeare revelálódott volna, annak sem lett volna oka felpanaszolni, hogy nem tehetségéhez méltó fogadtatásban részesült.“ 1923-ban írói-szerkesztői működésének huszonötödik évfordulója alkalmából melegen ünnepelte az egész haladó magyar irodalom. Illyés élete legnagyobb kitüntetésének tartja, hogy egyike annak a három fiatal írónak, akiket ez a „különös" ember végrendeletében barátai figyelmébe ajánlott.

A Nyugatot és magát a mozgalmat, születésétől kezdve, különböző filozófiák, stílusáramlatok, nézetek, törekvések, kísérletek tarka sokasága jellemzi; heves viták, irodalmi csatározások éltetik. De ami a legfontosabb: sorra jelennek

meg a művek, az értékesebbnél értékesebb alkotások, irodalmunk ékes könyvei, százezrek felejthetetlen olvasmányai. Nagy nemzedék indult a lappal, egyszerre tekintve Európára és a magyar valóságra; később egy újabb zárkózott föl, amely az előzőtől magas formai, nyelv kultúrát, stílusbeli vívmányokat örökölt, egy olyan hagyományt, amelyet már nem lehetett kikerülni. A második világháború előtt nincs jelentős írónk, akinek ne lett volna több-kevesebb köze a Nyugathoz; hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak hosszú sorából: Ady, Móricz, Karinthy, Kosztolányi, Tóth Árpád, Krúdy, Déry, Illyés, Radnóti, József Attila.

Az Osvát, Ady, Móricz, Babits által formált Nyugat utolsó száma 1941. augusztus 1-én jelent meg. Több mint három évtizeden keresztül „majd minden száma meglepetést hozott — mondja egy helyütt Füst Milán —, hogy az ember úgy érezte, mintha kertben járna, ahol nem győz figyelni a távolból és közelből váratlanul megszólaló lombok énekeseire“.

BODNÁR GYULA

Hogy risal a 6?- ""süígről?

Jegyzetek a Csehszlovák Rádió magyar adásának szilveszteri műsoráról

Újfajta népszokás kezd kialakulni nálunk is: évről évre nagy érdeklődéssel, sőt izgalommal várjuk a rádió és a tévé szilveszteri műsorát. Ez az adás nem egy a sok közül. Még az ünnepinél is ünnepibb, másabb, talán azért is, mert az óév utolsó óráiban mindenki szeretne jól szórakozni, nagyokat kacagni.

A Csehszlovák Rádió magyar adása a műsorszerkezet miatt mindig amolyan szilveszteri „aperitif "-et nyújt, hiszen a legnagyobb készülődés, sürgés-forgás közepette, a kora délutáni órákban sugározza szilveszteri összeállítását. Ez határozza meg a műsor esztrádjellegét is.

A kialakuló népszokáshoz tartozik az is, hogy az új év első napjaiban taglaljuk: hogy is tetszett az adás. Tehát: milyen is volt a magyar adás szilveszteri műsora? Véleményem szerint jól állta a versenyt más rádiók hasonló műsoraival. Jakál Istvánnak, a műsor összeállítójának az érdeme, hogy nem akart „olcsó“ humort találni: inkább olyan jeleneteket, monológokat keresett, amelyek napjaink emberi, társadalmi fonákságait pellengére- zik ki. Igyekezett hazai magyar szerzőket is bevonni. Nem rajta múlott, hogy ezek a szerzők jeleneteikben többnyire csak az ötleteket csillantották föl, adósak maradtak a szellemes dialógusokkal és a megfelelő csattanóval. A bűbájbombáról, a bakancsszög hiányáról, a vasúti menetjegyről szóló jelenetek jól indultak, de aztán vagy üres szójátékká szürkültek, vagy pedig a csikorgó, nehézkes dialógus halványította el az ötletet.

Köztudott, hogy a jó humor világszerte hiánycikknek számít, de a jó elgondolásokból

valamivel több munkával, együttműködéssel — író és műsorszerkesztők között esetleg más hazai magyar írók felkérésével, több szellemességet és sokkal vidámabb perceket lehetett volna kikovácselni. Ha már a műsor „szöveges“ részénél tartok, itt említem meg, hogy a jövőben a konferansz- szöveget sokkal pergőbbé, frappánsabbá kell tenni, s el kellene gondolkodni azon, kell-e okvetlenül csaknem minden jelenet után eléggé Ismert vicceket mesélni. Persze, azért e kifogások ellenére jól szórakoztunk különösen a Drága bundáról és az autószerelőről szóló magánszámokban (Holo- csy István és Bugár Béla jó teljesítménye révén is), valamint a tejtermelés növelését pellen- gérező jeleneten. (Siposs Ernő és Bugár Gáspár találó alakításainak eredményeképpen is) és — Kabos Lászlón.

A műsor zenei része színvonalas volt. Az észrevétel annyi, hogy a népzenének a jövőben nagyobb teret kellene adni az operettrészletek és a magyar nóták rovására. A közönség — nem utolsósorban a rádió és a tévé ízlésnevelő hatására — ma már ismét a szívébe zárta a népdalt, s ez most a kiváló hanganyaggal rendelkező Darina Laščiaková nagy sikere is igazolta. A műsor közreműködői közül Kovács Apollónia és Mislcovics László népdalokkal is legalább olyan nagy vastapsot kapott volna.

Az elmúlt napokban lemérhettem, hogy a műsornak közönségsikere volt, tehát ízlett a „szilveszteri aperitif“. Ez az elismerés minden bizonnyal még színvonalasabb műsorok készítésére ösztönzi a rádió munkatársait.

SZILVÁSSY JÓZSEF

Á giccs hazugsága

Nekem, akiben felségesen vitátlan az irodalom szeretete, aki a magyar irodalom „kávéházi" alkotóit úgy tisztelem, hogy még tanulni is igyekszem tőlük, nekem a kávéház szentély. Kicsi publikuma, a tréfás hencegés, az önkényes magamutogatás és a szerelmi suttogások ruháiba bújva, maga az ösztön és a tudat, erkölcsi életünk mikrotársadal- ma. A kávéházban találkoznak a meghódítandók, a meg- vevendők, a fölbátorultak és a letörtek. Itt ül, könyök mellett könyök a munkás, a hivatalnok, a politikus és a művész. Na és a fiatalok .../ A lányok. a srácok bicepszeit, a srácok a lányok keblét sarcolják kávéillatú álmodozásaikban.

A kávéház felnőtti rangra emeli a várost. Légkört támaszt, hangulatot. Egyedi valóságot. S mivel nincs két egyforma valóság, két egyforma kávéház sincs. így hát őrizzük és — alakítgassuk őket.

„Ha az embert a tudata teszi emberré és magáévá“, — írja a kávéházakat egyáltalán nem megvető Ady Endre — „akkor minden tudat és gondolat: valóság.“ Így hát a giccs is az, amely becsempésztetett a kávéházba. Valóság, amely az egyediség illúziójával tud szolgálni. Csakhogy a giccs a kávéház egyediségét nem erősiti, hanem gyengíti, megbontja. A giccs csecsebecse, amelynek értékét a kispolgári ízlés szabja meg. Tized- és huszadrendű esztétikai-fogyasztói igények álkielégítője. Illúziót kelt. Elsikkaszt. Hamisít. Esztétikát, eszmét egyaránt. Nem a nemes, hanem az üres érzelmekre apellál. A giccs hazudik. Oly illuzórikusán tükrözi vissza a valóságot, hogy általa minden „széppé, nemessé“ válik. A valóságban azonban torzzá, hazuggá. Épp ezért közveszélyes.

A giccs közveszélyét csak fokozza, ha olyan helyről, ha úgy tetszik: pozícióból hazudik — tehát: félrevezet —, mint a kávéház fala. A kávéház, amelyben százak és százak tűnődnek és gondolkoznak, amely a Sokaké ...

Nemcsak regényben, filmben, képzőművészetben és porcelánban készülnek a giccsek. Már műanyagból is. Bizonyságul az immár hetek óta leghangulatosabb dunaszerda- helyt (Dunajská Streda) — a Tejbár néven ismert — kávéházban közszemlére állított szolgál. Bár, hógy e „mű“ pezsgőspoharakat, kést, villát s tán még csuprot és csillagokat is ábrázol, azt tanulságként írom csak ide, különben nem lenne ajánlatos, mert a giccs mindennemű terjesztése veszélyes. Ragályos. Vele szemben nemcsak a tömegek, de a lak-, azaz a kávéházberendezőknek sincs ellenállóképessége. Ök is hagyják magukat félrevezetni az álújdonság, a haszontalanság és a térkitöltés túlnaturizált tényezőjével, a giccsel. Pedig több neves város, köztük éppen Duna- szerdahely bizonyítja, hogy a kávéház, a Sokak háza, művészien is berendezhető. S ezáltal — és nemcsak ezáltal — a kávéház a művészetek háza is lehet. Kényszerodúja. De csak akkor, ha kiűzi magából az öncélúságot, s annak fenegyerekét, a giccset, utóbbi két évszázadunk legerőszakosabb szociális és kulturális jelenségét.

„Meri a giccs nem keletkezhetne és nem maradhatna fenn, ha nem volna giccsember, aki szereti a giccset, aki mini művészet-termelő elő akarja állítani, és mint művé- szet-fogyasztó meg akarja venni, sőt hajlandó arra is, hogy busásan megfizesse“ — vélekedik Hermann Broch.

Nem tudom, a kávéház tulajdonosai mennyit fizettek a Tejbárban4 kiállított két nyomasztó „alkotásért“. Lehet, kevesebbet, mint amennyit a városban élő — vagy már elköltözött — képzőművészek egy-egy skiccéért kellett volna adniok. Egy azonban bizonyos: a kiállított giccsek, ha ingyen kerüitek is Dunaszerdahelyre, nem érik meg az áru- kat- SZIGETI LÁSZLÓ

W78 I. 6.