Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)

1978-01-31 / 31. szám, kedd

EMLÉKEK, LEVELEK 6. GYŐRY DEZSŐ Győry Dezsőt — még gyerek­fejjel — mint az Újarcú magya­rok költőjét ismertem meg. Tu­dok arról a Győry Dezsőről is, akit „baloldalisága“ miatt a Prágai Magyar Hírlapból elbo­csátottak. (Győry, mint ,a lap irodalmi szerkesztője, merész koncepciót próbált megvalósí­tani a PMH-nál: világnézeti és pártállásra való tekintet nélkül összefogni az induló csehszlo­vákiai magyar irodalmat. En­nek a törekvésnek szükségsze­rű következménye volt, hogy antifasizmust, a népe szolgála­tát választotta! Ám azt is meg kell mondani: Győry ugyan ha­ladó, humanista költő volt, de nem marxista. Ezzel pedig egy­részt azt szeretném mondani, hogy ne fonjon glóriát senki a feje köré — erre nincs is szük­sége, annál sokkal nagyobb költő volt —, másrészt azt, hogy ne is kérje számon tőle mai szemmel azt, amit Győry sosem vállalt. De ismétlem: Győry az antifasizmust, s népe szolgála­tát választotta, s ezért lett ne­1970. június 4.: Fábry Zoltán temetése Esterházy és Szüllő ezt nem tűrték.] Ám Győry vei szolidari­tást vállalt Dzurányi László és Vozári Dezső, s ők is kilépve « PMH-ból, Bratislavában meg­alapították a Magyar Újságot, az agrárpárt (kormánypárt) lapját. (Erről csak annyit: a PMH-nál liberálisabb, a Ma­gyar Naphoz viszonyítva polgá­ri lap volt.) Itt Győry Dezső többé-kevésbé megvalósíthatta irodalmi elképzeléseit: a lap elég rendszeresen közölte a baloldali írók — költők alko­tásait is. Erről különben Há­lámnál sokkal többet tudna toondani Szabó Béla, akinek ♦ersei, egyéb írásai gyakran megjelennek a Magyar Újság­ban. Márpedig Szabó Béla — esztályhelyzeténél fogva is! — írásai, költeményei, azok mon­danivalója: égbekiáltó nyomor, enyhén szólva is, baloldaliak •oltak. Győrynek ezt a magatartását, «zt a törekvését a javára kell írni. Ám ugyanakkor meg kell azt is mondani, hogy itt, e lap hasábjain követte el egyik té­vedését is. Győry a Magyar Új­ság 1934. október 14-i számába egészoldalas riportot írt a fü- leki zománcgyárról, illetve an­nak igazgatójáról, Hullta Vil­mosról, s támadást Intézett a 2000 füleki munkás ellen. Győ­ry Hulitát. felmagasztalta, a környék áldásának, jótevőjé­nek mondja, s kiemelten idézi: „Mennyi nő van az üzemben! Látja, ez sem véletlen. A nő nélküli üzem nem sokat ér. A férfi célja a nő: lássa hát őket munka közben is, akikért tu­lajdonképpen dolgozik.“ Győry Dezső írására Az út 1934 decemberi számában Ba­logh Edgár, de több füleki munkás is reagál. Balogh Ed­gár válaszút elé állítja a köl­tőt: őszintén gondolja-e az an­tifasizmust? „Mert ha igen, ak­kor erélyesen ki kell szabadí­tania magát az árulás örvényé­ből. az írástudói hivatás fel­adásából, s nem Hulita Vilmost, hanem a 2000 munkást, nem az urakat, hanem a jobb ember­sorsért küzdő néptömegeket kell választania.“ Győry Dezső választott! Az PITISMLIS H*REK • Az idén lesz Leoš Janáček, a cseh zene nagyja halálának 50. évfordulója. Ebből az alka­lomból Prágában ünnepi hang­versenyt tartottak a közelmúlt­ban. • Frend címmel NSZK—-fran­cia—osztrák tövéfilmsorozat készült Sigmund Freud életé­ről. _ • Nagy sikerre) vendégsze­repeit Bukarestben Katona Jó­zsef Bánk bán című drámájá­val — Illyés Gyula átigazítá- sában — a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház. künk: Dodó. A füleki esetet pe­dig szükségesnek tartottam többek között azért is elmon­dani, mert mint e generáció — ugyan legfiatalabb — tagja kö­telességemnek éreztem, hogy újból a 2000 füleki munkás és Balogh Edgár igazát emeljem ki. Jött 1938. Nyugaton Hitler, délen Horthy, az országban Henlein, a ludák szeparatiz­mus, Esterházy és Jaross irre­dentizmusa a „lovastengerész- szel“ összhangban, akiknek a költő mindannyiunk nevében mondja: Félre a lietyke, nyegle gőggel, mely kiváltságért acsarog. Vagyunk mi itt legalább olyan, hogyha nem különb magyarok. És milyen a költő állásfogla­lása a „lovastengerész“ alatt? A Kelet Népében írja: Van kor, mikor épp az botor Ki árral úsz s evez, a iégheguek, tanú leguek, tudják, mit ér emez. Aztán újra csak 1950-ben hallottam Győry Dezsőről, ami­kor az Új Szóhoz kerültem. Egyszer Hadzsi — Hargitai Fe­renc — az Esti Újság 1939 ka­rácsonyi számát hozta nekem, és szinte átszellemült arccal nyitotta ki, tette elém, s mond­ta: — Ezt olvasd el, Lacikám, ennél szebbet még nem olvas­tál. Győry Dezső költeménye, a Magyar Hegyibeszéd volt. Elol­vastam! Nem is egyszer! A csehszlovákiai magyar költé­szet egyik gyöngyszeme. És hitvallás! Mert a fasiszta szlo­vák államban ilyen hitvallást tenni — enyhén szólva is — kockázatvállalás volt. Majd 1970. június 4-én Fábry Zoltán temetésén találkoztunk. Véleményem szerint Lőrincz Gyulán kívül, aki a „via Koši- cé“-vel olyan találóan jelle­mezte Fábry antifasizmusának nemzetköziségét, európaiassá- gát, Győry Dezső beszélt a leg­emberibb hangon. A barátok, a harcostársak nevében. • Sütő András „Káin és Ábel“, .dráma három jajkiáltás­ban’ című színművét közli a marosvásárhelyi Igaz Szó című folyóirat. A dráma szereplői: Éva, Ádám, Káin, Ábel, Arabel­la és Az Úr hangja. • Jancsó Mikós „Vörös zsol­tár“ című játékfilmjét bemutat­ta az NDK televíziója. • Terényl Ede „Madrigálok József Attila és Balassi Bálint verseire“ című kompozícióját megjelentette a bukaresti Zenei Kiadó. Román nyelvre Ana Voi- leanu-Nicoara és Adrian Pop fordította. „írás helyett a könyvhéten a most megjelent könyvem első példányát hoztam el a nagy barátnak és harcostársnak, Fáb­ry Zoltánnak. A könyv, melyet Dezső napján ajánlottam és személyesen szerettem volna átadni neki... (Győry sírva fa­kad)... henne van, neki dedi­kálva az a vers, melyet több mint 45 éve, 1924 őszén írtam neki, róla és kettőnkről.“ Fábry temetésén az Új Szó­tól Lőrincz Gyulával és Bábi Tiborral hárman vettünk részt. Hozzánk csatlakozott még Ku­lik Gellért, s magánemberként ott volt még egy kolléga. Kassán a Hutníkban száll­tunk meg. A temetés napjának délelőttjén többen a hallban be­szélgettünk, s egyszercsak na­gyon izgatottan jön Bábi, félre­hív és azt mondja: — Nem akarják engedni, hogy Lőrincz beszéljen a teme­tésen. — Kik? — Hát többen a CSEMADOK vezetőségéből. — És miért nem beszélhet Lőrincz? — Azt mondják, hogy egy ilyen dogmatikus alak ne be­széljen, meg aztán, hogy Fábry a CSEMADOK hallottja. Nem részletezem, hogy mi zajlott le a kulisszák mögött, de végül is: Lőrincz Gyula be­szélt. „Fábry Zoltán Stós, via Koši­ce! Fábry így adta meg a cí­mét mindenkinek. Ez a cím, ez az öt szó — különösen a két világháború között — az anti- militarizmus, az antifasizmus szellemi elkötelezettjei előtt mint valami v.arázsige az együ- vétartozás, a vállalás, a biza­lom jelszava, ismérve volt ná­lunk. De Párizsban, Berlinben, Moszkvában és Budapesten ép­pen úgy, mint Kolozsvárott, vagy a füleki zománcgyárban, a kosúti földmunkások között, vagy Az éhség leegndája Ver- hovináján. Szerte az egész vilá­gon megszámlálhatatlan isme­rője volt ennek a címnek, en­nek az antifasiszta fogalommá lett öt szónak — mintegy cá­folata a „stószi remete" elne­vezésnek, ahogy sokan Fábry Zoltánt hívták.“ Közel nyolc évvel az eset után megkérdezem: És miért nem akarták megengedni, hogy Lőrincz beszéljen, a kommunis­ta Lőrincz beszéljen a párton- kívülí bolsevik Fábry temeté­sén? Hiszen Lőrincz akkor is a CSKP Központi Bizottságának tagja volt, az Új Szó főszer­kesztője volt, képviselő volt. Csak éppen a CSEMADOK el­nöke nem volt! Fábry temetése után Győry Dezsővel két levelet váltottam. Ezeknek nincs különösebb iro­dalmi érdekességük. Aztán már csak halálának hí­rét vettük. Nekrológot az Új Szóban Lőrincz Gyula írt. Győ­ry Dezsővel kezdte és Dodóval fejezte be. Mert Győry Dezső nekünk Dodó maradt! BÁTKY LÁSZLÓ OJ FILMEK KÁLVÁRIA (szovjet) A szovjet filmesek az utóbbi években már nemegyszer meg­győztek bennünket arról, hogy a második világháború témája a művészeteikben még mindig élő és időszerű, sőt művészileg kiaknázatlan is. Hiszen az al­kotók harminc év távlatából is tudnak újat mondani a törté­nelmi eseményekről s ami en­nél is fontosabb: a harci él­mény helyett a művek közép­pontjába ma már egyre inkább az embert állítják, azt vizsgál­va, milyen hatást váltott ki az egyénekben az esemény, ho­gyan acélosodon a harcokban az emberek jelleme, akarata, önfeláldozása. A háborús témának ezt a fel- dolgozási módját választotta Larisza Sepityko, a Kálvária című film uendezője is. Vaszil Bikov Szotnyikov című kisre­génye alapján készült a lélek­tani dráma, mely a műfaji sa­játosságoknak megfelelően nem gazdag meseszövésével, hanem a szereplők elmélyült jellem- ábrázolásával vonja magára a nézők figyelmét. A történet 1941—42 telén valahol Belo­russziában játszódik; egy ma­roknyi szovjet partizánt a né­metek körülzárnak. Két katona megkísérli, hogy kitörjön a gyűrűből és élelem után néz­zen. A németek azonban csak­hamar a nyomukra bukkannak és elfogják őket... A két szov­jet partizán szembekerül a fa­siszta hadigépezettel. Véghelyzetbe szorítja az al­kotó ezt a két embert, komoly választás elé állítja őket, olyan hal meg minden, hogy maga után valamilyen nyomot a vi­lágban. Persze, hogy ő is fél. Fél, amikor felderítés közben betegen megsebesül, s a hóban egyedül haldoklik. Fél az ér­telmetlen haláltól, fél, hogy úgy haljon meg, mint egy kó­bor kutya. S fél a mártírhalál- tói is. De rájön, hogy van szörnyűbb is a halálnál: ha az ember emberségét öli meg ma­gában. Szotnyikov legnagyobb erénye erkölcsi felemelkedése, az, hogy felfedezte magában az embert s ehhez tartania kell magát. Partizántársa Ribak, az áru­ló, mindenáron élni akar. A film első kockájától kezdve az utolsóig: a hóviharban, a tűz­harcban a németekkel és a fogságban is. Ribák tragédiája, hogy a túlélés állati ösztöne megfosztotta őt emberségétől. A vallatás és a kivégzés előtti drámai helyzet a rende­ző számára lehetővé tette, hogy olyan kérdéseket fogal­mazzon meg (s fogalmaztasson meg a nézőkkel is), mint az emberség, a meggyőződés, az árulás, a hit. A határhelyzetbe kerülő emberek önmagukkal, sorsukkal, döntésükkel vívód­nak s ebből az önemésztő hely­zetből, a lelki kálváriából vagy emberként megtisztulva, fel­emelkedve, vagy árulóként megbukva kerülnek ki. S az embernek önmagában kell ta­lálnia erőt ahhoz, hogy szem­beszálljon a legkegyetlenebb körülményekkel — hogy em­ber maradjon. A szovjet film egyik drámai jelenete szituációba helyezi, amikor nincs mód a magyarázkodásra, menteget ődzésre — dönteniük kell: vagy vállalják, vagy fel­adják meggyőződésüket. A rend­őrnyomozó saját árulását iga­zolandó, megpróbálja elhitetni velük, hogy nincs értelme ki­tartásuknak, hiszen a többiek, bajtársaik úgysem tudják meg, hogyan haltak meg. A halállal vége van mindennek. Szotnyikov, aki lázasan, kö­högve vergődött el a falu szé­léig, ahol elfogták éket, hisz abban, hogy az emberrel nem Kemény, kegyetlen és meg­rázó erejű film a Kálvária; drámai és erkölcsi-etikai tölte­te, szuggesztivitása senkit sem hagy közömbösen: elgondol­koztat és felráz, állásfoglalás­ra kényszerít. E szovjet re­mekmű sikeréhez nagy mérték­ben hozzájárult a két főszerep­lő, Borisz Plotnyikov és Vla­gyimir Gosztyuhin játéka. A filmet a múlt évben a rigai nemzeti fesztivál, majd pedig a nyugat-berlini nemzetközi fesztivál fődíjával tüntették ki. —ym— Nagy közönség színháza KÖSZÖNTŐ AZ ELSŐ BEMUTATÓ ÉVFORDULÓJÁN Terveztük, riportot írunk arról, hogyan él a köztu­datban a Magyar Területi Színház és Thália Színpada. Megálltunk volna Dél-Szlo- vákia több falujában, váro­sában, megkérdeztük volna az embereket, mit jelent számukra színházunk', me­lyik előadásra emlékeznek a legszívesebben; hány szí­nész nevét tudnák fölsorol­ni; mi a véleményük a szí­nikritikáról, a színészek já­tékáról, fölkészültségéről; megtesznek-e falujukban mindent azért, hogy a le­hető legjobb körülmények között léphessenek színpad­ra a művészek; kik és há­nyán jönnek el messzebbről is, ahol nincs megfelelő mű­velődési otthon, megtekin­teni egy-egy előadást stb. A riport nem íródott meg, más felďdatok szólítottak el ai izgalmasnak ígérkező témától. Hogy mit mondtak volna az emberek, nem ta­lálgatom, mások nevében sem szólhatok. Szabadjon mégis leírnom, mert hiszem, az összegyűjtött válaszokból megfogalmazható lett vol­na, hogy akik látogatják az előadásokat, nemcsak sze­relik színházunkat, hanem tisztelik is. Értékelik és be­csülik a munkát, amelyet a MATESZ huszonöt eszten- 'deje végez. Mert munka a javából, a szebbek közül va­ló, de a nehezebbek közül is, különösen színházunk esetében, hiszen tájoló szín­ház. A komáromi (Komár­no) és a kassai (Košice) társulat nem egy, de sok színpadon lép föl, mindig más közönség előtt, más körülmények között. Szok­ták mondani, a közönség színháza. Változtassunk most ezen, mondjuk úgy: a Magyar Területi Színház és Thália Színpada nagy kö­zönség színháza. A Csalló­köztől a Bodrogközig terjed az a terület, amelyen ez a közönség él és dolgozik. Es ünneplőbe öltözik, ha megérkezik a társulat, ma­gával hozva nemes eszmé­ket, gondolatokat, példákat, példaképeket. Vagy éppen szórakoztató, nevettető figu­rákat keltenek életre a szí­nészek, akik közül nem egy a színház alapító tagja, s játszik ma is, együtt a fia- talabbakkal, ugyanolyan szívvel, mint az első bemu­tatókon. Bár nem öltözünk ünnep­lőbe, egy kicsit mégis ün­nepnap ez a mai, mind­nyájunk ünnepnapja. Az JÉpítésben szerzett érdeme­kért" kitüntetett Magyar Területi Színház huszonöt esztendővel ezelőtt ezen a napon tartotta első bemuta­tóját. Nemrégiben a száz- hetvenöt ödiket. BODNÁR GYULA 1978 I. 31.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents