Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)
1978-01-30 / 30. szám, hétfő
Chinua Achebe* TESTVÉRBÉKE Jonathan Iwegbu különösen szerencsés embernek tartotta magát. A „Helló, ezt is megúsztuk!“ — sokkal többet jelentett számára, mint régi barátok üdvözlésének újkeletű divatját a béke első, mámoros napjaiban. A köszöntés szívéből szólt. A háborúból öt, felbecsülhetetlen értékű ajándékkal menekült meg: saját magán kívül felesége, Maria, és négy gyermekükből három is életben maradt. Sőt, még a biciklije sem veszett el, szintén csoda, de természetesen nem hasonlítható öt emberi élet biztonságához. A biciklinek megvolt a maga külön története. . A háború közepén „sürgős katonai bevetés“ céljára egyszer csak elvezényelték. Bármilyen súlyosan érintette volna is az elvesztése, szó nélkül hagyta volna elvinni, ha nem kételkedett volna a tiszt valódiságában. Ne mis minősíthetetlen rongyai miatt, kék illetve barna vászoncipőjéből kikandikáló lábujjai vagy a golyóstollal rangjelzés gyanánt nagy • sietve odarajzolt két csillag miatt támadtak kételyei: hiszen sok nagyszerű és hős lelkű katonának volt akkoriban hasonló vagy még rosszabb külseje. A tiszt lényéből hiányzott valami határozottság és keménység. Úgyhogy Jonathan, gyanítván, hogy a férfi megvesztegethető, beletúrt háncstáskájába, és elő Is halászott két fontot, amin épp tűzifát akart venni, hogy azt aztán felesége, Maria elcserélje a katonai tábor alkalmazottjaival extra adag szárított halért és kásáért: Jonathan végül is visszakapta a biciklijét. Még aznap éjszaka elásta a kis erdei tisztáson, ahol a tábor halottait, közöttük az ő legkisebb fiát is, elföldelték. Amikor egy évvel később, a fegyverletétel után, újból előszedte, mindössze egy kis pálmaolajjal kellett megkennie: „Isten semmin sem csodálkozik“ — mondta elképedve. Azonnal használatba állítota mint taxit, és hamarosan kis halom biafrai pénzt szedett össze úgy, hogy a tábor alkalmazottait és családjukat fuvarozta a négy mérföldes földdarabon át, a legközelebbi aszfaltozott útig. Egy fuvarért általában hat fontot kért, és azok. akiknek volt pénzük, csak örülhettek, hogy egy részétől ilyen módon megszabadulnak. Egy hét leforgása alatt egész kis vagyonra, száztizenöt fontra tett szert. Enuguba utazott, ahol már újabb csoda várta. Hihetetlen volt. Szemét dörzsölgetve pislogott, de a csoda csak nem akart eltűnni. Felesleges említenünk. hogy még ez a felmérhetetlen ajándék is eltörpül amelett, hogy öttagú családjának nem esett bántódása. A legújabb csoda Ogui Riverside-i kis háza volt. És valóban, Isten semmin sem csodálkozik! Két házzal odébb romokban hevert az óriási betonépület, amit egy gazdag vállalkozó közvetlenül a háború kitörése előtt építtetett. Itt előtte meg szinte teljesen sértetlenül állt szerény kis bádog- tetős, vályogtéglás háza. Persze hiányoztak az ajtók és az ablakok, a tetőről pedig öt fedőlemez. De mit számított ezl És egyébként is elég hamar visszatért Enuguba, hogy a körnvékén heverő használt bádog- és fadarabokat és nyirkos kartonlapokat összeszedje, mielőtt még előkerültek volna az erdei búvóhelyeken rejtőzök ezrei, akik mind ugyanezeket a dolgokat keresték. Talált egy lerongyolódott ácsot is ócska kalapáccsal, életlen gyaluval és néhány görbe, rozsdás szöggel szerszámos ládájában, az ács aztán a fa-, papír- és fémhalmazt öt nigériai shillingért, azaz ötven biafrai fontért ajtóvá és redőnyökké alakította. A számlát kifizette, és határtalanul boldog családjával, nyakukon öt sértetlen fejjel, beköltözött a házba. Gyerekei magnót szedtek a katonai temető közelében. és néhány pennyért árusították a katonák feleségeinek. Ezúttal igazi pennykért — a felesége pedig akara-gombócból készített reggelit árult a szomszédoknak, hogy minél hamarabb újrakezdhessék megszokott életüket. A pénzzel, amit családja keresett. Jonathan biciklire ült, és sorba járta a szomszédos falvakat: új pálmabort vásárolt, a bort odahaza bőkezűen összekeverte az utca végén lévő nyilvános csapból újra csurgó folyóvízzel, és bárt nyitott katonák és más olyan szerencsés népek részére, akiknek zsebében jó pénz volt. Eleinte naponta, később másodnaponként, aztán *Mai nigériai elbeszélő . már csak hetente egyszer látogatott el a Szénbányák RT-hez — ahol régebben bányász volt —, hogy lássa, mi a helyzet. Látogatásai során csak az derült ki, hogy kis háza még nagyobb ajándék, mint ahogy eredetileg gondolta. Régi bányásztársai sehova sem tudtak hazamenni a mindennapos várakozás végeztével, éjjel a hivatal előtt aludtak, és ócska konzervdobozokban főzték meg azt a kis ételt, amit össze tudtak lopkodni maguknak. Ahogy múltak a hetek, és senki sem tudta, mit hoz a jövő, Jonathan végérvényesen felhagyott hetenkénti látogatásaival, és minden figyelmét a pálmabor-bárra fordította. Isten azonban semmin sem csodálkozik. És íme, az igazi meglepetés: a kincstár előtti ötnapos, véget nem érő sorban állás és dulakodás után a tűző napon, végül is leszámoltak a munkába húsz font jutalmat a beszolgáltatott rebellis pénzért. Amikor a kifizetések megkezdődtek, úgy érezte- és a többiek is mind —, hogy karácsonyi ajándékot kapnak. A pénz hivatalos nevét — exgrácia-pénz — sokan nem tudták kimondani, ezért egyszerűen csak egy- tál-yamnak nevezték. Amint a bankjegyeket a tenyerébe számolták, Jonathan szorosan összezárta az öklét, és nadrágjának zsebébe süllyesztette. Nagyon óvatosan kellett lennie, pár nappal korábban egy férfi szinte eszét vesztette a tengernyi nép szeme előtt — alighogy megkapta ugyanis húsz fontját, egy lelketlen bandita elszedte tőle. Bár nem helyénvaló valakit nyomorult állapotában hibáztatni, a sorban állók közül mégis sokan tettek halk megjegyzéseket az áldozat gondatlanságáról, különösen, miután zsebét kifordítva akkora lyukat fedezett fel rajta, amin egy tolvajnak még a feje is befért volna. A szerencsétlen erősködött ugyan, hogy a pénz a másik zsebében volt, ki is fordította, hogy megmutassa: viszonylag jó állapotban van. Egyszóval nagyon kellett vigyázni. Jonathan hamarosan áttette a pénzt a bal zsebébe, hogy ha esetleg kezet kellene ráznia valakivel, a jobb keze szabadon maradjon; magasba meresztett tekintetével így sikerült elkerülnie minden közeledő emberi arcot, és így nem kellett senkivel sem kezet ráznia, amíg haza nem ért. Általában jó alvó volt, azon az éjszakán azonban végighallgatta, ahogy sorban elcsöndesedtek a szomszédai. Eg^ óra után már az éjjeliőrt sem hallott többé, aki az órák múlását valahol a távolban egy fémtárgy ütögetésével jelezte. Ez lehetett Jonathan utolsó gondolata, mielőtt elragadta az álom. De nem aludt sokáig, álmából hirtelen felriadt. — Ki kopog? — suttogta a felesége, aki mellette feküdt a földön. — Nem tudom — suttogta vissza elfúló hangon. A második kopogtatás olyan hangos és parancsoló volt, hogy a rozoga ajtó majdnem szétesett. . — Ki kopog? — kérdezte remegve, kiszáradt torokkal. ORSOVAI EMIL Színház Magát felejtve, másokat ki felmutat, az egyre több marad. Mutasd az önmagad-múlasztó ezer arcot, száz-szín hangodat, mutasd, hogy mind milyen, ml más, engem mutass — mutasd hogy másokban ki vagy. Magunkat ússzuk át ha áttetsző világunknak te nem léssz foncsora. és nézd, ennél tündüklőbb kép-közeg se, mint e kor, nem is lehet soha. Magát felejtve, másokat ki felmutat, az való ide elénk, fölénk, sorsunk közé, a gond-litániánkon profán szentige, ember nekünk, ki egy helyben, néhány szál deszkán lép a múltba át és onnan — angyal, ördög, bajnok, pór, svihák, — mindig a szublimált valóságot nyújtja át, bennünket alkoss újra, mi százezer-sok nép ki voltunk régtől mostanig, mi tudjuk és szeretnénk érteni hogy minden időnk végtelen jelen, Phédrán túl, az Orrszarvún is, — magát nem féltve, másokat ki bátran megmutat, világunkat vele, annak hisszük csak el, hogy otromba botlásaink között itt már az út jobbik fele, hogy elkezdődhet egy új, mindeddig álmodott, de nem volt, csak képzelt előadás, ahol az ég valódi végre, víz a víz, s az ének — ének is, pedig egymás szemében éledt látomás, és szívverésnyi csak akusztikánk. Engem mutass, és milliónyi mást. Nincs hozzánk díszlet, jelmez se már és nincs súgás. — Egy tolvaj meg az emberei — érkezett a nyugodt válasz. — Ajtót nyitni! — a felszólítást minden eddiginél erősebb sürgetés követte. Maria kiáltott elsőként segítségért, aztán ő maga meg a gyermekek is bekapcsolódtak. — Rendőrséééég! Jaj, tolvajok! Gyertek szomszé- dooókl Rendőrsééég! Elvesztünk. Meghaltunk! Szomszédok, alusztok? Ébredjetek! Rendőrsééég! Hosszú ideig kiabáltak, aztán hirtelen abbahagyták. Talán elijesztették a tolvajokat. Teljes volt a csend. De csak rövid ideig. — Vége? — kérdezte a hang kívülről. — Szálljunk be mi is? Figyelem! Na, egyszerre! — Rendőrsééég! Tolvaj népek! Szomszédooók! Vé- güüünk! Rendőrsééégl ... A vezér hangja mellett még legalább öt másikat lehetett megkülönböztetni. Jonathan és családja szinte megbénult a rémülettől. Maria és a gyermekek, mint az elveszett lelkek, halkan zokogtak. Jonathan szünet nélkül sóhajtozott. A tolvajok segélykérését iszonyatos, nyomasztó csend követte. Jonathannak nem maradt választása, kérte a bandavezért, hogy beszéljék meg, mit lehetne tenni. — Nézd, barátom — szólalt meg az végül —, hívjuk őket, de nem jönnek, biztos mind alszik ... ml legyen? Hívod a katonákat? Hívjuk őket talán mi? És majd ők a rendőrséget? Jól van? — Jól van! — válaszolták az emberei. Jonathannak úgy rémlett, hogy ezúttal még több hangot hall, és nagyokat nyögött. Lábai rogyadoztak, és torka olyan érdes volt, mint a smirgli. — Barátom, miért hallgatsz? Hívjuk a katonákat? — Nem. — Rendben. Akkor beszéljünk komolyan. Nem vagyunk rossz tolvajok. Nem szeretjük a zrít. Vége a zrínek. Vége a testvérháborúnak. Kezdődik a testvérbéke. Jól van? — Jól van! — válaszolta a rémítő kórus. — Mit akartok tőlem? Szegény ember vagyok. Mindenem odaveszett a háborúban. Miért jöttetek hozzám? Ismertek ti másokat, akiknek van dohányuk. Mi... — Rendben! Tudjuk, hogy nincs sok dohányod. De nekünk egy fityingiink sincs. Ablakot kinyitni, ide a száz fonttal, és már itt se vagyunk. Vagy be megyünk, és megmutatjuk a gitáros fiút, mint ezt itt... Sortűz szállt az égbe a gépfegyverből. Marra és a gyerekek újra hangos sírásra fakadtak. — Aha, a naccsága megint sír. Nem muszáj. Megmondtuk, jó tolvajok vagyunk. Csak egy kis dohány kell, és kész. Nem bántunk senkit. Vagy bántottunk? — Egyálalán nem! — énekelte a kórus. — Barátaim — szólalt meg Jonathan rekedten. — Hallom, amit mondtok. és köszönöm. Ha lenne száz fontom ... — Nézd csak, barátom, mi nem szórakozni jöttünk hozzád. Ha tévedésből bemegyünk, nem fogsz örülni. Úgyhogy ... — Istenemre, aki teremtett, ha bejöttök és találtok száz fontot, vegyétek el és lőjetek agyon a feleségemmel és a gyerekeimmel együtt. Minden pénzem a az húsz font. amit ma kaptam, az egy-tál- yam ... — Rendben. Mennünk kell. Ablakot nyitni, és ide a húsz fonttal. És ezzel az ügy kész. Az elégedetlenek hangosan, kórusban morogtak. — Hazudik az ember, rengeteg dohánya van, indulás befelé, és kutassunk át mindent, csak húsz font lenne? ... — Pofa be! — úgy hangzott a bandavezér hangja, mint magányos lövés a levegőben, a morgásnak pedig egyből vége szakadt. — Még itt vagy? Hoci ide a pénzzel! — Megyek — válaszolta Jonathan, amint a sötétben a kis fadoboz kulcsával kotorászott, amit maga mellett tartott a gyékényszőnyegen. Amint világosodott, a szomszédok meg mások is köré gyűltek, hogy együtt sajnálkozzanak vele. Ü azonban akkor már ötgallonos demizsonát szíjazta a bicikli csomagtartójához, felesége pedig akara- gombócokal forgatott izzadva a széles agyagedényben fortyogó olajban n nyílt tűz fölött. A sarokban legidősebb fia régi sörösüvegekből a maradék pálmabor üldedékét öblítette ki. — Nem nagy dolog — közölte a vele együttérzőkkel, miközben tekintetét nem vette le a megkötendő kötélről. — Ml is az egy-tál-yam? Abból éltem meg talán a múlt héten? Vagy fontosabb, mint sok minden más. ami szintén odaveszett a háborúban? Azt mondom, b^dd nu=z- tuljon az egy-tál-yam a lánpnVhfm. Vpo^pn pV.0<7v minden más Is odalett. Ist^- r-orn kozik. MIKLÓSI JUDIT fogása 1978 I. 30.
