Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)
1978-01-19 / 19. szám, csütörtök
És nem elég akarni Aki eszembe juttatta Váci Mihály híres és gyakran idézett versének e sorát, fiatal gyógyszerész, vagy ahogy a fehér köpenyére tűzött névjegykártyán áll: RNDr. Süli Éva. 1975-ben végzett a Ko- menský Egyetem Gyógyszerészeti Karán, huszonhat éves sem volt, amikor az elmúlt év januárjában doktorrá avatták. — Kislánykoromban tanítónő akartam lenni, aztán vegyészmérnök. A kilencedik osztályban már gyógyszerész. Gyakran láttam unokabátyámat ‘ehér köpenyben, amely nayon tetszett; ez vonzott előtör a pályára. Későbbi választásomban közrejátszott még, hogy édesapám megbetegedett, rengeteget fájt a feje. Mint kiderült, gyomorfekélye volt, másodikos voltam a dunaszer- dahelyi középiskolában, amikor megoperálták. Ügy szerettem volna segíteni. Az érettségi után két helyre nyújtottam be kérvényt. A gyógyszerészetire nem vettek föl, magyar—angol szakos tanítójelölt lettem a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán. Hadd árulja el e sorok írója, hogy itt találkozott először mostani riportalanyával. Együtt indultunk, tíz másik társunkkal, 18—21 évesen, a magyar és az angol nyelv, a két Irodalom bűvöletében. Éva egy év múlva kivált közülünk, visszatért annak az útnak az elejére, amelyre álmai szólongat- ták, régóta. — Úgy éreztem, nem lesz jó pedagógus belőlem, nincs hozzá tehetségem, nem tudom majd átadni, amit tudok. Aztán fölmerült bennem a kérdés, lesz-e iskola, ahol taníthatom az angolt. Nyelvet a nyelvért nem akartam tanulni. így is hű maradtam az angolhoz, szeretnék belőle államvizsgát tenni. Azt hiszem, ha nem tudok angolul, nem csinálom meg a doktorátust. — Egy kicsit előresiettünk. PORTRÉVÁZLAT Érdekelne, hogy otthon milyen körülmények között tanultál. — Anyu háztartásbeli, apu a szövetkezetben dolgozott, most nyugdíjas. Akarták, hogy tanuljak, megadtak minden lehetőséget, figyelték az előmenetelemet. Egyszer hármast kaptam történelemből, anyu azt mondta, no, lányom, ezután minden este felmondod a leckét. Egy hétig mondtam, tovább fölösleges lett volna, nem kellett nógatni, szerettem tanulni. Ugyanúgy a húgom, aki szintén magyar gimnáziumban érettségizett, Dunaszerdahe- lyen, és az idén fejezi be tanulmányait a Szlovák Műszaki Főiskola Vegyészeti Karán. Az öcsém elektrotechnikai szakközépiskolában végzett. Közben eltűnődöm, annak idején, amikor egy évig szinte minden nap együtt voltunk, lányok, fiúk, az előadásokon, szemináriumokon, a szünetekben vagy a diákszálláson, mily keveset tudtam Éváról. Azt igen, hogy csendes, halk szavú lány, aki ugyanakkor szeret és tud is nevetni; sejtettem, hogy szorgalmas és kitüntetett tanuló volt, csupa jeles az érettségi bizonyítványa. De ... akiknek nem számít, hogy éjjel van (Gyökeres György felvétele) csak most tudom meg azt is, hogy szülőfaluja Gelle (Holice na Ostrove), hogy itt kezdett iskolába járni; hogy a duna- szerdahelyi középiskolában volt egy tanárnő, Öllé Erzsébet, aki megszerettette vele a kémiát; hogy mindig sokat olvasott, elsősorban életrajzi regényeket és jack London könyveit. És nem utolsósorban, hogy bátor lány, aki nem csak akart... — Az első héten azt hittem, megszököm. Cseh nyelvű előadásokat hallgattam, csehül, szlovákul, magyarul jegyzeteltem. Cseh tankönyvekből tanultam, bőgtem fölöttük. Aztán a következő hetekben belejöttem. Igaz, nem jártam színházba, moziba, valahogy eszembe se Jutott, egyetlen célom volt, befejezni az egyetemet. Néha azért elmentünk a József Attila Ifjúsági Klubba. Sok szlovák könyvet olvastam akkoriban, hogy mind jobban bírjam a nyelvet. Hetenként, kéthetenként jártam haza. Szerettem a fővárosban, de nem tudtam megállni, hogy ne menjek haza, a szüléimhez. — Ki ösztönzött arra, hogy mindjárt az egyetem befejezése után megszerezd a doktorátust? — Senki. Az egyik docens kérdezte meg, lenne-e kedvem. Éva a szakdolgozatát bővítette ki, amelynek témája, leegyszerűsített címmel jelezve: fehérjeszintézis a mák csírájában. Közben, természetesen, dolgozott, egy évig az egyetem biokémiai intézetében, aztán a dunaszerdahelyi járás több gyógyszertárában; jelenleg a nagymegyeriben. — Van-e példaképed a gyógyszertan területéről? — Tisztelem a bátor és kísérletező szellemű kutatókat, akik tudnak égni, akiknek nem számít, hogy éjjel van vagy nappal, hétköznap vagy vasárnap. Az egyetemen két docens, Kovács Péter és Mikuláš Pše- nak segített munkámban, vasárnap is bejöttek velem, mákot ültetni, öntözni; kétnapos csírákkal dolgoztunk. Biokémiából csináltam a doktorátust, szeretnék ezen a területen maradni, kutatásokkal foglalkozni, laboratóriumban. Erre, egyelőre, nincs lehetőségem. Nagy felelőssség gyógyszertárban dolgozni, szép a munkánk, de nincs igazán alkotó jellege, a gyógyszerek nagy részét ma már készen kapjuk a gyárból. Hiányoznak a különféle szaklapok is, érdekel, mi történik a világban. Tehát: Még nem elég! — hogy idézzem az írásom elején említett vers címét is. BODNAR gyula A csembdóművészei jeles egyénisége Zuzana Ružičková ötvenéves A bergen-belseni iconcentrá- ciós táborból szülővárosába, Plzefibe csont-bőr emberként visszatérő tizenhét éves lány aligha sejtette, hogy pár évvel később Európa egyik legkiválóbb csembalóművésznőjét fogják tisztemi benne. 1945-ben Zuzana Ružičková négyévi kényszerű hallgatás után újból zongorához ült, hogy az elmu- ísztott órákat és gyakorlást hallatlan kitartással és szorgalommal pótolja. Először a plzefti városi zeneiskolában tanult s naponta néha tizenkét órát is gyakorolva készült jövendő hivatására. Zuzana Ružičková nem egészen két év alatt négy osztály anyagát sajátította el. A plzefii zeneiskolából az ígéretes tehetségű fiatal zongorista útja a prágai Zeneakadémiára, Albin Síma professzor osztályába vezetett. A Zeneakadémián a választható, nem kötelező tantárgyak sorában a csembalójáték is szerepelt. Rúžlčková emlékezve Mária Šaškovának, egykori plzeüi tanárnőjének szavaira — aki azt tanácsolta fiatal tanítványának, hogy alkalom adtán ismerkedjen meg a csembalójátékkal —rögtön beiratkozott erre a szakra is. A fiatal zenésznövendék gyorsan megszerette a letűnt korok halk, finomhangú hangszerét. A zeneakadémiai tanulmányait végző Zuzana Ružičková nevét csakhamar megismerte a prágai és plzefii közönség, s elismerően írtak róla a zenei lapok is. A repertoárját állandóan bővítő művésznő egyre több meghívást kapott hangverseny- és rádiószereplésre. A főváros érdekes zenei eseményei köző tartoztak kombinált zongora- és csembalókoncertjei, Ružičkovát azonban mindinkább a csembalójáték vonzotta, egyre több Időt szentelt e hangszernek. 1956-ban megnyerte a müncheni nemzetközi csembalóverseny díjat. Mivel ezen a versenyen a csembalójáték kategóriájában csak egy díjat osztottak ki, ő lett a kategória abszolút győztese, megelőzve német, svájci és francia kollégáit. A verseny záróhangversenyét több rádióadó Is közvetítette, így Zuzana Ružičková nevét egy csapásra megismerték Európa számos országában. Ettől kezdve a művésznő hangversenyeket ad a világ majdnem minden országában, rádió- és hanglemezfelvételek készülnek vele, szerepel a televízióban. Ha otthon van, hazánk különböző városaiban koncertezik, s előad a prágai Zeneakadémián. Néha visszatér eredeti hangszeréhez, a zongorához, ő mutatja be férjének, Viktor Kalabisnak, az ismert cseh zeneszerzőnek a zongora- versenyeit. Ideális partner a kamarazenélésben, több kiváló művésszel szerepel együtt. Kamarahangversenyei közül emlékezetesek a Josef Sukkal adott hegedű-csembaló .estek. A cseh csembalóművésznő neve bejárta a világot. Az európai „grande dame du clavecin“ avagy a „firtst lady of harpsichord“ híre eljutott az óceánon túlra is. 1969-ben vendégszerepelni hívták Japánba, ahol trlumfális bemutatkozása után több rádió- és televíziófelvételt készítettek vele, majd előadásokat tartott a barokk zenéről. „Maximális technikai felkészültség, tökéletes előadás“, így jellemezték játékát a japán lapok. 1970-ben New Yorkban adott hangversenyeket. Zsúfolásig telt termek tanúskodtak nagy sikeréről. Egy időben csembaló-tanfo- lyamot Is vezetett a szófiai Zeneakadémián, de mivel elsősorban otthon akar dolgozni, elutasítja a weimari Liszt Ferenc zeneiskola csábító ajánlatát is — ahol professzori állást kínálnak fel neki —, hogy a prágai Zeneakadémián magántanárként hazánk fiatal tehetségeinek szentelhesse szabad idejét. Előad a bratislavai Zene- művészeti Főiskolán is. Hanglemezfelvételei iránt állandóan nagy az érdeklődés. Zuzana Ružičková temperamentumos, gazdag fantáziájú, spontán muzikalitású művész, aki kitűnő stílusérzékével, technikai felkészültségével hazánk zenei hírnevét öregbíti. A cseh csembalóművészet az ő érdeméből vált világhírűvé. Társadalmunk a művésznőt 1969-ben az érdemes művész címmel tüntette ki. SCHLOSSER KLÄRA Megtartották évzáró tagsági gyűlésüket a Szepsi (Moldava nad Bodvou) Magyar Tanítási Nyelvű alapiskola és Gimnázium kommunistái. A 15 tagú alapszervezet tanácskozásán az elmúlt időszak eredményeit elemző és a jövő feladatait vázoló beszámolót Benkő Ede, az alapszervezet elnöke ismertette. Az értékelés, majd az azt követő nyolc felszólalás azt igazolta, hogy a pártszervezet felelősségteljesen végzi feladatát az iskola irányításában és a fiatalok nevelésében. A kommunisták által irányított céltudatos munkának az eredménye, hogy a Szepsi Alapiskolában és Gimnáziumban a kor követelményeinek megfelelően foglalkoznak a fiatalok nevelésével. Ezt igazolják az oktató-nevelő munka eredményei is, főleg a tanulók előmenetele. Ha egybevetjük az 1975—76-os és az 1976—77-es iskolai évet, azt tapasztaljuk, hogy az egyes tantárgyak sza-. kosítása pozitív változásokat eredményezett. A gimnázium tanulói a múlt tanévben — az előzőhöz képest — magyar nyelvből 2 egészről 1,75-re javították az átlageredményt, szlovákból 2,55-ről 2,40-re, oroszból 2,50-ről 2,45-re, matematikából pedig 2,72-ről 2,53-. ra. Az évzárón természetesen a felmerülő nehézségekkel is foglalkoztak. Az iskola kommunistái tervszerű munkával akarják elérni, hogy állandóan emelkedjen a tanulók tudásszintje, s a fiatalok egyre job^ ban elsajátítsák a szocialista erkölcs, a szocialista életmód alapjait. Az évzáró közgyűlés a ci' gányszáimazásű gyermekek ok' tatásának kérdéseivel, illetve a kommunistákra háruló teendőkkel is foglalkozott. GAZDAG JÓZSEF Párbeszéd Gyakorló pedagógusként sok dolgozatot írattam tanulóimmal. A dolgozatok tárgya nagyon változatos volt. írtak a tavaszról, a nyárról, az őszről, a télről. Ilyen című fogalmazásokat is írtak: Az én édesanyám, A könyvtáram, Mi leszek, ha megnövök? stb. Mostanában gyakran eltűnődöm azon, mi volt a legjellemzőbb az őszinte gyermeki vallomásokban. Meglepett például, hogy mennyire nem ismerik szülőfalujuk határát, a dűlők nevét, magát a természetet s annak változó szépségeit. Igaz, ők már nem járnak aszatot szurkálni, szénát forgatni és gyűjteni. Aratáskor, a tűző napon nem kell már kötelet teríteniük a zizegő markok alá, tehenet, lovat, libát sem őriznek a pázsiton. Emlékszem, amikor arról írtak: „Mi .leszek, ha megnövök?“ — egy tanuló se akadt, aki a mezőgazdaságot jelölte volna meg. Pedig a foglalkozások előtt mindig felsoroltam a pálya- választási lehetőségek közt az agrármérnököt, traktorost, állatgondozót, fejőt, beszéltem a természet szépségéről, s arról is szóltam, ha kenyér, hús tojás, tej nem lenne, a gyárak sem termelhetnének, mert éhen a munkás sem dolgozhat. Vagy megkérdeztem: Tudnátok-e ti éhen tanulni? Ilyenkor kórusban kiáltották: Nem! Szóval mindent elmondtam, amit az ő értelmi színtűkön egy pedagógus elmondhat, hogy megértsék a mezőgazdaság jelentőségét az ember és a társadalom életében. Mégis a legtöbben azt írták, amit a szülőktől, nagyszülőktől otthon gyakran hallanak. Vagyis a tanulók többsége az értelmiségi és az ipari pályát Jelölte meg jövőbeli hivatásául. ' Többször beszélgetést is folytattam velük a pályaválasztásról. Miket válaszol egy 11—12 éves 'falusi gyerek? Lássuk csak, nagyon tanulságos: — Mi volt a nagyapád? — Nem tudom, most nyugdíjas. — Arról, hogy valamikor saját földje volt, amelyet ő művelt meg, nem beszél? — Néha, de az nem érdekes. (Ezt nagyon komolyan mondja.) — Édesapád hol dolgozik? — A szövetkezetben. — Mit csinál? — Traktoros. — Anyu? — Ö is ott dolgozik. A mezőre jár, a zöldségesbe. — Te szeretsz a mezőre járni? — Jobb itthon. (Mosolyogva oldalra simítja a haját.) — Miért? — Hát... mert jobb. (Ebben egy kicsit bizonytalan.) — Tanulni szeretsz? — Igen. (A hangja meggyőző). — Miért? — Szeretnék továbbtanulni. — Mi szeretnél lenni? — Még nem tudom pontosan, de anyuék azt szeretnék, ha orvos lennék. —• És te? Hallgat és rám néz, majd bizonytcňanul ezt mondja: Tanár. De anyuéknak az nem tetszik, mert az nem keres sokat. (Elhallgat s szemében felcsillan a mosoly.) Megsimogatom a fejét, és elküldöm játszani. Magamhoz szólítok egy másik tanulót s kérdem: — Mit gondolsz, volt-e régen a szüleidnek földje? — Nem tudom. — Nem beszélgettetek erről otthon? — Nem emlékszem rá. (Amit mond, elhiszem, olyan őszintén mondja.) — Tudod, hogy mi az a mező, határ? — Hát ahol a búza, a tengeri meg a krumpli terem. Ma ezt szövetkezetnek mondják. — Mit tudsz a szövetkezetről? — Azt, hogy így sokkal jobb, mint régen volt. — Ki mondta ezt neked? — Apu meg anyu. — Ok ott dolgoznak? — Igen. — Ha megnősz, te mi leszel? — Ipari vagy kereskedelmi iskolába megyek. (Rám néz és mosolyog, hiszi is, amit mond.) — Hányán vagytok testvérek? — Ketten. A bátyám mérnökire jár Kassára. Ő jobb tanuló volt. — Szereted őt? — Igen. Ö jó hozzám, ha hazajön, segít nekem a matekban, azt nem szeretem. — Te mit szeretsz? — Olvasni meg rajzolni. — Akkor miért ipari vagy kereskedelmi iskolába szeretnél járni? Vállat von. Nem tudja. Segítek neki. — A szüleid akarják így? — Igen. — És te? — Én is, mert ők mondják. (Mosolyog.) Tovább nem faggatom. Be kell látnom, hogy voltaképpen nekik van igazuk. Gyermekkorunkban mi is azt tettük, amit szüléink határoztak el. Igaz, akkoriban a tudományszerzés felé nagyon kevesen indulhattunk el. Ma már más a helyzet. S milyen jó, hogy így van. TÖRÖK ELEMÉR 1978 I. 19. Emelkedő tudásszini
