Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-24 / 30. szám

— Drágám, igazán nem jár­tál előttem senkivel? — Esküszöm! Mindegyiknek autója volt. — Az ember nem hiheti el mindazt, amit itt-ott hall. — Azt nem. De továbbad­hatja) Egy amerikai Velencében: — Ez rettenetes! A városban árvíz van, és ők énekelnek! A régiségboltban a vevő fon­toskodó tekintettel nézegeti a kiállított műtárgyakat. Az el­adó egy értékes ókori görög vázát kínál eladásra. — Tudja, uram, hogy ez a váza kétezer éves? — mondja az eladó, hogy érdeklődést keltsen a portéka iránt. — Ne csináljon belőlem bo­hócot! — méltatlankodik a vevő. — Hiszen még csak 1977-et írunk! A kaszárnyaudvaron találko­zik a parancsnokával az újonc. Lelkesen szalutál, habár a fe­jén nincs sapka. — Miért nincs a fején sap­ka? — kérdi a parancsnok. — Főhadnagy elvtárs, jelen­tem, azért, mert nem fázik a fejem! — feleli a katona. — Amikor megismertem Magdát, azt hittem, hogy va­lóságos angyal. — És aztán? — Később rájöttem, hogy a libának is van szárnya. A NAGYFÖNOK TANÁCSA Jobban teszi, Kovács, ha nem okvetetlenkedik! Kesztyűs Ferenc rajza — Apu, szükségem van az iskolába enciklopédiára. — Adok én neked enciklo­pédiát! Gyalog fogsz járni az iskolába, úgy mint valaha én jártam. — Mit csináljunk, professzor úr? Minden elő van készítve az operációhoz, csak még a páciens nem érkezett meg. Mire a professzor: — Nem fogjuk vesztegetni az időt. Megkezdjük nélküle. nyaralási gondjaink. (Jezs) — A feleségem szörnyen le­szidott. — Késő este mentél haza? — Dehogyis! — Hát akkor miért? — Korán reggel jöttem meg. — Szeretnék száz évig él­ni! — sóhajt fel az asszony. — Ez teljesen lehetetlen — feleli a férj. — Miért? — Mert már tizenkét éve egyfolytában negyven vagy! Egy turista krétával a falra írta: „Itt voltam a feleségemmel. Gyönyörű volt!“ Később jött egy másik tu­rista, és a felirat alá írta: „Itt voltam a feleségem nél­kül, és még gyönyörűbb volt!“ — Az autós karambol után eszméletét veszti. Amikor vé­gül magához tér, ijedten kér­dezi: — Hol vagyok? — A huszonhármas szobá­ban! — mondja az orvos. — Börtön vagy kórház? ... Szemrehányást tesz a leány a fiúnak: — Miért dicsekedtél a ba­rátaidnak, hogy megcsókol­tál?! — Lehetséges, hogy meg­mondtam nekik, de hogy di­csekedtem volna, az azért túl­zás! TABLÓ Karel Smrkovsk^ rajza VII. 24. 19 — Villamos alá került? — Rosszabb. Beléje ... CSÖCSFORGALOMBAN Elek Tibor rajza — Bocsánat, professzor úr, az étteremben várja önt az ebéd... — Jól van, vezesse be a dolgozószobámba, azonnal utá­namegyek. Oj ember kerül a londoni meteorológiai intézethez, s megszerkeszti az első prognó­zist: „Este növekvő sötétedéssel lehet számolni.“ — Miért nevezik a közleke­dés ütőerének az országuta­kat? — Mert sok vér folyik raj­tuk ... — Tessék öt korona, és ta­núsítson semleges magatartást. — Adjon, uram, tíz koro­nát, s az ég áldását kérem ön­re. Ha nem ad, elátkozom. Mondom, hogy Magyarországon 350 000 embert fenye­get a veszély, hogy rövidesen alkoholistává válhat, kér­dem, mi a helyzet itt náluk? — Nem valami rózsás — sóhajt föl az Íróasztal mö­gött ülő férfi, az üzem igazgatója. — A mi munkásaink sem jobbak a többinél. Nálunk is súlyos gondként je­lentkezik a részegség, az italozás miatti termeléskiesés, nem is szólva a minőségromlásról, egyebekről. Bánatosan legyint, lenyúl, ötcsillagos bolgár konyakot emel ki az íróasztal egyik rekeszéből, tölt, koccintunk, lehúzzuk. — Hiába harcolunk ez ellen évek óta — folytatja —, a műhelyekből csak nem tudtuk száműzni a bögrecsár­dákat, a demizsonbárokat. Kibeszélhetjük nekik a lel­künket, magyarázhatjuk, büntethetjük,, tütüznek vfgan tovább. Bekapjuk a másodikat. Mondom, hogy nálunk egy főre évente több'mint tíz liter tiszta szesz jut, ettől még szomorúbb lesz. — Helyi adatokat leginkább a főmérnökünk adhat, majd a titkárnőm átkísér, egészségedre, én vagyok az idősebb. Leszalad a harmadik. Aztán megnyom egy gambat, még a párnázott ajtón is áthallik a berregés a szomszéd szobából, de semmi hatás. Ojabb, hosszabb csengetés, újabb, hosszabb, sem­mi. A harmadikat követően végre kinyílik az ajtó, csil­logó szemű, szőke csoda imbolyog be, megtántorodik, gyorsan megkapaszkodik az állófogasba, ránk mosolyog, kedvesen érdelüődik: — Hukk? — Hányszor mondjam magának — ripakodik rá a főnök —, hogy ha Anna-napot, István-napot, tudom is én, milyen napot, vagy eljegyzést, sikeres iskolai vize gát, jutalmat, gyermekáldást, kitüntetést ünnepelnek az adminisztrációban, azért valakit ültessen be a helyére? Világos? Most pedig kísérje át az újságíró elvtársat Bokker főmérnök kartárshoz, hogy adatokat kaphasson a munkásalkoholizmusról. Bűntudatosan pislog a titkárnő, merészen elengedi a fogast, belekapaszkodik a váltamba, vonszoljuk egymást kifelé. Szép pár lehetünk, amint végigszlalomozunk az irodaház folyosóján, de különösebben senki sem bámul meg minket, még akkor sem, amikor a szőke csoda a kanyarban fölborul és engem is magával ránt. Végül kikötünk egy másik hivatalos helyiségben, ko­mor, kopasz, szemüveges úriember szobormereven áll az ablak mellett, ő Bokker. Mondom neki, hogy nálunk a családok évi jövedelmé­ből 27 milliárd forint költődik el szeszes italokra, mi van itt náluk? — Csőd — szögezi le tompán. — Különösen a kettes gépteremben, az udvari anyagmegmozgatóknál, a téein­kában és a villanyszerelőknél isznak a dolgozók, mint a szitakötők, minden pénzük piára megy, nagy itt még a sötétség. Meglágyul a kőarc, a főmérnök dúdolni kezd: — Sötét van, nem látok, gyere, babám, gyújtsál vilá­got ... Bocs, kicsit feldobtuk magunkat a tervező mér­nökökkel, nagyon belevaló fickók, megoldottak egy ne­héz műszaki problémát, ennek örömére kis bulit ren­deztünk, ne ugorjunk át hozzájuk? Átugrottunk, később haza is fuvaroztak, lefektettek, pár órát aludtam, elég józanon ébredtem, lekopogtam a cikkemet, bevittem a laphoz, odaadtam a rovatveze­tőnek, érdeklődéssel futott át rajta. — Ez kell! — jelentette ki, amikor a végére ért. — Fölmutatni a társadalmi, gazdasági, morális kárt, ami a fizikai dolgozók folyamatos pityizálásából származik. Fontos téma, jól megírva, gratulálok. Es egy fonottas bütyköst varázsolt elő a könyvszek­rény mélyéből, megkotyogtatta. — Valódi kisüsti! — kacsintott rám büszkén. KÜRTI ANDRÁS

Next

/
Thumbnails
Contents