Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-24 / 30. szám
ÚJ szú Ba logh Edgár Bármennyire távolodunk is a természettől, annyi szimatunk mégis marad, hogy bűzök veszélyére felfigyeljünk, szagok jeladásából értsünk, s kívánjuk meg az illatot. Már a nyelvi különbségtétel elárulja, hogy szaglási érzékünk egyben értékítéletre is képes — jót a semlegestől avagy rossztól megkülönböztetve. Orrunkat mégis alábbra becsüljük, mint szemünket vagy szánkat, s ez az elhanyagolás csak olyankor bosszulja meg magát, amikor az életforma változásai, mondhatnám: orron ütnek. Egy bizonyos életmódhoz idővel kialakul a megszokott és elfogadható, sőt kellemes szagösszetétel, s csak a körülmények módosulása figyelmeztet arra, hogy a levegő megszimatolható állapotai és áramlásai számunkra mégsem közömbösek. Ki tagadná, hogy a kellemes légnek milyen jelentősége van, míg, a bűzhödt atmoszféra micsoda fertő. S a kettő véglete nemcsak a szennyeződő mai világban követeli meg a riadót, az egész emberiség figyelmének ráfordítását a föld, a víz, a levegő védelmére. Elég irodalmunkhoz folyamodni, s megtaláljuk minden kor örömét és panaszát idevágólag; ha emlékeinket mozgatjuk, akkor is van itt elég mondandó. A módosabbak mindig is igyekeztek távol tartani maguktól az egészségtelen kigőzölgéseket; a szegényebb többség kínjaihoz hozzátartozott a rossz szagok förtelme. Az osztálysorson innen és túl szerepet játszott itt a szagmennyiség, vagyis az, hogy az emberi közösségek szaporulatával és halmozódásával mennyivel vált elviselhetetlenebbé a levegő mérgeződése. Mert az erdei lak és magányos tanya, az ősi faluközösség, a kisváros rendje (nem is szólva a kertekbe épült kúriák, kastélyok ápoltságáról, széljárta ormok várairól) bizonyára nem árasztott maga körül több állati, emberi vagy ipari szagfelhőt, mint amennyi- a növényzet, a szelek és vizek természeti játékában elkeverődve még szívesen volt beszívható. A kisgazdálkodás, a kis település, a kisipar el- - évülő előnye ez, amint azonban duzzadni kezdtek a városok s felgyűlt a szenny, nőtt a közlekedés és kialakult a nagyipar, egyre több, egyre kiáltóbb lett a gyáriak, a külvárosiak panasza, de még a belső városlakók keserűsége is. Tanulmányozzuk csak Marx és Engels szociográfiai felmérései*, olvassunk bele Zolába, vagy kérdezzük meg a történelmet valósága szerint vallató Móriczot! Találunk példára közelebb is, hiszen a régi Kolozsvár utcáinak rettenetes piszka, a bűzös vízcsurgók és rothatő szeméthalmok háborították fel Petelei Istvánt, a lap- szerkesztőt, még a múlt század utolsó negyedében. Mára a szmog — a füstök orrcsavaró ködfelhője — a világvárosok réme lett. Nem tudom, megírták-e már valahol a szimattal felfogható jő és rossz behatások, szóval a szagok, a bü- Jösségek és az illatok történetét, korok szerint, s felfedték-e mindezek kémiai magyarázatát és előírhatóságának százalékarányait? Ha még nem, hát bizonyára sor kerül most mindezekre, az új szagáramlásokban fuldokló emberiség légszomjának szükséglete szerint. Amíg ilyen bibliográfiám nincs, saját tapasztalataimra vagyok utalva táj és nép szimatbeli megfigyelésében. Nem mondom, nagyanyámnál kert is volt virágzó gyümölcsfákkal, a Duna felől szabadon csapta a friss léghullám hegyoldalunkat, s a házból az olajjal festett padló finom viaszbevonata, a szekrényeken sorakozó almák s a bőrkötésű könyvek egyesült illata, hercegovinál dohány és eredeti kávékeverék hagyta rám családi emlékét. Diákvándorlásokon, majd a munkásmozgalom gyakorlatában találkozhattam azonban a viskók állott babfőzelékszagával, a gyárkémények leszálló kormával, harmadosztályú várótermek és kaszárnyák fülledt embermelegével. Azt hiszem, ezek a megismert ellenillatok is mozgósítottak az igazságtalanságok ellen, miközben gyermekkorom kellemesből magam is kiszorultam. Aztán: találkoztam a régi falu sajátos levegőjével az életforma-változást megelőző szakaszvégen. Apósomék- nál az Erdővidéken méhfű, bossminta és szádokvirág illata áradt a padlásról, aszalt körte és alma édessége, s áthatotta az, egész házat. Valljam be: itt még árnyékszék sem létezett (anyósom egy városi vendégnek szemébe mondta: ilyen büdösséget ő nem tűrne meg a háza táján), saját piszkát is a körülárkolt és gondozott trágyadombra hányta az ember, s annak elbírhatóbb párája sem ért el hozzánk az udvar végéből. A lovak és tehenek inkább ízt adtak a levegőnek, semhogy megtüsz- szentették volna. Amikor azonban a szövetkezetesítés első Szakaszában egy régebbről ismert kalotaszegi faluba látogattam el, megütött az emberi ürülék fojtó, csípő szaga. Megmagyarázták. Az állatállomány közös istállóba került a falu határába, s így az emberi rossz szag VII. 24. magára terjed a falu felett... Volt ez így, de mára megint megteltek a régi istállók, a háztáji marha újra trágyát ad (jól hizlalják, hiszen állami szerződés írja elő), s vissZaállott falun a kellőbb szagkeverék, nem is szólva a közművesítés új kilátásairól, amikor is az erdők és mezők világába elér a vízellátás és csatornázás hálózata. Városon pedig? Épülő csoda-negyedekben fordulok meg, az élet itt betonban és üvegben piheg és zajlik, de kitekintéssel a tájra, a házakig ér a zöldövezet és a bűzöket elnyelő szennycsatoma. A szagok történetében a magas, de tágas építkezés nyit új fejezetet. Ez az urbanizáció ugyan olykor még gyakorlatlan, az ipari szennyeződés veszélyére jobban kell ügyelni, de ahol egy intelligens tervező a szelekre, kilátásokra és a szagokra is ad, ott az életformák cseréje, a korszerű berendezkedés elkerülheti az ártalmakat, s megszerezhető az egészség,- a természetesség tiszta öröme — szimatban is. 11 JÁN STACHO VERSEI * M űfordítóink ÜHELYÉBÖL ' Nehéz költő Ján Stacho. Nehezen érthető és értelmezhető. Egykönnyen nem adja meg magát sem az olvasónak, sem a fordítónak. De Izgalmas — mindenképpen. Az általa föltárt nyelvi és képi, érzelmi és érzéki, tárgyi és fogalmi összefüggések rendszerében alig találunk fogódzót, ami eligazodásunkat szolgálná: fogalmak, tárgyak, színek, illatok, fölsejtő dallamok és emlékfoszlányok látszólag rendszertelen tobzódása-kavargása majd minden verse. Mégsem cél- és értelemnélküli, mégsem önmagáért való ez a gomolygás: megemel s egy eddig ismeretlen világba lendít át bennünket. Ahol minden mást jelent és más célokat szolgál, mint rendes körülmények között. Eléri ezzel, hogy más, szokatlan nézőpontból lássuk magunkat, hogy önismeretünk árnyaltabb, elmélyülőbb legyen. Varázslatban, különös és feledhetetlen élményben, az emberi tapasztalatok előtti és e tapasztalatokon túli világ megsejtésében részesít mindenkit, olvasót és fordítót egyaránt, aki elfogadja a költő kihívását és vállalkozik rá, hogy emberkereső kalandozásaiban társává szegődjön. T. L. Lenni és tűz Élni, ahogy a madarak élnek. Suttogjanak el kedvedre mindent a tűzzel keresni meg a gabonát. a szellők szakadt rongyai. (A talajvízben hajszálgyökereiddel, (Rózsában rejtező láng, kongass, rózsa.) sírjál, fújjál.) A fényt többé ne titkold el, a kenyérbélben rejtezőt. (Kétágú tiszta testtel, lobogj, szerelem.) Könny Ha gyökerétől égni kezd, a rózsa után tér marad: te. Kitöltőd, halott vagy, illatos. És idegen szemeknek a harmattal visszaadod a fényt. Ne sírjatok. Lépjetek ki az árnyékból. Csak a csóré gyerkőcök öröme tartós. Hol lángol a rózsa? Az asztalon üresség: meztelen kés és bevérzett virágok. A föld megnyitása Csak a hamut gyarapítjuk; evezünk mozdulatlan - a mélybe le. (De kiiövellte magából valaki a csillagörvényeket a sárga tálacskára.) Megalázkodva és istenfélőn térdepeltek hamubo a mérlegek. A dal, a korhadás ellentéte, csak egy ugrására a tűznek a föld fölött. Csak a hamut gyarapítjuk; megadja magát. A hamu ellentéte a kulcsnak, mit megkeresnem kell! Vér- keresztség, tűzkeresztség! * * * Tükörben keresni, tűzzel körülvenni, alámerülni és alámeríteni! De a férfi szomorú, elnehezült kezében lemetszett rózsák csokrát tartja. (Csapkodó tűztől vérzik nVinden szár.) * * * Csak a hamut gyarapítjuk; evezünk, mozdulatlanul. Meglelni a korhadás fonákját. (Mozdulatlanul és a mélybe le!) * * * Az anya hasában csobog, sejthető, a tűz. Megyünk, megyünk, orgonákkal és élő szemekkel találkozunk. És a föld megnyílik, de: a mélységekben mindörökkön csónak vár. * * * Összekuporodott a hamu. A fű történőben! i TÖTH LÄSZLÖ fordításai * Ján Stacho, /1936), az ötvenes évek végén tűnt fel a szlovák irodalomban új költői iskolát teremtő törekvéseivel. A „nagyszombati csoport“-ból (Trnavská skupinaj, vagy más szóval a „konkretisták“ közül — akiknek Stacho az egyik vezéregyénisége — olyan költők ke rültek ki, 'mint Lubomír Feldek, Ján Simonoviő vagy /öze/ MihalkoviC; az ő nevükkel szokás általában fémjelezni a modern szlovák költészet főbb eredményeit. Stacho eddigi verseskönyvei: Svadobná cesta JNászút, 1961 j, Dvojramenné cisté telő (Kétágú tiszta test, 1964), Zázehy (Villanások, 1967), Apokrify (Apokrifek, 1969). Itt közölt verseit válogatott és új verseinek a közelmúltban megjelent kötetéből (Básne — Versek, 1977) választottuk. Kiterjedt műfordítói munkásságából Galczynski-, Rimbaud-, Bertrand-, Saint-John Persé-, Dylan Thomas-, Octavio Paz- és Neruda-fordításait emelhetjük ki. —tf— Janiga József linómetszete
