Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-24 / 30. szám
ÚJ szó „M icsoda dal ezl?“ B oltív alatt beszélgetnek, fehér Ingben. A vállakra akasztott zakók, mint zászlók, meglengenek, ha szél suhan lefelé az udvarról, ki az utcára, versenyezni a gyors kerekű gépkocsikkal. Észre sem veszik, nem néznek utána az öregek, vágtak már arcukba ennél százszorta erősebb szelek, hogy még a lélek is belerendült. Beszélgetnek, mesélnek egymásnak a száznál Is több éves híres rozsnyói Dalárda hatvan-hetven éves, ma is éneklő tagjai. Rövidesen indulnak Gombaszögre, ahol egyesített énekkarban dalolnak majd sok ezer embernek. Nézem őket, és — ki tudja miért? — Walt Whitman egyik, kétsoros verse jut eszembe: „Asszonyok ülnek vagy mennek — egyikölük öreg, másikuk fiatal, szépek a fiataloki de az öregek még szebbekI“ Szépek az öregek. Az élet — ha tépett is — fehér ingben. * * * Beállók az öregek közé, a dalárdákról kérdezni. Mert volt Rozsnyón több is, nemcsak az említett nagy hírű. Például a Proletár Testedző Egyesült dalárdája, amelyben Barczi Pál és Fehér József is énekelt. De erről a dalárdáról már nincs időnk emlékeket idézni a boltív alatt, mert indul az autóbusz Gombaszögre. Visz az emberekben rengedeg dalt. Találkozunk majd a színpad közelében, és keresünk majd csendes helyet az emberek között, ahová leülhetünk. mondom új ismerőseidnek. Megtaláljuk egymást, egész biztos, válaszolják — és fölveszik a zakót. * * * Fák hajolnak fölénk, olykor egész közel a szavakhoz, hogy magasba emeljék a derekabbakat, felhőket oszlatni. Körülöttünk fiatalok, farmerben, bikiniben. A narancsszínű sátorból nevetés hallik, a kékbe két pohár sört visz egy fiatalember, egy másik, tőlünk nem messzire, lány fölé hajol, beletúr hajába, aztán apró virágot ejt a fűszálakon lecsendesedő szőke hullámokra. Józsi bácsi feláll. Hideg a föld — mondja. Farönkért mozdulok, ülőkének. Józsi bácsi zsebkendőt vesz elő, ráteríti a száraz fára. Sajnos, magük, fiatalok, nem élték át a múlt időket. — Miért sajnos? — kérdezi helyettünk is öreg barátja. — Azért, mert nem tudják átérezni. Minket üldöztek, a mai fiatalokat nem üldözi senki. Igaz, ne is üldözze, és hát én is azt kívánom, hogy legyen nekik jó. Hatvanhat éves vagyok, apám bányász volt, én asztalosnak tanultam ki. Vállaltam minden munkát, nemigen lehetett válogatni. És örültem, ha kaptam. Mert nemegyszer voltam munka nélkül. — Az ifjúságot jobban kellene irányítani. Jóformán kultúrhelyiség sincs a számukra. Ez nagy hiba. A kultúrával szinte észrevétlenül lehet nevelni. De hát úgy vagyunk ezzel, ha például valamilyen kulturális estét csinálunk, maguk a vezetők se jönnek el. Nagyobb gondot kellene fordítani a kultúrára. Mi, látja, ma is énekelünk, a CSEMADOK dalárdájában, amelynek néhány tagja forradalmi kört alkot a dalárdán belül, és járunk ma Is temetésekre is énekelni. Kevés a fiatal, Írja meg, többen jönnének el énekelni, mert a dal nevel is. Barczi Pál sok munkásmozgalmi dalt ismer, bele is kezd néhányba. Megkérem, énekelje végig az egyiket: Vedd el a gyárat a lusta herétől, nem lehet élni dologtalanul. A töke urqlma a semmibe szédül, ellene hogyha a munka vonul. Kiket nem izgat ezrek sorsa, minket a gaz Noske sírba kaszál. Jelvényünk a kalapács, a sarló, visszük előre Lenin igazát, rajta háti Marsol a munkásgárda, adni bőven drága vért, megvívni a nagy csodát, az elnyomottakért. Aztán előhúz egy fényképet. Su- bovits János látható rajta, aki egykor — Pali bácsi szavaival — az egyesület mindenese volt, ő tanította be a dalokat. A németek lőtték agyon. * * * Színpadra vonul az énekkar. A hátsó sorban fölfedezem Bárczi Pált, Fehér Józsefet és barátaikat, akikkel Rozsnyón beszélgettünk, a boltív alatt. „Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!“ Fehér ingben énekelnek, akik ma is úgy hisznek és bíznak a dalban, mint több évtizeddel ezelőtt. BODNÄR gyula „.. .ne is üldözze...“ (Gyökeres György felvételei) — Mi másképp éltünk fiatal korunkban — szólal meg Pali bácsi. — Apám cseléd volt, én meg kondás- inas lettem, tizenegy évesen. Aztán kocsis. Szántottam, vetettem, állatokat gondoztam. Nincstelen proletárok voltunk, ráadásul huszonnyolcban bejött a munkanélküliség. Húszévesek sem voltunk, már megközelítettük a munkásotthont. Az efpétéjének volt két futballcsapata, tornászcsapata. Színdarabokat is játszottunk. — Volt egy dalárdácskánk, forradalmi dalárda, a harmincas évek elején alakult — veszi át a szót Józsi bácsi. — Harminckettőben lettem a tagja, addig énekeltünk, amíg el nem vittek a háborúba. Táncestéket is rendeztünk, zenekarunk is volt. Kirándulni jártunk, sportnapokat, gyűléseket szerveztünk, mozgósítottuk a környéket. Az volt a célunk, hogy találkozzunk. — Megbeszélni az aktuális dolgokat, a munkanélküliség ellen. — Még Kassára is gyalog mentünk. A szádelői völgybe eljöttek a losonciak, mecenzéfiek, stósziak. Csűrökben aludtunk, meg ahol tudtunk. — A stószi és a mecenzéfi fiatalok megtanítottak németül énekelni. Mi dalban mondtuk és mondjuk a politikánkat. Dalban is mondjuk, amit el akarunk érni. így akarjuk nevelni a népet. Mi annak idején csak azokat vettük be az ifjúmunkás szervezetbe, akik megbízhatók és komolyak voltak. Ott, a szervezetben nevelkedtek, áldozatkész emberekké. Jöttek a fiatalok, jöttek közénk. A mai fiatalság nem ismeri a mi dalainkat, de még a saját hangját se. — Még a népdalokat se — jegyzi meg Józsi bácsi. — Mi annak idején felsorakoztunk, és énekeltünk. Ma mit énekelnek?! Ringasd el magad, ringasd el magad... Micsoda dal ez?! Borzasztóan fel vagyok háborodva. Ismét Fehér József: A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG // Mit látunk vezetés közben a robogó gépkocsiból? Mit őriz meg emlékezetünk? Jószerivel egyebet se, mint gyorsított filmfölvételt az országút szürke aszfaltjáról, mely a szélvédőüveg és a visszapillantótükör négyszögében pereg. Néhány hiányosan exponált pillanatképet egy-egy kerékpározó lány lábikrájáról, hatásvadász knipszeket a közlekedés leggyakoribb - áldozatairól — kutyák, nyulak teteméről. Az üvegszemű televízió megajándékozott a távolbalátás képességével, de elho mályosította tekintetemet. Látóidegeim pályái hosszabbak lettek, mint a tenger alatti kábelek — de már csak gyermekkori emlékképekből tudom, milyen a réti kődarab alól föltáruló kisvi- lág: összekunkorndott. zöldesfehér csírák és sziklevelek félálnmí vegetócióia. bá bot cipelő hanauák raizása, szárnybontás előtti lárvák titokzatos készülődése. A nagyvárosból, mint a kő alól a bogarak, „kipörgilnk a napvilágra“, hogy napot, leneaöt szívjunk a hivatali hétköznapok, esős-ködös évszakok fényhiánya és lén- szomia ellen, de az utazás ideiére is csak absztrakt szemüveget öltünk. Szemem a jármű látószerve, a hajtási viszonyok fotocellás ellenőrző készüléke: a szemből jövő autó reflektorával mint veszélyes rokonlénnyel nézek farkasszemet. Nem csoda hát, hogy féltve őrzöm azt a ayorsfénu- képet amelyet nem-autós, „csak" emberi szemmel kaptam el a balatoni úton. Sárgavörösre érett búzamező mellett haladtam, s nyakig a kalászban ott állt az őz; fele mint eay mély- világi periszkóp. Nem tudom. láttam-e, vagy csak utólaa vélem, hoau láttam szemében a kíváncsiságot. Az észlelet villámszerű tünékeny sége képzeletem szálaival toldotta meg a látványt. Arra gondoltam, amire Petőfi az. itt állok a róna közepén tündérpillanatában. „Mit gondolhat. hoay én miről gondolkodom?” Mit forgathatott kecses szarvacskája möoött az őz időszerű gondolataimról? Talán hogy mért dörögnek a világban embervadász puskák, s mért szenvednek az ártatlanok? Hogy erre a másodpercre kikapcsolhatnám eszméletem távolbalátó készülékén, ami físzak- Irországban, Közel- és Távol-Keleten. Cipruson és Chilében történik? Vagy megérezte: néha én is szeretnék alámerülni a lét búzatengerében? Emeld csak föl fejed, őz, s idejében vedd észre, ha közeledik a vadászi ALFÖLDY JENŐ mÉF
