Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-25 / 52. szám
pihenést, kikapcsolódást ad sokaknak. Mit ér a legizgalmasabb film, ha cinizmusra, kegyetlenségre vagy éppenséggel túlzott sexualitásra nevel? Mit ér a legnagyobb sportteljesítmény, ha csaltak a versenybírók, mit ér a legnagyobb eredmény, a legszebb díj, ha közben áthágtuk a sportszerűség alapvető szabályait? Nagy hiba lenne nem észrevenni, hogy a sportszerűség ápolása, a sportszerű gondolkodás terjesztése szorosan összefügg a játék szereteté- vel (nem a pénz szeretetével!!}. Nem volt és nem is lesz olyan tét, amiért a sport játékos jellegét érdemes lenne feláldozni. Hiszen a sportban éppen az a szép, hogy segítségével fél- retehetjük hétköznapi gondjainkat és 'átadhatjuk magunkat a játék örömeinek. Félreértés ne essék: a sport játékossága nem felelőtlenséget jelent! Nagyon is messze áll attól! Ne szégyenünk tanulni a gyermekektől, akiknek csak akkor igazán öröm a játék, ha komolyan csinálják. A sport is csak akkor ér valamit, ha komolyan csinálják. De gondolataink hátterében mindig ott kell lennie annak, hogy mi tulajdonképpen csak játszunk, mint ahogyan gyermekeinket is arra neveljük: bármennyire is beleélik magukat játékaikba, sose higy- gyék azt valóságnak, mindig tartsanak mértéket. MQTTÖ: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak...“ (?) (Arany János) Karácsony van. A béke, a szeretet, a megértés ünnepe. Ilyenkor mindenki igyekszik kedves, barátságos, elnéző lenni embertársaival szemben. Eleget vétettünk év közben a „fair play“ ellen ... A sportban is, ahol köztudott: csak az írott szabályok keretein belül szabadna a felemelkedés útjára lépni* Ám már az a körülmény, hogy a kiemelkedően sportszerű tettekre a világ szinte minden, országában, sőt egy nemzetközi fórumon is (UNESCO) rendszeresen felhívják a széles közvélemény figyelmét, arra utal: a sportszerű játék sokszor hangoztatott és dicsért gondolata nem érvényesül mindig és olyan általánosan, mint elvárható lenne. Sokszor bizony nincs ünnepi hangulat a sportpályákon ... Az idén is odaítélték a fair play díjakat, és ilyenkör több szó esik a sport lényegéről, a tiszta játékról. Napjaink sportjában, sajnos, elég gyakoriak a sportszerű gondolkodást tagadó, támadó cselekedetek. Nem múlik el úgy hónap, hogy ne lennénk kénytelenek sportszerűtlenségről hírt adni. A kelleténél sokkal gyakrabban tapasztaljuk: a sportsikerekhez vezető számtalan érdek nem tisztítja, hanem inkább fertőzi a sportpályák légkörét, és olyan gondolatokat támaszt, amit jobb lenne mindenkinek azonnal elfelejteni. A helyi és egyesületi sovinizmus a legnagyobb veszélyek egyike, mert elfogultságra, a tiszta játék szellemének megcsúfolására buzdít. Pedig a sport csak addig sport a szó igazi értelmében, amíg tiszta eszközökkel vívják. Kezdődik ez mindjárt a különböző sportágak szabályainak tiszteletben tartásával, mert a szabályok megsértése éppen olyan sportszerűtlenség, mint a durva szavak használata, az erőszakoskodás vagy az ellenfél megfélemlítése. Arany János „Ars poe- tica“-jának sokat hangoztatott megállapítása, hogy „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak“, semmiképpen sem vonatkoztatható a sportra, még akkor sem, ha az ügyesen, a furfangosan elkövetett, és ezért rejtve maradt szabálytalanságok nemegyszer sikert hoznak, sőt, kiváltják a nézők elismerését. A sportban az a szép, hogy szabályok vannak és a szabályok kerete között kell és lehet küzdeni; a szabályok megsértése ezért egyenlő a sport tagadásával. (Milyen elszomorító látványt nyújtott a Jugoszlávia— Spanyolország labdarúgó VB-selejtező mérkőzés. Bikaviadal volt ez — bika és torreádor nélkül, 22 játékos és a játékvezető közreműködésével. Sokan azt mondják: ilyen már napjaink labdarúgása és általában a sport. Hát már csak ennyire futja a sport jövőjéért felelős vezetők erejéből, hogy rezignáltan legyintsenek?! Mi vár ránk akkor tíz, tizenöt, húsz év múlva?!) Tovább fűzve a gondolatot: a sport csak addig ér valamit, amíg játék, amíg épülünk és felüdülünk tőle, amíg szórakozást, De hol van már napjaink élsportjában a mértéktartás! Amikor megjelent a rádió fiatalabb testvére, a televízió, a lelátók beköltöztek a lakóházakba, a szobákba. És a mérkőzésekre kijáró nézőknek konkurrense támadt. A televízió előtt ülő ember, aki ugyan nem ért a sporthoz, de annál okosabban beszél róla. Ha nem lenne az a csodálatos „doboz“, akkor Jár. Holík, Síma és Adamec néhány évvel ezelőtt történt „fenegyerekes- kedése“ nem lépte volna túl a jégkorong, illetve a labdarúgás határát. Így azonban országos vitákra adott okot A zöldségárus összeveszett a nyugdíjassal, a nagypapa az unokával. Csak azért, mert nem egyezett a véleményük. Abszurd dolog: hány embert érdekel a sport, annak ellenére, hogy sohasem sportolt, nem ismeri annak eredeti küldetését, alapelvét. Ugyanilyen érthetetlen: miért kerget a kétségbeesés szélére egy országot a válogatott csapat veresége? Miért ismerjük százszorta jobban az élsportoló személyiségét, lelkivilágát, mint mondjuk saját magunkét? Miért nem bíráljuk hasonló hangnemben a vízvezeték-szerelőt, a tudományos dolgozót, a hanyag munkást, ha megérdemelné? Miért? Miért? Miért? A kérdőjelekre nagyon nehéz kielégítő választ adni. Az viszont tény és való: a népszerűség következtében túlbecsülésnek örvendő sport sok nem kívánatos jelenséget von maga után. Elsősorban is egy ország öröme és bánata lett. Aztán itt van a gyakran eltúlzott presztízs kérdése. Egy nemzet élsportja jelzi ugyan a társadalom fejlettségű fokát, ám az életszínvonalnak vannak más fokmérői is mint mondjuk a teke-világbajnokságon szerzett három érem. A kettéosztott világ azonban új csatateret talált a sportpályákon, ahol vér és fegyver nélkül lehet bizonyítani saját igazunk igazát. Már régen nem időszerű Cou- bertin báró mondása, hogy „Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel“. És ez a mindenáron való győzelem rossz irányba tereli milliók kedvenc szórakozását. A pénz irányába. Főleg a nyugati országokban. Ott a sport óriási kereseti forrás lett, a korrupció és a pénzügyi akrobatika áttekinthetetlen dzsungele. A sportoló áruvá vált, a klub vagyona lett. Az üzletemberek pedig nemcsak a sportolókat viszik vásárra, hanem a versenyek és a mérkőzések eredményeit is. A sport demoralizálása tragikus kicsúcsosodását éli napjainkban: ahol a pénz már nem bizonyult elegendő doppingnak, ott megjelenik az ajzószer, a sport alapeszméjének legnagyobb ellensége. Nyilvánvaló: mindezeket az amorá- lis tényezőket a kapitalista világ fogyasztói társadalma idézte elő, itt burjánzik szinte az egekig a pénzimádat. Sajnos, eiflesített testnevelésünk még nem volt elég erős, tapasztalt, amikor a sport legsúlyosabb betegsége, mondani rákfenéje hozzánk is eljutott. Gyakran vágunk olyan arcot, mintha páciensünk egészséges lenne, pedig nyilvánvalóan tudjuk, hogy például néhány élsportolónk egészségén is nyomokat hagytak az ajzószerek, hogy legnépszerűbb sportjaink körül (futball, jégkorong) nagy pénzek röpködnek (a nagy játék viszont várat magára, például a bajnoki futballmérkőzéseken), hogy nálunk is voltak „bundák“, előre megbeszélt eredmények. Hogy közben a szocialista sporterkölcs a perifériára szorult, az sokakat nem érdekelt. És itt kellene valahol keresnünk a dolgok lényegét. Igaz, beszélhettünk volna a százezrekről, akik sportolnak, a testnevelési mozgalmakról, az új sportteljesítményekről, a világ legnagyobb tömeges sportünnepségéről, a spartakiádról, ám a tiszta játékkal és a sporterkölccsel összefüggő cseppnyi keserűség megmaradt volna a karácsonyi pohár alján. Amint már említettük, nálunk a sport mikroszkóp alatt van, szinte az egész ország a nagyító fölé hajlik. Sportolóink népszerűsége vetekszik a színész, énekes népszerűségével. Sőt, úgy tűnik, a sáros mezű és csapzott hajú futballista, jégkorongozó, atléta eszményképe közelebb áll az ifjúsághoz, mint az illatos szmokingban szereplő táncdalénekes. A sportoló a keménység, a becsületesség, a szívósság, az erő megtestesítője. Minderre szükségük van a fiataloknak az életben. Ráadásul a sportoló a fizikai és pszichikai erőkifejtés során természetes önmagát adja, kénytelen adni, és ez is vonzó az ifjúság számára. Mindezt tudjuk. A probléma abban rejlik, amit nem tud mindenki. Fáj az ember szíve, ha véletlenül hallja társalogni, látja viselkedni a csillagokat — civilben. Persze nem mindnyájan ilyenek. Élsportolóink olyanok, amilyeneknek neveljük őket, amilyen környezetben nevelkednek, amilyenek edzőik és vezetőik. Ha azt akarjuk (márpedig akarjuk!), hogy sportéletünk a „fair play“ tekintetében is tükörképe legyen fejlett szocialista társadalmunknak, nem feledhetjük Pierre Coubertin szavait („A fair play feltételez bizonyos születési adottságokat, ám a jellem fejleszthető ...“), teret kell nyitni neki az élet minden területén. Nemcsak azért, mert elsősorban itt formálódik jövendő élsportolóink erkölcsi arculata. TOMI VINCE (HUJ szó Index: 4E 097 innám Kiodjo Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Dr. Robay Zoltán CSc. Helyettes főszerkesztők. Szarka István és esető János. Szerkesztőség: 893 38 Brotislava, Gorkého 10. Telefon: 309, 312-52, főszerkesztő: 532-20. titkárság: 550-18, sportrovat: 505-29, gazdQScg,ugyek.S06-39. Távíró. 092308 Pravda — Kiadóvállalat Brotislava. Volgogradská 8. Nyomja a Pravda, az SZLKP nyomdavállolot - Pravda, 02-es Nyomdaüzeme, Brotislava. PROBANYOMAS. Hirdető- iroda: Vajanského nábrezie 15. II. emelet, telefon: 551-83, 544-51. Az Oj Szó előfizetési dija havonta - a vasárnapi számmal együtt - 14.70I korona. Az ^iStá vasárnapi számának külön előfizetése negyedévenként 13.— korona. Terjeszti o Postai Hlrlapszolgálat. Előfizetéseket elfogad minden postai kézbesítő. Külföldi megrendelések PNS Üstredná expedíció tloöe, Gottwoldovo námestie 48/VII. A SUTI regisztrációs száma: 5'2.
