Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-25 / 52. szám
ÚJ szú ne gyed századdal ezelőtt egy bakter pirkadáskor bepillantott volna Gőczéék házának ablakán, egy olvasó srácot látott volna. Mivel a fia látását óvó édesanya kicsavarta az égőt a lámpából, Pistának villanylámpával kellett világítania, hogy betűszomját s utazási vágyát kielégítve, éjszaka is barangolhassa a földtekét. Képzelt utazásaiban nemegyszer rávirradt, s a nagy távolságokkal jegyes várakozások fáradalmait az iskolában pihente ki. Nehezülő szemhéjjal, mégis éberen figyelte tanárainak okításait; a földrajztanárét kiváltképp. Éppen húsz esztendeje, hogy sikertelenül felvételizett a prágai filmművészeti főiskola operatőr szakára, s bár sosem rajongott a technikai dolgokért, vállalnia kellett a Kassai (KoSi- cej Magyar Gépészeti és Elektrotechnikai Középiskola szakosító tagozatát. Ezt követően Dubnicába kerüli, s bár az a jellem, aki mindenütt feltalálja magát, az évek múlásával nagyon vágyott haza, Somorjára (Samorínj. — Jöttem is, amint lehetett — mondja nyolcadik emeleti összkomfortos lakásában Gőcze István. — Innen Jártam új munkahelyemre, a Munkabiztonsági Kutatóintézetbe, Bratis- lavába. Közben nagybőgőztem egy zenekarban, és németét meg angolt tanultam. Talán, mert nagyon szerettem volna világot látni. De ez csak álom volt, amitől harmincévesen sem tudtam szabadulni. Így köszöntött rá az 1969-es esztendő, amelyben a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság ste- wardess-jelvételt hirdetett. Habozás nélkül jelentkezett és nagy meglepetésére, felvették. Azóta, Ausztrália kivételével, valamennyi földrészen megfordult. — Igen, és megváltozott az útleírókról a véleményem. Meg- kapőan ábrázolnak ugyan egy- egy országot, tájat, népet, de mindez hitelét veszti abban az emberben, aki saját tapasztalásaival győződhet meg a le- írottakról. — A magyar elnevezés, a „légikisasszony“ is jelzi, hogy általában hölgyeket szokás alkalmazni ebben a munkakörben. Hogyan lehet valakiből Steward? — Legalább két világnyelven kell beszélnie és írnia, általános áttekintése kell hogy legyen világpolitikából és földrajzból, s az egészségügyhöz, valamint a vendéglátáshoz is konyítania kell. Tény, hogy nekem szerencsém volt. Mindig vonzott az utazás, a világlátás. Könyvtáram 60 százalékát ma is földrajzi könyvek adják. Gyerekkorom legkedvesebb könyve pedig az atlasz volt. — Melyek azok az útvonalak, amelyek legmesszebbre viszik családjától? — Éppen a leghosszabb útvonalunkat, a huszonötezer kilométeres djakartait kedvelem a legjobban, mert a 18—20 napot is felölelő távollétből négyet kedvenc városomban, Szingapúrban tölthetek. Persze, nem lehet ugyanazzal a mértékkel mérni a közép-európai és a délkelet-ázsiai zónában élő népeket, mert eleve más a hagyományrendszerük s az égövük. Részben az égövi viszonyoknak tulajdonítható, hogy a szingapúriak és általában a délkeletázsiaiak természethez való viszonya őszintébb, mint a miénk. S ott az emberek is jobbak egymáshoz. Befelé, meditálva élnek, békés egymás mellett élésben a különböző népek fiai. Alaposabb összehasonlítást akkor tehetnénk, ha mi és ezek az őszinte népek földrajzilag egyforma zónában élnénk. Ütjaimra általában magammal viszem Babits Mihály verseskötetét is. Ebben a tenyérnyi országban olvasom őt a legszívesebben. — Szingapúrban tehát otthon van Babits. Es az óceánon túl? — Ott is, de ott már kevésbé meditáló hajlamúak a népek. Az észak-amerikaiak túl civilizáltak. Ami azonban mindig büszkeséggel tölt el, New Yorkban nagy kultusza van Bartók, Kodály, s mostanában már Szokolay zenéjének is. Hasonlóan népszerű Dvofák és Smetana. Ezt onnan tudom, hogy lemeztáram javát New Yorkban vásároltam, ahol a világon talán a legjobb minőségű a hanglemez. Nagyon szeretem a zenét. A közel-keletiben azt, hogy még ma is a legősibb népi zenei motívumok uralkodnak benne, a hindut azért kedvelem, hogy a huszadik század Európájának szjnte határtalan hangskálájával ellentétben, megőrizte jellegzetesen szűk, monoton hangskáláját, a virtuozitásnak mégis páratlan élményével szolgál. Csodálatos az is, ha egy európai zenekar tánczenét játszik, nem tudhatjuk meg, milyen néphez tartozik, csak azt, hogy európai, de ha egy hindu zenekar játssza ugyanazt a számot ugyanabban a hangszerelésben, kiérezni, hogy az hindu zenekar. Ez is jelzi, hogy ezekben a népekben észrevehetőbben él a bensőt gazdagító közösségi összetartás és hagyományápolás, amely a természet ősi nyugalmából és szerénységéből táplálkozik. — Voltak-e nehéz útjai? Megemlíthetem például azt, hogy Mauritániából, Guineából, Elefántcsontpartból, Algériából, Líbiából, Egyiptomból, Távol-Keletről és Indonéziából évente a Szaúd-Arábia-i Mekkába szállítjuk a tágabb arab világ muzulmánjait. Nos, ezekben az országokban a kiváltságos rétegeket kivéve a népek a legprimitívebb módon, szociális nyomorban és szellemi elmaradottságban élnek. Repülőjegyüket is a muzulmán hitközség világszervezete fizeti. Köztudott, hogy a muzulmánoknál a legnagyobb kegyelem, ha valakit a Mekkába vezető úton ér a halál. Fedélzetünkön szerencsére nem halt meg senki, de a nagyon sok öreg, világtól elzárt ember szállítása rengeteg gondot okoz. Előfordult, hogy kecskét csempésztek a gépre, nyilvánvalóan azért, hogy a tizennégy napos zarándokúton legyen mit enniük. Ezek a sivatagi sátrakban élő emberek például nem tudnak lépcsőn közlekedni. — Itthon mi a kedvenc időtöltése? — Két gyermekem, a tízéves Richard és az egyéves Lucia, valamint a könyv, a zene; és nagyon szeretem a teniszt. Az idei amerikai bajnokságon, Fő- rest Hills-ben élmény volt a tehetséges csehszlovák Landlt játékát nézni, s annak is örülök, hogy Taróczy .Balázs jól áll a világranglistán. A fedélzeten gyakori vendégeim közé tartoznak legjobb teniszezőink: Kodes, Tomanová, Smíd, Hrebec és a többiek. Éppen Ashe-től tudom, — ugyanis New Yorkban megvettem az 1975-ös mérkőzéseiről írott naplóját —, hogy Kodest a teniszvilág napszámosának tartják a nagyágyúk, s valamennyien tisztelik keménységét, emberi magatartását. Ebből a könyvből tudom, hogy Ashe 1975-ben 129 repülő- utat tett meg. Jómagam kb. 250-et. — Ha úton van, milyen gyakran gondol haza? — Soha nem volt honvágyam, és nem gondolok gyakran haza, hiszen a világ oly kicsiny, s a távolságok is. Ogy vagyok ezzel, mint a munkás, aki reggel Somorjáról fővárosi munkahelyére utazik, s dolga végeztével hazatér. Persze, talán azért ez a nyugodtság bennem, mert mindig a hazatérés reális reményével indulok el. Annak ellenére, hogy a világot kicsinynek minősítem, nem tagadom meg szűkebb hazámat. A Csallóköz életszükségletem. Többször elköltözhettem volna innen, de nem tudok. Itt nőttem fel, a Duna mellett, innen indultam, ez a föld, az itteni iskola, az itt élő közösség nevelt. Ezért bátorkodom megjegyezni, romlik a nyelvhasználatunk. Sok magyar utasom van, hallom, milyen szépen beszélnek, s bár közülük többen más nyelvi közegben élnek, nem rontják idegen szavakkal anyanyelvűnket. Csallóközben mintha másképp lenne, mintha kevésbé tartanánk fontosnak az anyanyelvet. Bár csak tévednék! Késő éjszaka van. A korongon szingapúri lemez forog. S mert Gőcze István illatokkal, szagokkal is képes fölidézni országokat és népeket, illatszórót gyújt, ami hasonló a mi csillagszórónkhoz, csak nem szikrát, hanem illatot ont. Most éppen Szingapúr-idézőt. Zita asz- szony rám mosolyog, int, hör- pintsem ki a kávémat. Gőcze István sokáig beszél még népekről, országokról, s bennem elidőz a gondolat, hogy a repülés anyámnak még mindig elvont fogalom, azaz nem teljes valóság. S vajon hányunknak nem az. Szedelőzködöm. — Bizony, ideje nyugovóra térni. Reggel hét előtt repülök Moszkvába, s még nem is mondtam a feleségemnek — mondja a folyosón. — Igaz, már tudja, hogy a karácsonyi ünnepeket itthon töltöm, s most végtelenül boldog ... Hogy az új évet hol köszönti majd, azt egyelőre maga sem tudja. Majd ott, ahová a szolgálat parancsolja. Lehet, éppen a kedvenc Szingapúrban, s az itthoniakat majd Babitsosai idézi meg. SZ. L. „Itt nőttem fel, » Duna mellett...“ MILAN RÜFUS UTASSY JÓZSEF XII. 25. Felébredtem. Liszt hullott kora reggel a kakas tollaira észrevétlen. A fakó fényben szelíd türelemmel simítja arcom különös öröm óvatos boronája. Ö, a mosoly utáni gyöngédség megint! A meleg akol almán a szelíd juh nyalja reszelős nyelvével így rettegve hordott ivadékait. POR JUDIT fordítása Hatalmas este van, holdas. Szél fű, hogy hajladozhass. Félsz, ahogy derengő blúzod melleden összehúzod. Melegedj leheletemnél, mintha általam lennél. Minket, virágom, le nem győznek! Szarvas-szemeid bőgnek Őszülünk. Hullong o rengeteg. Termő ág, fiamat rengeted. Csókkal szítom én hamvadó ajkad! Csillag zúg, ropog az ősz alattad. AKKOR IS SZERETEK Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja ... (JÓZSEF ATTILA) Mint jóhiszemű ökölvívón a váratlan pofon, emlékszem, áramütésként szaladt végig rajtam mindig a bor- zadály, ha valamely barátnak vagy szeretőnek való fiatal társam látszólag gátlástalan könnyedséggel ajkára lökte a számomra a bűnök bűnével fölérő kijelentést: gyűlölöm az anyámat! — vagy: gyűlölöm az apámat! Az első ilyennel talán még gimnáziumi iskolatársaim között, vagyis immár tizenhat-tizenhét éve találkozhattam, a nevére- nemére sem emlékezem már az illetőnek, a lényeg azonban még most is libabőrt húz a karomra, most is fekete galambokat rebbent a lelkemben, mert az első ilyen eset izgató paráznasá- ga később számolatlan igazolást nyert, a főiskolás Nyitrán például, ahol az Ismeretlen Katona szobortalpazatára húzódva, egy habcsókarcú gólya-társnőm szerelmének és kívánatos testi hajlandóságának megnyerésétől „csak“ az riasztott el, nyert helyzetben, mondanom se kelljen, hogy gyűlölte az apját, az idejekorán nyugdíjazott, de vérmes embert, aki látszólagos elesettségét kompenzálandó úgy váltogatta a szeretőit, mint más az alsóneműjét, s ahogy mindezt elmondta, hideg tárgyilagossággal, feszes szájjal és tulajdonképpen kéretlenül, fagypont alá süllyedt bennem, a legkisebb lehetősége is az érzelmi kibontakozásnak s az erre alapozott őszinte szándéknak és szintén-hajlandóságnak, mert olajos csillogású szemét a kegyetlen szavak tap- ló-tikkadttá szárították s fellobbantották benne sárgán a gyűlölet gyertyalángját. később a harmadik-negyedik szemeszter táján, amikor már közismert és kedvelt csajnak számított, csak sajnálni tudtam, mint a többi későbbit, akik azóta sodródtak mellém s akik nemegyszer szépségükkel, okosságukkal tették indokolttá ilyen vagy olyan közeledési szándékaim, egészen addig, amíg kéretlen vallomásaikban el nem jutottak a szülőminősítés kritikus pontjáig, s ma is borzadállyal gondolok rá, mennyi vonzó külső képeztetett ki az érzelmi tehetetlenség elkendőzésére, mennyi okosnak hitt szép száj hullámfogója volt képtelen útját állni a kegyetlen mondatnak: gyűlölöm az apámat! — vagy: gyűlölöm az anyámat! Gyűlölni — emlékszem, engem is számtalanszor megkísértett ez a csábos-bűvös krezol-szó, ez a perzselő iperit-szó, ez a kénköves ciánkáli-szó, vizs- gálgattam szorgalmasan is a telkemet, van-e számára benne hely, vannak-e éltető gyökerei, hogy alkalomadtán szárba szökkenhessen, kivirágozhasson. de csalódnom kellett valahányszor, sokszor egészen az elkeseredésig, az önbecsülésig, mert én „nem tudok mást, mint szeretni“. Lehetetlen álak, vajon viszed-e ezzel valamire a világban? — kérdezem magamtól karácsony békés ünnepén. BERECK JÓZSEF
