Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-17 / 29. szám

S

ohasem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Ebből a szempontból elismerem, hogy egy bárdolatlan, vad (néha már állatias) egyén vagyok, aki képtelen azonosulni a virágzó világgal, ahol a szépek nyugalmáért tudatosan nevelik egymásba az emberek a jóízlés törvényeit, a képmutatást és a cinizmust. Ma azonban megértettem valamit; azok után, ami az éjjel történt, rá kellett jönnöm: jó vagyok. Nem azért mondom, írom, hogy magyarázatot adjak valamire. Dehogyis. Ha velem történt volna meg hasonló dolog, be kellene vallanom, hogy elítélem, amit cselekedtem, de az is biztos, hogy éppen boldoggá tettem egy szerencsétlent. Ki ítélkezhetne fölöttem itt a földön (vagy akár a túlvilágon), ki merészkedne bírómul elém állni.

Jobb, ha az elejétől mondom. Még mindig irtózatosan részeg vagyok, de megpróbálok összefüggően mesélni.

Az egész ezen a délutánon kezdődött, vagyis tegnap délután, mivel most hajnali három, fél négy lehet 1956. december 25-e, karácsony másnapja. Az asztalon még itt hevernek az ünnepi este maradványai. A karos ezüst gyertyatartó, amely a mocsok és a szegénység kellős közepén most még kevésbé Illik ebbe a környezetbe, mint máskor, szinte betölti az egész szobát. Soha nem fogom megérteni, miért nem került ez a tégi darab is a zálogházba vagy az őcskapiacra, avval a néhány holmival együtt, amiket apámtól örököltem. Gondolom, ebben hasonlít a lel- kíismerethez. Az az érzésem, hogy már nem szabadulok meg tőle.

Mondom, délután kezdődött. A kikötőbe vezető kacskaringós utcákat jártam céltalanul, mikor hirtelen az egyik közeli kávézóból vad röhej hallatszott ki. Aztán, paradox módon, a házunk melletti öreg parkban láttam magam, nem Is tudom, miért. Eszembe jutottak a sziporkázó fények, színes üveggömbök meg a betlehemi jászol, amit minden évben én esz- kábáltam össze a kertünk közepén, és még a túlságosan kék folyókra s a havas darócra is emlékeztem. Láttam magam előtt a kisdedet, aki a Szűzanyához képest mindig ijesztően nagyra sikerült, mintha a termetével utalt volna a szeplőtlen fogantatás csodás voltára s közben olyan mélységes undort éreztem az életem Iránt, mint aki lemossa magáról a koszt és a zsíros, szappanhabos vízbe bámul. Abban a percben határoztam el magam, hogy megünneplem a szentestét.

Az ötlet egyáltalán nem szenzációs, de engem rögtön izgalomba hozott és még tíz óra előtt elkészültem mindennel ebben a szűkös kamrában, ahol lakom. Gyerekes büszkeséggel szemléltem a változást. A kifényesített gyertyatartó az asztal közepéről mintha régi fényével világította volna be a szoba összes zugát. Egy ideig jól éreztem magam. Különös élmény volt, valami békés, nagy megnyugvás, de lassan ingerült lettem. Mit jelentsen ez a cifra nyomorúság, minek csináltam és egyáltalán kinek? Megesküdhetnék rá, abban a pillanatban fogtam föl, milyen egyedül is vagyok a világon. Évek óta most először, ellenállhatatlanul vágyódtam valaki után. Egy nő után. De nem. Csak egyvalakit ismertem, aki pótolhatatlan volt (vagyis nem volt elviselhetetlen), azonban ez az asszony már nem jön vissza. Soha többé.

\ Akkor eszembe jutott az öreg cseh.

Gyakran láttam a kikötő valamelyik füstös kocsmájában; be-benézek mindegyikbe, amikor már a pálinkától teljesen eltompulva szórakozni akarok mások vagy akár a magam nyomorúságán. Szegény öreg: ott üldögélt egy homályos szegletben, mindig egyformán, mintha csak része lenne a kétes hely berendezésének. Gubbasztott a pipájával és valami zavaros löttyel töltött poharat bámult. Nem beszéltem én vele soha. Volt vplami néma kapocs köztünk, valami láthatatlan, titokzatos kötelék, amelyről mindketten tudtunk. Legalábbis volt két közös élményünk, amiket egyformán éreztünk: a magány és a balszerencse. Az öreg cseh volt az én emberem.

Mindjárt fölismertem, mikor a piszkos ablakhoz értem. Ügy ült ott, mint a képzeletemben, ha néha rágondolok. Szokatlan hangulat uralkodott körülötte. Még itt is örvendezik valaki, hogy ma született meg Isten fia, s talán majd eljön és körülnéz itt közöttünk. Egy meszelt képű nő hajolt most az öreghez, vihogva mondott neki valamit, de az tudomást se vett róla. Igen, ő az, akit kerestem. Átfurakodtam a párok között. Nagy darab, koszos tengerészek szorongatták a nőiket, akik nevetve borultak rájuk. Valamelyik fölsikoltott: „Mit képzelsz, ki vagyok én?“, s a többiek kórusban válaszoltak neki, megtoldva az elképzelésüket egy-két ocsmány jelzővel. Nem bírtam már elviselni ezt a helyet, legalábbis karácsonyeste nem; úgy éreztem, ha még maradok egy percig, lehányok ott valamit, nekimegyek valamelyiküknek vagy ordítva elsírom magam, mit tudom én. Odaértem az öreghez és megráztam a vállát.

— Te most velem jössz.

Furcsa lehetett a hangom, mert az öreg csodálkozva nézett föl rám tiszta, kék szemeivel.

. — Mit mond, uram ...

— Azt, hogy most rögtön fogod magad és eljössz hozzám, hogy tisztességes helyen töltsd el a karácsonyestét.

— De hiszen én ... magával?

Szinte erőszakkal kellett őt onnan kiráncigálnom. Senki sem vette észre, hogy eltűntünk.

Körülbelül tizenegy óra felé járhatott az idő. Az öregen keresztülment a kezdeti félszegség és nemsokára eleredt a nyelve. Idegen, lágy kiejtéssel beszélt. Frantának hívták és úgy emlékszem vissza, hogy nem is lepődtem meg, mikor folyékony, majdnem választékos mondatait hallottam. Talán kérdeztem tőle valamit vagy hirtelen feloldódhatott benne az idegenkedés (akkor már mindketten elég részegek voltunk), tény az, hogy mesélni kezdett. Beszélt a szülőföldjéről, egy szürke dombok közt megbújó kis faluról, szőke asszonyról, akinek, ahogy ő mondta, áttetszőén kék szemei voltak, tiszták, mint a déli égbolt. Egy kisfiút is emlegetett, akinek szintén kék volt a szeme.

— Azóta már meglett ember lehet — mondta. — Harminc éve jöttem ki Amerikába, akkor még alig tudott járni.

Ez volt az utolsó emléke a fiáról. Ivott egy kortyot a pezsgőből és hozzátette:

— És ha meggondolom, uram, hogy most már gyereke is van ... micsoda dolog. Én meg mindkettőjüket egyformának képzelem el... hát még ilyet.

Az unokára gondoltam, égszín kék szem, búzakalász szőke haj: milyen is lehet? Ennek már Franta soha nem fog végére járni.

— És ki hozta a hírt róluk? — kérdeztem.

— Egy teherhajó kapitánya, uram, az ismert föl nemrég.

Jól emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy hogyan Ismerhette föl az a kapitány a toprongyos koldusban, ebben a kiégett öregemberben, aki előttem ült, a régi, harminc évvel ezelőtti férfit. Talán mindig marad az emberből valami, s ki tudja, lehet, saját énemből is akad még egy kevés, ha már mint az öregnek zavaros lesz a tekintetem és urazni fogom az első jobban öltözött jöttmentet, aki szól hozzám egy szót.

— És nem gondoltál soha arra, hogy hazamenj? Nem próbáltad ...?

— Hazamenni... Visszamenni így? Az úr könnyen beszél. Nem, nem lenne az jó. Hazamenni mint egy útszéli kéregető — a hangja fojtott volt és rekedt —, mint egy részeges koldus, aki a templomajtóban kö- nyörgi ki másoktól a filléreket Istenre hivatkozva, akiben nem is hisz. Nem uram. így nem. Ö, Majenka, már régen halott és jobb, ha odaát rólam is azt gondolják az emberek.

Ügy beszélt, mintha köpte volna a szavakat.

— Pénzt gyűjtöttem, hogy majd elküldöm neki és utánam jön, aztán az egészet elkártyáztam. Érti? Ö meg közben meghalt. Tele volt reménnyel. Nem gondolja, hogy ez az egész egy nagy disznóság?

A szó nyomorult eszköz. Ki tudná szavakkal elmagyarázni, még ha a saját életéről van is szó, mindazt, ami arra kényszeríti, hogy elhagyja magát, nap nap után eladjon magából egy parányi darabot, míg végül ott köt ki, ahol te, öreg. Mennyi apró gyarlóság, alig észlelhető gyalázatosság összessége alkotja azt a másik nagy disznóságot, amiről beszélt: a lelket. Szánalmas alakok azok, akik már kivetkőztek emberi mivoltukból és sebzett állatokként, meghunyászkodva térdre kényszerülnek. Azt mondta:

— Milyen szégyen, uram.

így mondta: milyen szégyen. Aztán hozzátette: ha az ember nem képes magával végezni.

Az öreg Franta szemében én valami milliomosféle lehettem, egy kiegyensúlyozatlan, művészi hajlamokkal rendelkező csodabogár (a ruházatom meg az a furcsa mániám, hogy írogatok a lebujokban vagy talán a gyertyatartó miatt gondolhatott ilyen badarságot), egyszóval az ő számára egy gazdag félkegyelmű voltam, aki a Buenos Aires-i alvilágban keresi az irodalmat.

Akkor kezdett a fejemben keringeni az a gondolat, amely később egy kolosszális szélhámosságba ment át. Mindenekelőtt egyet szeretnék leszögezni: csodálatosan tudok hazudni. És ez természetes is. Az egyedül élő ember fantáziája fejlődik, gyakran kissé torz módon, a képzeletnek mintha púpja nőne; ennek az erőnek a segítségével épít a magányos egy hamis, különálló, fölülvizsgálhatatlan világot, amely (úgy, mint az Isten által teremtett) végül is saját magát szokta elpusztítani. Az öngyilkosság vagy az őrület az egyéni Apokalipszis beteljesedése, a magány ára.

Azonban ez egy más eset. Az előbb azt szerettem

volna megmagyarázni, hogy imádom a hazugságot, szerelmese vagyok, táplálkozom belőle és ez a készség az egyetlen erényem, ha egyáltalán bírok ilyesmivel. Hadd jegyezzem meg, hogy mesteri módon szinte zseniálisan tudok hazudni és a múlt éjszaka minden erőmet beleadtam az ámításba.

ö azt hitte, hogy gazdag és szeszélyes vagyok, hát jő: az voltam. Miközben beszéltem, szünet nélkül ittunk, s minél részegebb voltam, annál inkább hatásosabbak, meggyőzőbbek és nagyszerűbbek voltak a szavaim. Átvertem szegény öreget, becsaptam és leitattam, mint egy gyereket. Ennek ellenére nem érzek semmiféle lelkiismeret-furdalást.

Olyan történetet agyaltam ki, amilyet hallani akart. A vagyonom több nemzedéken keresztül gyarapodott és szállt rám, s noha a legkörmönfontabb és eltökéltebb módon szórtam a pénzt, nem tudtam tőle^ megszabadulni. Ez az életmód, amit folytatok (úgy, ahogy azt ~ő-kitalálta)- nem volt több mint különcködés, menekülés az unalomból. Az öregben lassan kicsírázott a gyűlölet. S én tovább rögtönöztem, újra meg újra teletöltöttem a poharakat, az alkoholtól fűtött ötlet hajtott előre és a terv fokozatosan egyre pontosabban és gyönyörűbben lebegett előttem: Boldoggá tehetném ezt a szegény ördögöt. Csak azt nem tudtam még, hogyan.

Egyszer csak, önkénytelenül ez futott ki a száján:

— De miért, uram, miért...?

Nem fejezte be a mondatot, nem merte. Megértettem, hogy ebben a pillánatban egész leikével gyűlöl: Ö, ha ő, a tetves csavargó magának tudhatná az elképzelt vagyon csak egy jelentéktelen részét. Igen. Tudom, hogy erre gondolt, tudtam, hogy abban a percben csakis a távoli falu járt az eszében és egy tiszta tekintetű, búzakalász hajú gyerek. Szó nélkül fölálltam. A falhoz léptem, hogy megkeresem az utolsó két üveget.

Most háttal voltam neki, de oldalvást figyeltem: sovány keze ráfonődott a késre, amely az asztalon hevert. Ügy nézett ki, hogy a következő pillanatban fölegyenesedik; a bolond vénember nem is gondolt arra, hogy egy pofon után égnek kalimpáló lábakkal vágódott volna végig a földön. Megfordultam és ő újra mint a vendégem ült az asztalnál.

Föléje hajoltam s az ujjai lassan elhúzódtak a késtől.

— Tudod, miért? Akarod tudni, hogy miért? — kérdeztem. Ittunk. Egy pillanatra csönd volt, farkasszemet néztünk, aztán lehanyatlott a fejem, mintha a következő mondat súlya nehezedett volna rá és durván nekiszegeztem a kérdést:

— Ide figyelj, tudod te mi az a rák?

Az öreg nézett rám. Rákönyökölt az asztalra, az arca az enyémmel egy síkba került, s én beszéltem tovább.

— Hát ezért. Mert én is csak olyan szerencsétlen féreg vagyok, akinek nincs bátorsága ahhoz, hogy szétverje a fejét a falon. Mert az én életem, ez a nyomorék élet, pontos határidőre van kiszabva.

Az öreg az egész idő alatt figyelt, most hirtelen megértette, miről beszélek és tágra nyíltak a szemei.

— Hát ezért — fejeztem be szárazon.

— Azt akarja mondani...

— Azt akarom mondani, hogy olyasvalakivel ülsz itt, aki már meghalt. Érted? Ügyhogy sem az én pénzem, de még húsz olyan alak pénze, mint én vagyok sem támaszt föl már. Fölálltam s fojtott, de érthető hangom mondtam neki:

— Ezért akarom úgy leélni ezt a rövid időt, ahogy nekem tetszik. Én már nem tartozom ebbe a világba, apám. Az élet titeket illet meg, akik még tervezgethettek, akiknek még joguk van a reményre vagy a hazugságra. Én egy hullánál is halottabb vagyok.

Az utolsó szavak túl drámaira sikerültek, de Franta ezt nem érezte.

— Hallgasson már — dünnyögte iszonyodva.

Aztán kimondtam ennek a gondolatnak, amely a

belsőmet mardosta, a befejező részét.

— Egy hulla — a hangom rekedt volt —, aki, most egy véletlen folytán, amelyben Isten kezét sejtem, megtalálta a módot arra, hogy tisztázza magát.

Váratlanul a kikötői éjszaka megtelt ünnepi zajjal. Valamennyi mólón fölbődültek a szirénák hisztérikus zsolozsmái, és az égbolt falszakadozott a rengeteg petárda fényénél. Görögtűz hányta a sötétből a sokszínű művirágot a furcsa világra. Könnyes szemekkel koccintottunk. Olyan volt az egész, mintha egy Őrjöngő kozmikus szimfónia festené alá az utolsó képtelen és ünnepélyes szavakat.

— Az Istenért, Franta —, mondtam, úgy emlékszem, kiabálva —, erre az Istenre mondom, akiben nem hiszel és aki az élőbb született meg minden ember számára, esküszöm neked, hogy az egész va- gyonommal a rendelkezésedre állok, hogy visszatérhess a hazádba. Ez lesz az én megbékülésem a világgal. Visszamész, öreg, férfi módjára fogsz hazamenni.

Franta rám nézett. Szemeiben mélyről jövő fény égett, ezt a csillogást soha nem felejtem el: hitt nekem. Vakon hitte minden szavam. A hála visszatart- hatatlan rohamában megcsókolta a kezemet és sírva dadogta:

— Nem felejtem el ezt neked; míg élek.

Tegezett. Ettől a perctől kezdve már nem volt

többé megjuhászkodott, bánatos állat. Ember lett: művemet befejeztem.

Feje elnehezedve az asztalra bukott. így aludt el, álmoktól és az italtól részegen. Álmában otthon volt a szürke dombok között megbújó kis faluban, egy szőke fejet simogatott és olyan tiszta szemek néztek rá, mint az áttetsző déli ég.

Vigyázva kihúztam a kezemet a karja alól és remegve fölálltam. Fejed lágy volt és fehér, öreg; megsimogattalak.

Aztán fölemeltem a súlyos gyertyatartót. Szeretettel, végtelenül gyöngéden, egész lényemmel arra a mozdulatra összpontosítvá, anélkül, hogy végiggondoltam volna azt a szándékot, amely néhány másodperce kerített a hatalmába, mondtam:

— Légy boldog, Franta. — És a következő pillanatban szétloccsant a koponyája.

VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása

A be l a r d o Castillo