Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-11 / 50. szám
Sikerének titka a munkaszeretet Négyszemközt a járás legjobb fejőjével Még csak délután öt felé jár az idő, de az ilyenkor télen késő estének számít. Amíg a gyalogosoknak szolgáló betonúton haladunk, a sötétben is tartani tudom a vezetőm diktálta iramot, de miután letérünk a gyalogjáróról, hogy rövidítsük a járást, bizonytalanná válnak lépteim, s megnövekszik közöttünk a távolság. — Csak engem kövessen, rövidesen odaérünk,— biztat Bozsik Sándor, a Zselizi (Zeliezovce) Állami Gazdaság lontói telepének zootechnikusa, a távolabb világító lámpára mutatva. Pár perc és a lámpa fényében valóban kirajzolódnak egy tehénistálló bejárati részének körvonalai. — Megérkeztünk — mondja a zoo- technikus, miközben kinyitja az istálló ajtaját. Odabent javában folyik a munka, mindaz, ami egy ilyen — közismert nevén Százas — istállóban a fejést megelőző teendők része. Függesztett vassínen futó csillével kihordják a trágyát, targoncával hozzák a szalmát, és vállra vett zsákból vagy kézben tartott vödörből öntik a tehenek vályújába a koncentrált takarmányt. A tömegtakarmányt sem szállítja futószalag, a fejőgépektől pedig kannába gyűjtik a tejet. Itt, a nem ódon, de ugyanakkor korszerűnek sem mondható istállóban dolgozik Racskó László, a gazdaság legjobb állatgondozóinak egyike. Az év első kilenc hónapjában a gondjaira bízott 18 tehénnél közel 15 literes fejésl átlagot ért el, és ezzel a járás valamennyi fejőjét megelőzte. — Sikerem titka? — Ismétli meg kérdésemet, majd kis szünetet tart. Láthatóan zavarban van, nem tudja hirtelen, mivel kezdje. A mai har- mincegynéhány éves fiatalember még gyerek volt — a 15. életévét sem töltötte be —, amikor az első teheneket a gondjaira bízták. Azóta végzi ezt a munkát, és az utóbbi 10—15 évben csak elvétve fordult elő, hogy kollégái közül valaki nálánál jobb fejési átlagot ért el. — Ibolya! Nyughass! — szól rá hirtelen az egyik közeli tehénre, amikor az jobbra-balra rángatja láncát. — Türelmetlenek, már várják az eledelt — mondja, megszakítva emlékezését, mielőtt sikereinek titkához ért volna. — Ez a legkedvesebb, hogy a nevén szólítja? — Ez és a többi mind egyformán. Valamennyinek van neve. — A sok között megismeri, hogy melyiket hogy hívják? — De meg ám! És nemcsak itt az istállóban, hanem kinn a legelőn is, akár ezer között megtalálom az én teheneimet. Az, hogy nevén szólítom a tehenet, nem véletlen. Része annak a gondoskodásnak, amit az állatok tőlem kapnak. A goromba gondozótól fél a tehén, fejőskor idegesen elhúzódik tőle, aminek az eredmény látja kárát. Elnézést kér, rövid időre magamra hagy. Közeledik a fejés ideje, a teheneknek oda kell adni a koncentrált takarmányt. Addig nézzek kicsit körül. Amikor visszajön, ott folytatja, ahol abbahagyta. — Például legelőre járnak a tehenek, és előfordul, hogy az elletőből visszakerült állat két-három napig az istállóba jövet nem találja meg a helyét. Ütlegelés nélkül odavezetem, közben elismételgetem a nevét, és talán még a hátát is megpaskolom. — Már hallottam — mondom a távolabb álló zootechnlkusra nézve —, hogy a keze alá kerülő, 15 „literes“ tehenet rövidesen 16—18 „literessé“ varázsolja. — Ez egy további kérdés. Mindenki tudja, hogy ha ma két deci tejet hagy a tehénben, holnap esetleg már négyet tart vissza. Ezért fejem ki teljesen a tehenet a gép után még kétszer kézzel is. — Vannak, akik ezt fárasztónak tartják... — Inkább nem kifizetődőnek. Ugyanis a kézzel kifejt tej után is azt fizetik, amit a géppel kifejt tejért. De az, aki igazán szereti munkáját, ennyire nem egyszerűsítheti le a dolgot. — Délután vagy estefelé általában már összejön a család. Maguknál ez másként van. A fejés reggeli és esti műszak, így este hét, fél nyolc is van, amikor az apu hazakerül. — Nemcsak az apu, az anyu is, hiszen a feleségem a tejház vezetője. A gyerekekkel délután vagyunk, amikor megjöttek az iskolából. Laci fiam már tizenkét éves, Ivetta pedig tíz, így már egyedül is elvannak. Ha megtanulták a leckét, rádiót, hanglemezeket hallgatnak, esetleg magnóznak, vagy nézik a tévét. — A felsorolásból ítélve már csak az autó hiányzik. Vagy talán az sem? — Az még igen. Szép családi házat építettünk, majd berendeztük, így volt hová tenni a pénzt. No meg egyelőre nem is akarunk autót. Majd ha tizennyolc éves lesz a fiam. Elbúcsúzunk, hiszen jócskán eltelt az idő, kezdeni kell a fejést. A zoo- technikussal elindulunk, hogy az irodában megkeressük a részleg vezetőjét. Hideg szél fúj, nyakunkat kabátunk felhajtott gallérjába húzzuk. Ügy feleúton egy közeledő alakot fedezünk fel, pár lépés után pedig már szemben állunk Milan Vrazbával. Mintha csak tudta volna, hogy hozzá indultunk. — Megnézem a munkát — mondja, majd miután röviden összefoglalom a korábbi találkozást, hozzá teszi: — Nem véletlenül kapta meg „A reszort kiváló dolgozója“ kitüntetést. Többet is elfogadnánk belőle. Ezzel, persze, véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a többi fejő esetleg kerüli a munkát. Ha nem igyekeznének, novemberben aligha teljesíthettük volna évi tejeladási, december derekán pedig termelési tervünket. Racskó elvtárs kimagaslik a mezőnyből. Messzemenően tudatosítja, hogy munkájának minőségéért egyénileg felelős. Amellett, hogy igyekszik, nyitott szemmel jár, és az esetleges hibákra is figyelmeztet. Ez adja azt a pluszt, ami a kimagasló eredmények eléréséhez szükséges. EGRI FERENC MEGBECSÜLÉST Érdemel a gép Senki sem ismerheti úgy a gépet, mint az a szakmunkás, aki évek óta naponta nyolc, vagy még több órát dolgozik vele. Szinte együtt él a géppel. Ismeri a túlterhelt motor panaszos hangját, és tudja, hogy ilyenkor — ha sürgetik is — csökkenteni kell a tempót. Tudja, milyen a gép teljesítőképessége forró nyárban és dermesztőén hideg télben. Kíméletlenül letorkolja azokat, akik lelkiisnygretlenül bánnak a géppel és így vélekednek: se apám, se anyám, ha elromlik, majd megjavítják! Igaza van a gépet védelmező munkásnak! Nem kis összegbe kerül egy esztergapad, egy prés- vagy fúrógép. Jelentős anyagi ráfordítással szerzett termelőeszköz, és ha meghibásodik, hasonlít a beteg emberhez: lehet, hogy teljesen „felépül“, de előfordulhat az is, hogy soha nem nyeri vissza régi teljesítőképességét. Sokan sírják vissza az alkatrészhiány vagy más ok miatt kiselejtezett gépet. Évek múlva is keseregnek: kitűnő jószág volt, soha nem hagyott cserben, sötétben is megtaláltam az indító- és szabályozókarokat. Mindent tudott, éppen csak nem beszélt. Igen, a gép az üzemben munkatárs és egy kicsit családtag is.. A fejlődés azonban könyörtelen, és sok, viszonylag jó karban levő, de a teljesítményét tekintve meghaladott gép felett kongatja meg az idő a vészharangot. Egy napon eljön a búcsú órája. Emelőszerkezet mozdítja el talapzatáról és kikerül a gyárudvarra, ahol nikkelezett fogantyúit már nem fényesíti senki se. Aztán teherautóra rakják és elszállítják. Természetesen nem lenne értelme, ha dramatizálnánk az esetet, hiszen mindössze annyi történt, hogy a régi, az elavult átadta helyét az újnak, a korszerűnek. És ez így van rendjén, mert ma többet kell termelnünk, mint tegnap és holnap, többet, mint ma. S ahogyan tisztességben megőszült aggastyánokkal nem lehet csatát nyerni, így a lassú fordulaté, kis teljesítményű gépekkel sem lehet az évről évre igényesebb feladatokat teljesíteni. Kérdés azonban, mi történik a leszerelt, elszállított géppel? A hulladékgyűjtő-telepre kerül? Nos, ez az, ami bántja a géppel évekig dolgozó szakmunkást. — Lehetne még ezeket használni — mondotta nemrég egy esztergályos a mechanikusműhelyben, amikor gépcserét végeztek a szerelők. Majd így folytatta: — Előfordulnak esetek, hogy a szaktanintézetek oktatói panaszkodnak: az ipari tanulók — éppen a gépek hiánya miatt — nem részesülhetnek színvonalas gyakorlati oktatásban. Satu, fűrész, fogó, kalapács, reszelő, menetvágó, fúró — egyszóval szerszám — van elég, de a gép már ritka madár. Meg kellene kérdezni azt a „szakit“, aki a géppel dolgozott: használható-e még, mit „tud“ a masina, nem balesetveszélyes-e? S ha azt mondja: lehet még üzemeltetni, el kellene szállítani egy olyan szaktanintézetbe, ahol hasznát vehetnék. Az ötlet nem rossz. Persze lehet, hogy most olvasóink közül többen arra gondolnak: a mai fiatalok — főleg, ha évek múlva megszerzik a segédlevelet — már nem ilyen gépekkel fognak dolgozni! Ez igaz. Tanulni azonban az öregebb gépen is lehet, mely — működési elvét tekintve — sok esetben talán nem is nagyon tér el az újtól, csak teljesítményében marad mögötte. És még valamit: a jó szakembernek nemcsak a termelés ismérveit kell elsajátítania, hanem a gépek karbantartásával kapcsolatos feladatokat, sőt a kisebb üzemzavarok megszüntetését is. Arról az ember és a gép közötti bensőséges kapcsolatról nem is szólva, melyről a bevezetőben írtunk. Ha ez az ipari tanulók és az öreg gép között kialakul, valószínű, hogy folytatódik az üvegkupolás szerelőcsarnokban is, ahol egy két év múlva szakképzett mesteremberként tényleges termelőmunkát végeznek majd a féltő gondosságot mindenkor igénylő korszerű gépekkel. KOMLÖSI LAJOS 1977 XII. 11 CB 03 «* a ~ '03 ® ■* S ►» 2 C ** '03 cm 03 ü « M 2 o 0 = *0 'Cö «'S »•s ■M (0 M «A ^ '» cd « 5 c 1 3 2.2? o s *° 'O g «fi O rj ocp 5 TB Q) 'O rz bo 2 ^ .M W *«§- N < 00 0 0 '0 > aj íO N t-4 0 N CA < 03 *qT <H A •O *3 0 tA 'Cd be jcd (d •a N CA '«d i-9 'O •X CA o re öS
