Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-17 / 29. szám

ÚJ szó VI I. 17. itára bizonyára nem ad okot a megállapítás: érzékszervein­ket mind léltve őrizzük, de legértékesebbnek a szemünket, a látást tekintjük. Nem vélet­len tehát a szólásmondás: „Úgy őrzj, mint a szeme világát“. Igen, csak néhány pillanatra vagy percre hunyjuk be a szemünket, te­gyünk meg néhány lépést, egy-két egyszerű műveletet, és gondoljunk ar­ra, mi lenne, ha ..., s tüstént valami riadalmat kelt bennünk, és valamilyen ellenállhatatlan tudat alatti kényszer szinte feltépi rángatózó szemhéjunkat. Ott jártam, ahol száznál több gyerek és fiatal felnyíló szemhéja nem a vilá­gosság kapuja, nem jelent ragyogást, vagy akár szürkén gomolygó felhőket, sok színben pompázó virágokat, fény és árnyék csodás játékát és mindazt, amit a szemünk körülöttünk néz, lát, néha felfedez, és ami fölött oly gyakran ér­dektelenül elsiklik. Azok közé látogat­tam, akik számára többnyire csak egy szín maradt: a fekete, esetleg annak árnyalatai. S éppen azt kutattam Levocában, a va­kok bennlakásos kilencéves alapisko­lájában — vajon tényleg csak ez a min­dent elnyelő szürkeség, sötétség, feke­teség maradt-e meg? De arról is képet akartam nyerni és szándékoztam azt magamból kivetíteni, hogy mások is látva lássák, milyen azoknak kemény és nemes munkája, akik a pedagógia s annak exponált területe — a gyógy­pedagógia — egyik legnehezebb front: ján állják meg a helyüket. Szlovákiában ez az egyetlen Ily jel­legű tanintézmény. Ötvenöt esztendős múltra tekint vissza. Alapítói főleg cse­hek, hivatás- és emberszerető pedagó­gusok voltak, Adolf Fryc, a lelkes és hozzáértő szakember vezetésével, aki az iskola első igazgatója lett. Szerény és nehéz volt a kezdet, de a folytatás is. Tulajdonképpen egészen addig, amíg szocialista társadalmunk a világ­talanok oktatásáért és neveléséért ma­radéktalanul vállalt minden gondot és felelősséget. Csaknem húsz évvel ez­előtt az iskola óvodával, valamint a lá­tási, s egyben szellemi fogyatékosok számára két további osztállyal egészült ki. — Tizenhét tanítónk és huszonkét nevelőnk foglalkozik jelenleg 113 diá­kunkkal — tájékoztat furaj Mráz, a vá­ros szülöttje, aki itt már jő három év­tizede tanít, és 1961 óta az iskola igaz gatója. — A tanítók közül négyen In tézetünk volt tanulói, vagyis szintén világtalanok. Különben a gyerekek, az óvodát is beleértve, 3—15 évesek, hoz­závetőleg az egyharmaduk nem telje­sen vak, döntő többségük születése óta nem lát, a többi pedig később vesztette el a látását. Firtató kérdéseimre válaszolva el­mondja még, hogy az utóbbiakkal pe dagógiai szempontból könnyebb a fog­lalkozás, hiszen elképzeléseikben még él a való élet, a környező világ. Azon­ban a Braille-rendszerű írást és olva­sást nehezebben sajátítják el. — S mi a helyzet a szomorú, megmá­síthatatlan tényhez való alkalmazko­dást illetően? Az ilyen tragikus kimé netelü balesetek nem váltanak ki dep­resszió hangulatokat? Bevallom, meglep a válasz, amely túlságosan rózsásnak tűnik: — Nem, ilyesmi nem fordult elő, legalábbis tar­tósan nem. A gyerekek a kollektívá­ban, a foglalkozás során gyorsan adap­tálódnak ... Lám, talán mégsem látnak ezek a gyerekek mindent olyan egyszínű sö­téten — merem remélni e szavak hal­latán, de még mindig kissé kételkedve csóválom a fejemet, miközben a tárt ablakon rám zúdul a nyárelő fényzu- hataga. S közben záporoznak rám a további tények. Ötvenöt év leforgása alatt ezt az is­kolát nem kevesebb mint 1030 tanuló végezte el. Diákjainak döntő többsége eredményesen megbirkózott a tan­anyaggal. Ez elsősorban a már említett Louis Braille-nak, a párizsi vakok inté­zete múlt század első felében éli világ­talan tanára pontszerű írása világhírű megalakítójának az érdeme. Meg aztán annak is, hogy az iskola tanárai gon­dos pedagógiai tevékenységük mellett — a világtalanok feltételeinek és meg­ismerési képességeinek megfelelően — módszertanilag módosítják a kilenc­éves iskola tananyagát. Az igazgató jo­gos büszkeséggel mondja, hogy eddig 39 ilyen tankönyvet készítettek el. Kü­lönben — és ez fontos megállapítás — kisebb eltérésektől eltekintve, a 9. osz­tály elvégzése után nincs lényegesebb Braille-írás olvasása a 9. osztályban A „fekete" városban különbség az itteni tanulók és a töb­biek tudásszintje között. Hogy hová kerülnek az iskolából? Nos, tovább ta­nulnak — ez a következő meglepő vá­lasz. A tények önmagukért beszélnek. Je­lenleg egy diákjuk tanulmányait a bra- tislavai Komensk^ Egyetem Bölcsészeti Karán, három pedig gimnáziumban folytatja. A konzervatóriumot húszán választották, hárman Prágában gépírást és a vakok gyorsírását tanulják. Továb­bi négyen masszőrök lesznek, és az alapiskolához simuló korszerű iparis­kolában húszán tanulnak. Hogy mit? Kefekötést, kosárfonást, kárpitosságot, könyvkötést, fémmegmunkálást. S nemcsak tanulnak és kitanulnak ezek a gyerekek, hanem az iskola el­végzése után hozzávetőleg teljes ki­lencven százalékuk el is helyezkedik a munkafolyamatban. Az esetek zömében a rokkantak ' szövetkezeteiben, de egyes üzemekben is. Az utóbbiak több százan vannak, de Mráz elvtárs nem feledkezik meg annak felsorolásáról sem, hogy volt tanulóik közül ketten főiskolai asszisztensek, heten pedagó­gusok, több mint negyven zenetanár, és akad jó néhányszor masszőr és telefon- kezelő is köztük. Én ezeket az embereket, s közülük különösen azokat, akik nevelő és okta­tó munkát végeznek, a Nagy Honvédő Háború legendás hírű repülőtisztjéhez, Alekszej Petrovics Mareszjevhez hason­lítanám, aki műlábakkal ismét elsajátí­totta a repülést és tovább harcolt. Mert mennyivel kevesebb látás nélkül tanul­ni és tanítani? Egyikük közülük, a Caftában 1935-ben született Frantisek Balog, az iskola ta­nára, itt ül velem szemben. — Tízéves koromban történt... A háború éppen csak hogy véget ért... néhány gyermektársammal robbanó­gyutacsot találtunk. Játszottunk vele — és felrobbant. A szemem világát és a jobb kézfejemet vesztettem el. Több eredménytelen műtét és gyógykezelés után 1946-ban kerültem tanulóként eb­be az iskolába. Elvégeztem, majd a gimnáziumi tananyaggal is megbirkóz­tam. Az érettségi után Bratislavában a Pedagógiai Főiskolán az 1956—1960-as években tanultam történelem- és föld­rajzszakon. Igen jó évfolyamtársaim voltak, például Széles fani és Palló Banskíj, akik szívesen segítettek. Felol­vasták nekem a főiskolai jegyzeteket vagy az anyagot magnószalagra ját­szották, s én onnan lehallgattam. Ava­tás után ide, a régi ismerősök közé ke­rültem. Tanítani kezdtem. Nagyobb pe­dagógiai problémáim tulajdonképpen nem is voltak. Most már matematikát és vegytant is tanítok. Legnagyobb se­gítségemre a feleségem van — már ti­zenöt éve. No, meg a két fiam, az egyik kilenc-, 'a másik tizenhárom éves. Tanulóimmal elégedett vagyok. Úgy hiszem, fegyelmezettebbek másoknál. Higgye el, számomra a legnagyobb öröm, ha látom, munkámnak van foga­natja, a gyerekek jól tanulnak. Mi mást mondjak? Hálás vagyok ennek az isko­lának, hogy lehetővé tette számomra a továbbtanulást és azt, hogy eljuthattam erre a pályára ... Másoknak hálás, másoknak mond köszönetét. Pedig, hogy eddig eljutott, az első­sorban neki, csodálatos akaratának és nem mindennapi képességeinek köszön­hető. Betűvetés, olvasás, számtan, alapis­meretek oktatása — van-e ennél szebb és nehezebb küldetés tanító számára? S itt, ebben az iskolában — különös­képpen. Irena RepaSská ezt teszi csaknem húsz esztendeje. Nagy szeretettel, tu­dással, sok tapasztalattal és ezért kitű­nő eredményekkel. Tíz gyerek van az első osztályban. Sorra bemutatják, hogyan tudják ol­vasni a pontrendszerű írást, milyen gyorsan és hibátlanul szurkálják ki ár­szerű kis szerszámukkal a különleges papírba a hátlapján kis dudorokat ké­pező pontokat, amelyek azután a két kezük mutatóujjai alatt beszédes betűk ké válnak. Most éppen a szöszke, szemüveges Iveta Anderovská van so­ron. Ujjai fürgén futnak a papíron és folyékonyan olvas fel. Februárban kezdte jneg a tanulást. A topofőanyi hétéves Michaila Sefcí- ková az osztály legjobbja. Túlzás nél­kül jobban olvas, mint a teljesen ép, egészséges gyerekek jelentős hányada a második, sőt a harmadik osztályban. És hogy szeret olvasni! Később a könyvtárban tudtam meg, hogy ebben az évben eddig 18 könyvet kölcsönzött ki. — Persze vannak, sajnos, olyan gye­rekek is — tízből általában egy-kettő —, akik képtelenek elsajátítani a Braille-írást, mint ahogy tapasztalataim szerint erre képtelenek azok is, akik jól látnak — magyarázza nekem a ta­nító néni. Ezután még Jankó PÍadar, egy zöld- szvetteres, szőke hajú kisfiú számtan- példákat fejt meg, majd szavalatot hal­lok, Eubomír Feldek egy szép -versét, és arról is meggyőződöm, hogy ez ha­misítatlan iskola — az egyik kisdiák­nak felelés közben súgnak is. Fogalmazáskor dz egyik elsős leírja azt a mondatot, amely felolvasva a leg­szebben cseng: „Szeretem a tanító elv­társnőt ...“ Itt már az írásnál egy különleges szerkezetű írógépet is használnak, amely a billentyűk akkordszerű leüté­sével körülbelül olyan gyorsaság eléré­sét teszi lehetővé, mint amilyennel egy kiírt kézirású ember rója papírra a gondolatokat. Az 5. osztálytól kezdve írnak ezen a gépen. Mindezt Kiss József magyarázza ne­kem, aki 1945 óta tanít itt matemati­kát és fizikát. Közben a kilencedikesek a tudásukat is bemutatják ezen a szer­kezeten. A billentyűk fürge ujjaik alatt gépfegyverként kopognak. A tizenhat éves . komáromi Lakatos Tamás kilenc éve van itt. Ez a nyurga fiú hangszerhangoló akar lenni. Na­gyon szereti a zenét, a zeneszerzők kö­zül főleg Bachot. Kedvtelése, hogy magnószalagról zenét hallgat. Zongo­rához ül, és mivel valahogy borúsabb a hangulata, a könnyűzenét választja — a Keresztapa című film nagy sláge­rét játssza el. Majd improvizál, mert — ezt nagyon szereti. A szabad idő felhasználásáról beszé­lünk, mert arról már meggyőződtem, hogy ezek a kilencedikesek nagy vona­lakban megbirkóznak az egységesen előírt tananyaggal. Szabad idő? — Jaj, abból több lehetne, főleg ilyenkor — mondja a nagykéri Kántor Gita, aki — hadd áruljam el — zeneta­nárnő szeretne lenni, s kitűnően zon­gorázik, illetve klarinéton játszik. Tudom, hogy az iskola tanulói spor­tolnak, zenét tanulnak és hallgatnak. Nagyszerű énekkaruk van, amelynek eddig mintegy 300 fellépése volt, s nem utolsósorban aktív tevékenységet fejtenek ki a Pionírszervezetben is. Sokan közülük igen szeretnek sak­kozni. A vranovi Anton Sluka már ki is húzza a padbóFa táblát és a figurákat. Sajnos, a parti lejátszására nincs időnk. A nagysallói Nagy Lajost is meg kell hallgatnom, aki még csak negye­dik osztályos és a kilencedikesek kö­zé csak „bekukkantott“. Bevallja ne­kem, már nagyon örül a szünidőnek, amelyet odahaza fog eltölteni. “"t — Egy szóval — nem unatkoztok. Csak azért mondom, mert az én gyere­keim bizony néha unatkoznak... — Jöjjenek csak ide, köztünk jól fognak szórakozni — Gita mosollyal az arcán nem késik a válasszal, amelyre — mi tagadás — összerezzenek. Az iskola kapuján túl ismét az ősré­gi, patinás város fogad. Ha visszagon­dolok az előbb látottakra és hallottak­ra, valahogy már hinni kezdem, hogy ott az iskolában a társadalmi háttér tu­data, a kollektíva összetartása, a kö­zösségi érzés, a tanítói kar szaktudása és szeretete, a tanulás lehetősége, a közös szórakozás, és főleg a munka ki­látása feloldja a fekete színt, nem en­gedi, hogy mindent elnyeljen, nem en­gedi, hogy ezek a gyerekek a várost, Jókai Mór fekete városát és az egész életet feketén lássák. GÁLY IVÁN Stefan Nehyla a 60 méteres síkfutásra készül (Az iskola archívfelvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents