Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-30 / 44. szám
I likőr si a nem rtom i mit szel- nban lami eket, : va- azu- elyet ott a ídött zsa- Inem zt a riség í. I elsáció idő Föl- 3 érlakot k és ame- Ott rthe- elég bete- ■tják. 5gre- : agakba cet a más t te- mó- díció kivá- , ho- foly- ;győmaelmű II is iszek dgál- iolatsze- arra iiol a áírás csil- tek.“ lebb, ő ál- jár a iszen kelvolt : egy étség hatá- :mon- téké- séges Magi' P«- alyek ebesvagy ■lőre- ihely- rta a álasz sk a keve- végül mákedv így elől, illop- k, lelitek, i felet vé- meg- hábo- agya- ;ra — nyíre nem ;aiba. yeket [ilyen i'kkel. tóttá, :utya, íztuk. ÍV az nagy . Hát test- k árén és kusrtes- meg- szó- ében, z em- meg- lörtll- m értenek meg a földi dolgokból, és szemükre vetettük, hogy miért nem létesítettek velünk kapcsolatot, mielőtt ezt a semmivel meg nem indokolható agressziót elkövették. Majd a végién valami ultimátum-féleséget is adtunk nekik: küldjétek vissza elmebetegeinket, ha azt akarjátok, hogy békében éljünk veletek! Erre azonban rendkívül sértő módon válaszoltak: megfigyeléseik arról győzték meg őket, hogy mi a fejlődésben még nem értünk el arra a fokra, hogy békés és gyümölcsöző kapcsolatot tartsunk fenn egy más civilizációval, hiszen az ilyen kapcsolat még az emberek között is hiányzik. Ezért nem kísérelték meg a kapcsolat felvételét velünk. A mi reagálásunk most azt bizonyította be -nekik, hogy igazuk volt. Semmi logika nincs abban, amit állítunk. Rosz- szul bántunk azokkal az emberekkel, bár azok semmi bűnt nem követitek el a társadalommal szemben, felesleges tehernek tartottuk őket, és most mégis vissza akarjuk őket kapni. Ha szükségesek voltak számunkra, akkor miért izoláltuk őket és miért zártuk ki őket a társadalom életéből? Ha pedig nem szükségesek számunkra, akkor miért ragaszkodunk ahhoz, hogy visszakapjuk őket? E válasszal egyidejűleg egy egész filmet levetítettek arról az ismeretlen égitestről, ahol csodálatos tájon egy olyan fényűző és szép várost láthattunk, amilyent mi a Földön ki tudja, mikor tudunk felépíteni, és ebben a gyönyörű városban az utcákon és a parkokban sétáltak elmebetegeink. Sokan megismerték hozzátartozóikat és barátaikat. Megkísérelték megértetni velünk, hogy elhurcolt testvéreink kiválóan érzik magukat új környezetükben, hogy közöttük sem betegség sem haláleset nem fordult egyszer sem elő és így tovább. De vajon kit győzhet ez meg? A közvéleménykutató intézetek mindenütt egy és ugyanazt a kérdést tették fel az embereknek: „Akarjátok-e visszakapni elmebetegeiteket, és hogyan vélekedtek az ismeretlen civilizáció eljárásáról?“ A válasz egy öntetű és kategorikus volt mindenütt: az emberek visszakövetelték testvéreiket és elvitelükben a Föld tekintélyének durva megsértését látták. És a földi patriotizmustól áthatott tömegek sokfelé egyenesen megkövezték azokat a nihilistákat és defetistákat. akik arcátlanságukban elvetemülten azt állították: irigyeljük elmebetegeinket, mert olyan szabadságban és jólétben élnek! Ezek az elvetemültek azt javasolták, kössünk megállapodást ezzel az ismeretlen civilizációval, hogy a jövőben is átadhassuk nekik elmebetegeinket, mindaddig, amíg meg nem tanuljuk, hogyan gyógyítsuk meg őket. (Itt meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Föld elmegyógyászati klinikái egész idő alatt zsúfolásig megteltek, mivel sokan nem bírták el a szokatlan idegfeszültséget, amely az emberiséget elfogta. Közöttük egyébként szokatlanul sok szimuláns is akadt, akik azért vetették fel magukat az elmegyógyintézetbe, mert titokban reménykedtek, hogy őket is elviszik az ismeretlen égitestre. ) Az Egyesült Nemzetek Szervezete egyhangúlag megszavazta egy ünnepélyes felhívás közzétételét, annak érdekében, hogy minden helyi jellegű háborút szüntessenek meg, hagyják abba az összes vitákat a bennünket fenyegető veszély idegén, és az egyes álamok egyesítsék katonai kiadásaikat egy közös kasszában, hogy abból megteremtsék a közös űrháborús eszközöket. az egységes űrhadsereget, amely képes lesz hathatósan megvédeni a Földet az idegen beavatkozással szemben. És csoda történt. Az emberiség történetében először minden kormány engedelmeskedett a szervezet felszólításának, a nemzeti és a faji ellenségeskedések villámgyorsan megszűntek, és az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt hihetetlen rövid időn belül megteremtették az emberiség első általános hadseregét. így végül is az emberiség egyesült, mintha csupán az elmebetegek jelenléte akadályozta volna meg őt azelőtt ebben. És íme, most már végre útban vagyunk! Tizenöt felderítő űrhajóval. Oly nagy a boldogságom, hogy újságíróként rákerültem egy ha- * jóra, hogy ezt nem is merem szakmai képességeimnek tulajdonítani, hanem egyszerűen csak annak, amit a mi földi nyelvünkön úgy mondanak: „Vak tyúk is talál szemet!“ És ha valami is aggaszt egy kissé, csupán az, hogy vajon ismeretlen ellenségeink nem kíséirelik-e meg, hogy kitérjenek a háború elől, amikor látják eltökéltségünket, hogy életre-halálra harcoljunk, bár szerintük jelentéktelen és tökéletlen módon. Embertelen dolog lenne, ha mindez végül is szelíd tárgyalásokkal végződne. Hála Istennek, katonai szellemünk és akaratunk, hogy megvédjük tekintélyünket, annyira erős, hogy legalább most nincs okom arra, hogy kételkedjem az egészséges emberi értelemben! Az bizonyára nem engedi, hogy bármiféle szégyenteljes kompromisszumot kössünk! A Mars mellett elhaladva, felfogtuk ottani harci figyelőállássá átalakított állomásunk üdvözleteit és jókívánságait. Ezután már az ismeretlenség következik. Vajon mit hoz ez az ismeretlenség szép Földünk számára? Ne veszítsük el a hitünket, szerény riportjaim jövendőbeli kedves olvasói, ne veszítsük el hitünket abban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk! Emberiség, előre! ték ,a poharat meg a teáscsészét, Vlagyimir Ivanovícs hozzálátott a társalgásvezető bokros teendőinek ellátásához: — Bizony kellemes dolog, barátaim, ilyen ítéletidőben, mint a mai — már megint szakad az eső! —, jó társaságban tea mellett ülni. Hadd tomboljon az elemek dühe — mi fity- tyet hányunk neki! Mi itt ülünk és bensőségesen elbeszélgetünk ... Vasz- ja, barátom, mit gunnyasztasz ilyen savanyúan, akár a beteg sólyom?! Vaszilij Jegorovjcs, Zinocska férje, akinek telt arcáról nem tűnt el a megvető csodálkozás, mióta csak megpillantotta a teázóasztalt — megélénkült és nyomban válaszolt is: — A idő valóban ösztönző!... — Mire ösztönző? — kérdezte riadtan Alekszandra Germogenovna. — A szervezet általános hőmérsék- "letének némi felmelegítésére. — Melegítse a becses szervezetét teával és az én házi készítményű tortámmal. — Már megbocsásson, Alekszandra Germogenovna, de az édességet az én szervezetem nem veszi be. Vedd el a tortaadagomat, Szlavik, és vágd be ... Mellesleg szólva, Üzbegisztánban a vendégeket szintén édességgel kínálják, de azután... A piláfra remekül csúszik az ital! ... ___ A teázóasztal melletti bensőséges beszélgetés sehogy sem indult meg Nuszikovéknál, bármennyire buz- gólkodott is Vlagyimir Ivanovícs! Vaszilij Jegorovics kínlódott-epekedett és nem is titkolta mohó epekedését. Pjotr Petrovics Laduskin, a nagy műveltségű sakkozó, a társalgás vezetőjének valamennyi kísérletére kurta megjegyzéssel válaszolt: „Ugyan már!“, „Szerfelett érdekes!“, „Nagyon is lehetséges!“. A nők hallgatásba burkolóztak. Szlavik, aki suttyomban két jókora szeletet kebelezett be a csokoládétortából és még kettőt illegálisan — bátran erőt vett teli gyomrának sajgó fájdalmán. Gondolt is most ő a versmondásra! E l őször Vaszilij Jegorovics türelme fogyott el. Hirtelen lendülettel felpattant az asztal mögül, és Vlagyimir Ivanovicsot hívogató mozdulattal maga után csalva, kiosont vele az előszobába. — Mondd csak, Vologya, nincs egy vasad se? — Miért gondolod? — Hát akkor mi • a fenét eszelted ki ezt az egész marhaságot... a tortát meg miegymást? Az öregasszony vett rá! Gondoltam én mindjárt. No jól van, az öregasszonyt magamra vállalom. Uzsgyi, induljunk azonnal egy kis szeszért, a költség nagyobbik részét állom, hiszen az én ötletem. Hogy is hívják ezt a Laduskint? Pjotr Petrovicsnak? Remek. — Résre nyitotta az ebédlő ajtaját. — Pjotr Petrovics, Laduskin elvtárs, megkérhetem, fáradjon ki egy pillanatra, bizalmas férfibeszélgetésre? Pjotr Petrovics Laduskin haladéktalanul megjelent. — Pjotr Petrovics, mit szólna ahhoz, ha ebben az átkozott időben egy kicsit baszívnánk? — kérdezte Vaszilij Jegorovics és rákacsintott a sakkozóra. — A házigazda egy kissé átejtett minket ezzel a teával, mi az imént amúgy istenigazában meghány- tuk-vetettük az ügyet, úgy határoztunk, hogy meglépünk innen és helyreigazítjuk a dolgot. Csatlakozik hozzánk? — Persze hogy csatlakozom! — kiáltotta a sakkozó olyan lelkesen, mintha sakktáblát látna maga előtt és biztos lehetőséget arra, hogy három lépésben mattot adjon ellenfelének. Két óra múltva Zinocska és Laduskin felesége nagy ügyel-bajjal hazacipelte a két férfit — a férjecskék bizony alig álltak a lábukon. Vlagyimir Ivanovics nem kísérte el őket — mert menni sem tudott! Alekszandra Germogenovna kijött. Tekintete — mint a régi költő mondja — „élő fájdalmat árult el“. Leszedte az asztalról a vodkásüveget és undorodva mondta: — Hagyja már abba, Vologya! Hát végtére is mennyit lehet inni? Majd kisvártatva hozzáfűzte: — Én mégis folytatom a mai teakísérletünket. Nem szabad elcsüggedni! Ha ezzel a társasággal nem sikerült — akkor megy majd egy másikkal! Szemében fanatikus tűz égett. — Helyes a dörgés! — válaszolt akadozó nyelvvel az elképedt Vlagyimir Ivanovics. — Lesz még ünnep a mi kutyánkban, azazhogy ... buktánkban ... akarom mondani: utcánkban! GELLERT GYÖRGY fordítása A kísérlet ötlete Alekszandra Germogenovnától származott — attól az ősz hajú, telt idomú asszonytól, aki az „öreg hölgy“ halhatatlan típusához tartozott. Egy szombat este, a családi vacsora után, Alekszandra Germogenovna így szólt: — Kedveseim, jövő szombatra hívjunk vendégeket. Szűk családi körben elbeszélgetünk, kulturált módon töltjük az estét. Tea mellett üldögélünk, nem lesz semmiféle konyak meg vodka... Én pedig pompás csokoládétortát sütök nektek, úgy bizony .. Elcsevegünk, énekelünk. Mi- locska, te azelőtt igen szépen énekelted a régi orosz románcokat!... Szlavik meg elszaval valamilyen remek kis verset. Rendben van, Szlavik? Szlavik, harmadosztályos vasgyúró, készségesen bólintott: kifogástalanul gömbölyű fejét hirtelenszőke haj borította. — Csak torta legyen, nagymama, vers mindig akad kéznél. A „Fagyos télen“ Nyekraszovtól — megfelelne? Tegnap éppen erre négyest kaptam! — Maga pedig, Vologya — fordult a ve] éhez Alekszandra Germogenovna —, irányítja majd a beszélgetést s a társalgást a kulturális, emelkedett témák medrébe tereli... mivel a művészi tehetség dolgába maga, ga- lambocskám, közismerten nem tündököl! — Papa remek kártyatrükköket tud! — mondta Szlavik, aki rossz néven vette apja fitymálását. — És még ugatni is tud, akár a kuvasz, úgyhogy a mellékutcában az összes kutya azonnal versenyt ugat vissza! — Hallgass, Szlavik! — szólt a vő, Vlagyimir Ivanovics. — Én elvben helyeslem, Alekszandra Germogenovna! Magának tökéletesen igaza van, nekünk kulturált időtöltésre van szükségünk, ó, de mennyire! Még a sajtó is erről cikkezik. Valóban, milyen szép is ez ... fehér abrosszal terített teázóasztal — és intelligens beszélgetés. Mi pedig... okvetlenül vodkát nyakalunk, de annyit, hogy belefájdul a májunk!... Mindenekelőtt a vendégsereg összetételének problémáját kell megoldani, testvérek. Kit hívjunk meg — ez Itt a kérdés!... ... Végül úgy határoztak, hogy az első teaestre (az inkább kevesebbet, de jobbat elv szerint) csupáncsak két házaspárt hívnak meg: Milocska húgát, Zinocskát a férjével, Vaszilij Je- gorovicsot, meg Vlagyimir Ivanovics intézeti kollégáját és állandó sakkpartnerét, Pjotr Petrovics Laduskint — egy rendkívül művelt férfiút — hitvesével egyetemben. ... A fehér abrosszal borított asztal, amelynek közepén a szépséges csokoládétorta díszelgett és kristály- tálkákban háromféle lekvár tarkállott — pompásan festett. Amikor a vendégek elhelyezkedtek és kezükbe vetLeonyid Lenes KARIG SÁRA fordítása
