Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-16 / 42. szám
X. IB. N cn — Maga olyan gyönyörű, hogy szeretnék magáról egy aktot festeni. — Rólam még soha senki sem festett aktot. — Nem számít, én sem festettem még soha. — Ki az a mérges bácsi, aki minden reggel berohan az ebédlőbe, veszi a kalapját, le- hörpinti a kávéját, és: „Megint elkésem!" kiáltással elrohan? — Az édesapád, kisfiam! — Rettenetesen nedves a lakásom — panaszkodik Somo- lyák. — Nem túlzol? — Dehogy túlzók! Egér helyett halat találtam az egérfogóban! Egy nagyszabású vendégségbe túlságosan későn érkezik egy vendég. — Végtelenül fájlalom — mondja a háziasszony —, hogy ilyen későn érkezett, a társaság szépasszonyai már mind hazamentek. — Nem tesz semmit asszonyom — így a vendég —, én nem a szépasszonyok, hanem az ön kedvéért jöttem. — Nagypapi, harapd le ezt a fűszálat! — Miért, Petikém? — Mert apu azt mondta, hogyha te a fűbe harapsz, kapunk egy villát meg egy kocsit ... Párbeszéd egy ékszerüzlet előtt. A nő azt mondja a férfinak: — Tudnia kell, hogy én nem fogadok el semmit idegenektől. De magát már tegnap délután óta ismerem, vegye meg nekem ezt a briliánsgyűrűt! — Kérem, a sarkon egy férfi veri az ön feleségét. Siessen oda! — Ugyan kérem! Csak nem akarja, hogy két férfi üssön egy nőt! ... Panaszkodik ismerősének egy kis üzlet tulajdonosa: — Tegnapelőtt összesen egy pár cipőt adtam el. Tegnap egyet sem. És a mai napon még rosszabb. ' — Még rosszabb?! Mi lehet még rosszabb annál, hogy egyetlen pár cipőt sem sikerült elsóznia?! Ez képtelenség! — Nem képtelenség. A tegnapelőtti vevőm visszahozta a cipőt, és visszakérte a pénzt. Asszonyok beszélgetnek: — Csak arról az átkozott ivásról tudnának leszokni a férfiak. — Nekem mondja? A múlt héten olyan murit csaptam otthon, mert a férjem ivott, hogy három napig nem szólt hozzám. De aztán nem bírta tovább, és megszólalt. — S mit mondott? — Hogy hova csaptam el a dugóhúzót... — Ne felejtsen el csomót kötni a zsebkendőjére. — Miért? — Mert ön gyakran elfeledkezik róla, hogy ember. Egy tizenéves lány egészen rövidre levágott hajjal jelenik meg az édesapja előtt: — Milyen a hajad? Ügy néz ki, mint egy seprű. — Papa, mi az a seprű? A társaságnak lelkesen magyaráz egy férfi: — Nekem a mai fiatal nemzedéknél legjobban az engedelmesség szelleme imponál, ami a szülők és a gyermekek kapcsolatát jellemzi a mi időnkben. — Komolyan gondolja? — Hogyne. Gondoljuk csak végig, volt-e valaha is, hogy a szülők így engedelmeskedtek volna a gyerekeknek? A feleség így szól a férjhez: — Tanulhatnál az állatoktól. Azok csak akkor isznak, ha szomjasak. — És sohasem beszélnek — válaszolja a férje. Unalmas riportot olvas a fő- szerkesztő otthon. — Mit kínlódsz vele? — szól a felesége. — Dobd a tűzbe. — Bedobnám én szívesen, de félek, hogy a tűz is elalszik tőle. • — önnek örökölt betegsége van! — állapította meg többszöri vizsgálat után az orvos. — A honoráriumot kérem a titkárnőmmel elintézni. — Öröklött betegség? Kérem a számlát szüleimnek elküldeni. Köztemető 232-es parcella, hetedik sír. Nézd, mit műveltél az új autónkkal!!! Jan Luáovsky rajza St^Xlo.r\<x~Qolß a.r?cs: l/iSSZ4T£R£S A-SZABADSÁGOL A nyarat az azúrkék Adriai-tenger egyik csodaszép szigetén töltöttük, az apám házában Néeveshan üdültünk a férjem, a nyolcéves fiam, aztán Nóra, a nagy fekete juhászkutyánk, meg jómagam. A férjem szabadsága hamarabb véget ért, és ő visszautazott Zágrábba. — Nélkülem is hazajuttok! — legyintett búcsúzóul optimistán. — Hiszen csak hajóra kell ülni, meg átszállói az autóbuszra! Minden rendben lesz, hiszen nekem okos kis családom van. Csao! Kiderült azonban, hogy ő volt a legokosabb: magával vitte Nóra minden iratát, meg az egészségügyi papírjait. Sőt még a szájkosarát is. Itt kezdődött a galiba. — Hát ez meg mi? — mutatott a hajó lépcsője előtt álló tiszt a kutyára. — Ez? — kérdeztem a lehető legártatlanabb hangon. — Ez Nóra. — Ez kutya — helyesbített a tiszt. — Okmányok és szájkosár nélkül nem engedhetem fel a fedélzetre. — Ugyan, miféle kutya ez? — tiltakoztam. — Hiszen nem harap, még nem is ugat . .. Vagyis ugat, de csak amikor számol. Csuda okos. Roppant tehetséges! Nézzen csak ide ... Ekkor a hajólépcsőhöz lépett a kapitány és a második tiszt. — Nóra — fordultam a kutyához. — Mondd, meg, hány tiszt van itt? Számold össze: a kapitány, ez a tiszt, meg az. Három ujjamat mutattam Nórának. Az én okos kutyám pedig felelt: — Vau! Vau! Vau! — Azonkívül jegye is van! — egy jegyet nyújtottam Nóra felé, a kutya a foga közé kapta, majd odamutatta a kapitánynak. — Jól van no — nevetett a kapitány. — Engedje fel ezt az utast! N óra matematikai tehetsége az autóbuszba való beszálláskor is kisegített a bajból. Ugyanis sem a vezető, sem a kalauz nem akarta beengedni, amikor azonban Nóra megszámolta őket és pontosan kettőt vakkantott, mindketten elnevették magukat, és mi kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban. Én meg a fiam két jó helyet foglaltunk el, Nóra pedig lefeküdt a lábunk elé, úgyhogy senki sem vette észre. A beszállás befejeződött. Az autóbusz elindult. Kis idő múlva azonban Nóra elunta a padlón heverészést, felült, fejét a térdemre hajtotta, és hosszan belenézett a szemembe. Aztán figyelmét váratlanul az előttem ülő férfi halványrózsaszín, kopasz feje vonta magára. A kutya nem sokat tétovázott: előrehajolt, és nedves, érdes nyelvével hirtelen végigsimított a tar koponyán. Én rémülten két tenyerem közé szorítottam Nóra óriási fejét, és teljes erőmből leszorítottam a padlóra a juhászkutyát. Amikor a tar koponya tulajdonosa hátrafordult, tekintete Találkozott az enyémmel. Szeméből eleinte csodálkozás, azután kíváncsiság, végül pedig úgyszólván elragadtatás sugárzott. Az én-^zememből pedig gyermeki ártatlanság csillogott, amelyet a legrejtélyesebb mosollyal is megerősítettem, amilyenre egyáltalán képes vagyok. Bal kezemet kiszabadítottam, és ujjamat az ajkamra szorítottam. Szomszédom visszafordult. Kopasz feje a vértolulástól, egyre sötétebb színbe borult, és ez arra vallott, hogy a szokatlan ismerkedési mód megismétlését várta, én azonban erősen a padlóra szorítottam Nórát. E gy útba eső megállóhelyen kimentem a büfébe, hogy vizet szerezzek a kutyának. Amikor az üveggel a kezemben visszafelé tartottam az autóbuszhoz, kopasz úti- társam elém állt. Csábító mosollyal kérdezte: — Zágrábba utazik? — Igen — válaszoltam. — Találkozhatunk ott? — Valószínűleg — dünnyögtem, és az autóbuszhoz szaladtam. — Mi a neve?! — kérdezte a férfi. Futás közben megfordultam, és a színtiszta igazat feleltem: — Nóra! Zágrábban a férjem várt. Amikor beültünk az autóba, inkább éreztem, mintsem hallottam a hátam mögött el- rebegett sóhajt: „Nóra! ..." A kutya azonban meg sem fordult. GELLÉRT GYÖRGY fordítása A professzor az egészséges táplálkozásról tart előadást és megkérdi: — Mi a legveszedelmesebb táplálék? — Természetesen az esküvői torta — válaszolja az egyik tanítványa. \ Nézd csak, mamai Mi az? (Pourquoi Pás)
