Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-02 / 40. szám
Apró öregember baktat a lágyan emelkedő, poros úton, amelynek- egyik oldalán takaros házak sorakoznak, a másikon álmok. Vajon ott van-e közöttük az öregé is? Egy nehezen lépegető emberé, akinek köhögése idáig hallatszik. Akinek az arcát se látni még, a sapka ellenzőjének árnyékában egybeolvad ruhája sötét színeivel. Gyerekek szólnak hozzá, meg állítják, mond nekik valamit, majd az üres tér felé lordul, ahol az álmok tanyáznak, és legyint. Ha nem volnának itt, a hosszú út mentén a házak, vagy ha hómezőn cipelné emlékeit, óriás is lehetne. Mondom, pedig még nem is ismerem, csak sejtem, hogy ő Csáky Ferenc. Sokáig kerestük a faluban, elmentünk utána a kőfaragóhoz is, de nem találtuk. Végül a lánya kutatta föl, kerékpáron. Mielőtt kezet fognánk, eszembe jut, amit közös ismerősünk mondott: ahogy leültök, mindjárt csomó papírt húz elő a zsebéből, verseket, amelyeket ő írt, mozgalmi dalok szövegét, amelyeket egykor énekelt./ [Hogy nem így történt, hamar kiderült. Csáky Ferenc számára — néhány dokumentum jellegű íráson kívül — minden papírnál fontosabb volt az élet, a saját szétosztott és meglopott élete, amelyről végre beszélhetett egy újságírónak. A formás családi ház egyik szerényen berendezett szobájába vezetett. Beszélgethettünk volna melegebb helyiségben is, ez túl hűvös volt, és rideg. Hogy miért mégis ezt választotta lelke fölszabadítására? Talán azért, mert érezte, hogy mondandójához nem illenek semmilyen díszek, falak repedéseit is elfe- dők. És igaza volt.) ö < „Bátorkeszin születtem, kilencszáznégyben. Ott is éltem mindig, ott van a házam. Tavasszal múlt egy éve, hogy meghalt a feleségem, azóta itt lakom, Marcellházán, a lányomnál. Minden héten orvoshoz járok, szívasztma, tüdőasztma kínoz engemet. Negyvenkilencben alakítottuk a jéerdét, akkor kaphattam, meg örökölhettem is. De inkább kaptam. Volt hol kapni, ötéves koromtól. Az életsoromról kell beszélni. Nyolcán voltunk testvérek, nehéz korban nevelkedtünk. Apám kazánfűtő volt, fillérek jutottak csak. Tízéves voltam, amikor kiütött a háború. Kihirdették a mozgósítást, a faluban összeállt a rezesbanda, és a nép azt kiabálta, éljen a háború. Mit tudták még akkor, hogy mi az! Én meg, mint afféle gyermek, mentem utánuk. De azután, amikor bé kellett vonulni a faluból is!“ Köhögés fojtogatja, szakadoznak a belső tájak. Mint a köveken, olyanok arcán a ráncok, amikor megnyugszik a tüdő. „Egy év múlva már nem azt kajdászta a nép, hogy éljen a háború. Itt is sírtak, ott is sírtak. Nem értettem, miért ölik egymást a népek. Apámnak tizenhatban be kellett vonulnia. Volt egy kevés gabonánk, eldugtuk, hogy legyen mit enni. Malomba se vihettük, kisdarálón daráltuk. Mert jártak rekvirálni. Itt is sírtak, ott is sírtak Jött tizenhat-tizenhét, kezdődött az orosz forradalom. Itt-ott járt újság, olvastam róla, meg Kun Béláról. A börtönbe is küldtünk neki üdvözlő lapot. A forradalom után kezdtük megalakítani a pártot, itt is, ott is. Volt úgy, hogy elmentünk kaszálni, aztán három napig a pusztán voltunk, nem jöhettünk haza. Anyám hordta ki az ebédet. Huszonegyben már annyira erős volt a párt, hogy a falvakból legalább ötszázan mentünk Komáromba, a népgyűlésre. Gyalog és énekszóval. Azt is énekeltük, hogy: De szeretnék Kun Bélával beszélni. Jöttek a sztrájkok a béremelésekért. Én a mezőgazdaságban dolgoztam, ha kaptam munkát. Hatva- nan odaálltunk, aztán tíz-húsz embert kivettek, a többit hazaküldték. Bátorkeszin huszonegyben alakult meg a párt, be is léptem mindjárt, de mivel fiatal voltam, csak huszonötben lehettem rendes tagja. Akkor, amikor gyengülni kezdett. Mert mindig akadt a vezetők között, akit vagy le lehetett fizetni, vagy becsapta a népet. Vagy ott volt az erdő- és mezőmunkások szakszervezete. Egyesek otthagyták, megvették az uraságit. Egy időben a vörös szakszervezetben csak ketten maradtunk. Kis Pisti Istvánnal. Hogy játszottunk-e színdarabokat? játszottunk, a kocsmában. Színfalunk is volt. De engedélyt kellett kérni, mert hu engedély nélkül iátszottunk vagy csináltunk népgyűlést, ránk iöttek a rendőrök. Munkásotthon? Hol itt. hol ott. Nálam is volt. Emiatt apámmal is uitat húztam. Azt mondta kidob, mert csendőröket hozok a nyakára. De hát valahol lennünk kellett. Harmincegy után már megint voltunk vagy kétszázan a vörös szakszervezetben. Harminc- nyolcig álltunk. Ha nem volt munkám, apám gebe lovát járattam. Amikor bejött a Horthy-rendszer, bennünket mindjárt lekapcsoltak. Pályamunkára vittek, aztán becsuktak. Hogy miért? Tizennyolcán voltunk, de nem volt mind kommunista. Büdös felvidéki kommunisták — csak ezt hallottuk. Harmincnyolc karácsonyán jött a kihallgatás. Az egyik akasztófát javasolt, a másik más halált. Volt közöttük egy ember, az azt mondta: — Hagyjátok őket, ezek igazi magyarok. Kommunisták, de a kenyérért azok. Amikor be akar ták tiltani Kassán a magyar iskolát, ezek akadályozták, ezek védték meg. — Amikor Szálasi lépett fel, megint elvittek bennünket.“ Frissen sült pogácsát hoz be a veje, mosolyogva és oly szívesen kínálja, hogy nem tudunk ellenállni. Feri bácsi is elvesz egyet, darabkákra tördeli, úgy rakja a szájába, sokáig forgatja, mielőtt lenyelné. Erre mondják nálunk a Bodrogközben, hogy mojól. Lehet, hogy ly-nul kell írni, nem tudom, nem találtam az értelmező szótárban sem e régi, kidőlt fogú bodrogközi öregek arcát megidéző szót. „Negyvenötben újra megalakítottuk a pártszervezetet. Sose vágytam pozícióra, csak a remény éltetett mindig, hogy egyszer jobb lesz. Mindig az igaz úton jártam, és tudtam, hogy az igazság egyszer győzni fog. Győzött, de azért hamisságot ma is látok, hazug szót ma is hallok. Mi nem olyan idők ben tevékenykedtünk, szurony volt a hátunk mögött. Azért fájt, amikor egyszer az építkezés vezetője — mert ötvenhétben-ötvennyolcban építkezésen dolgoz tam, kőművesek mellett — azt mondta, hogy az öreg kommunisták csak rombolni tudtak. Többször összecsaptam vele, aztán egyszer ilyet mondott. És mi a könnyebb, kérdeztem tőle, azt lerombolni, ami volt, vagy ma, békében építeni. Nem magunknak csináltuk a szocializmust. Ötvennyolcban hagytam ott a munkát, rokkantsági segélyből éltem, sokáig 280 koronából. Az első fele ségem negyvennyolcban halt meg, hét évet éltünk együtt. Négy gyerekkel maradtam, akik közül két tő meghalt. Sokat nélkülöztem. És ha haragudtam valakire ebben az életben, hát az urakra, a munka adókra. Mióta az eszemet tudom. Mert ha adták is munkát, semmiért dolgoztattak. „ Én most már semmit sem tudok csinálni ... de a családom dolgozik.“ BODNAR GYULA HÁLÓ NÉLKÜL Talán nyolcévesen voltam utoljára cirkuszban. Jól emlékszem arra a rémülettel vegyes izgalomra, amellyel a légtornászokat figyeltem. A kupola, ahol lélegzetelállító mutatványaikat csinálták, annyira magasnak tűnt, szédültem, ha felnéztem. Mi lenne, ha leesnének? Ha rossz ütemben érkeznek a kilendített trapéz, nem találkozna a légiemberrel? Micsoda zuhanás! Bevallom, volt pillanat, amikor kívántain is látni. De a varázslat soha nem tört meg. Az ugrások, forgások merészen felidézték bennem a halál lehetőségét, aztán — feloldva a sokkot — megnyugtató ívben végződtek a trapézon. Olyan félelmetesen gyönyörű volt mindez — észre sem vettem alul a 1 álót. Szerettem a cirkuszt, ahol minden álmodozásom valósággá vált. Idegen tájak, lehetőségek, illatok hazája lett a porond. Óriási elefántok táncoltak, nehézkes bájjal. Egy csizmás, törékeny ember oroszlánoknak parancsolt. A fenevadak ugrásra készen, morogva és mégis tehetetlenül kushadtak az idomító lába előtt. Szemükben gyilkos, sárga láng égett, megfeszültek, mint az íj. És megint sikerült! Az oroszlánok engedelmesen átugrottak a tüzes karikán. A bohócok színre lépése megingadott kissé hitemben. Akkoriban még nem sejtettem: bohócnak lenni, az is egy szakma. Később, Don Quijote lovag történetét megismerve rájöttem, némely esetben: sors. Rajongtam a bohócokért, úgy tűnt, felettük soha nem száll el az idő, mindig tudnak hinni a játékban. Boldog voltam a cirkuszban. Bebizonyította: létezik egy másik világ is, ahol motorosok robognak föl a kupolán és fejjel lefelé száguldoznak. Ahol nem kötelező a biciklinek két kerék, a létrának is egy ága van, mégis fel lehet mászni rá. Boldog voltam a cirkuszban, ahol minden megtörténhetett, és ahol minden meg is akart történni. ☆ Úgy hozta a sorsom, mostanában ismét ellátogattam a cirkuszba. Annyi földre gör nyesztő gond, probléma közepeit újra látni akartam (talán szállni is vele) a légtornászt, amint legyőzi — hacsak pillanatra is — a Föld vonzó erejét. Szívből tapsolni a sikeres mutatvány után, megkönnyebbülten felsóhajtani: legalább neki sikerült. Nem akartam arra gondolni, mennyi munka árán, mennyi lemondással, fegyelemmel éri el napról napra ezt az eredményt. Nem akartam tudni, amit úgyis tudtam: ő fél a legjobban, rettegi és gyűlöli a trapézt, a magnéziumpor szárító viszketését a tenyerén. Mégis együtt él vele. E kínzó szerelem jelenti az életét. Amikor leültem a helyemre, felnéztem a kupolára. Nem tűnt szédítően magasnak. Viszont mélyebbnek és kegyetlenebbnek. Most értettem meg azt, amit valaha csak éreztem. Ezen az estén jobban féltem, mint bármikor. Aztán megnyugodtam. Láttam, milyen biztonságosan feszült alul a védőháló. Már csak az ugrások sikeréért szorítottam. Nem égetett a csodálat és az irigységnek az a különös keveréke: különbek nálam. Az, hogy napról napra egy-egy jólsikerült ugrással keresik a kenyerüket, mentik át az életüket — másnapig. Napról napra egy jól sikerült ugrással győznek le engem, bizonyítva: lásd, így kell élni, a tévedés joga nélkül. Nem égetett a csodálat és az irigység kínzó érzete, hiszen ott van alattuk a háló. Egyen- lőek vagyunk. A cirkusz is egy jól működő, a biztonsági előírásoknak megfelelő nagyüzem. Az itt dolgozók bizonyára mind balesetbiztosítást kötnek. Ismét voltak oroszlánok, mint annak idején. Megint jó volt érezni az idomítóból áradó akaratot. A homo sapiens akaratát. A küzdelem az ember és az oroszlánok között egyre fantasztikusabb méreteket öltött. Az idomár ugyanis nem használt ostort, csak egy vékony fémpálcát. Kiszolgáltatottan bra- vúroskodott a fenevadak között. Ismét megjelentek a bohócok. Tréfáik gyámoltalannak hatottak — mégis megfellebez hetetlennek. Megint ők győztek, de győzelmük most már szomorú volt. Játékuk közben éreztem, valami visszahozhatatlanuí elmúlt bennem, valamit végérvényesen elveszítettem. ir Ezzel még ,nem ért véget a keserű felis mérések sora. A fő attrakciónak meghirdetett hármas szaltó mellett jóval szerényebben propagált mutatvány következett. Egv férfi és egv nő hajmeresztő produkciója fönt a kupolában. Mozdulataikban a szövetség: az egymásra utaltság, az egymásnak kiszolgáltatottság görcse érzik. Ezt a görcsöt oldják fel a közönség előtt elegáns mozdulatokká, mintegy elken dőzve a tétet; lengenek, forognak őrületes iramban odeíönt a magasban. Nincs alattuk a báló. OOBRENTEI KORNÉL Nem magunknak csináltuk a szocializmust Gyökeres György (elvételei
