Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-18 / 38. szám
ÚJ szó Ha tvanéves. Ha ötvenet mond, ha- narabb elhiszem. Pedig öreg fájdalom mjkál hangjában, mély tekintetében. Azt kell mondanom, szomorú szavú ?mber Binó István, legalábbis amikor szobrairól, festményeiről beszél. Nehéz is volt szóra bírni, nem tartozik azok közé, akik szeretnek szerepelni és dicsekedve ajánlják-kínálják magukat az újságírónak, fotóriporternek. Meg aztán az se hiányzik néki, hogy azt mondják a faluban: kitetette magát az újságba. Elfelejtik sokan, hogy a megjelenéshez valami kis köze az újságírónak is, a szerkesztőségnek is van. Binó István alkotni szeret, teremteni. Nagy családi ház földszinti ebédlőjében beszélgetünk. Kérdéseimre adott válaszait egyetlen monológgá fonom, semmi okom rá, hogy meg-megszakít- sam egymáshoz kívánkozó mondatait. „Harmadikba járhattam, amikor egyszer fából kifaragott verebet, sárgarigót, mindenféle madarat láttam. Igen megragadott, hogy fából ilyeneket lehet csinálni. Hozzáfogtam én is, bicskával, fenyőfából faragtam madárkákat. Csináltam sárgarépát, karalábét. Elvittem az iskolába és azt mondta róluk a kisasszony, hogy ezeket már levesbe lehetne tenni. Szobrásznak készültem, el is mentem a felvételire, de nem sikerült. Budapesten jártam az iparművészetire, de csak három hónapig, a háború miatt. Itt egy professzor jónak látta a munkámat, és ha azt kérdezi, mire emlékezem a legszívesebben, hát erre. Egy professzor jónak látta a munkámat. Harminchárom éves koromban Lo- ketba mentem, a porcelángyárba. Szerettem volna figurákat készíteni. Amikor először végigvezettek a gyárban, szemem-szám tátva maradt. Mást is lehet itt csinálni, nemcsak figurákat. Exportra termelt a gyár, megtetszett. Azt mondtam, maradok, porcelánfestőnek. Csakhogy erről a mester még mit se tudott. Amikor megmondtam neki, felháborodott: — Mit képzelnek?! Akárki bejöhet az utcáról? Három évig tanuljon, aztán meglátjuk. — Mégis maradtam, kemencét bontottam. Nem volt oda az eszem. Egyszer magyar beszédet hallok. Magyarok ebben a nagy Csehországban? Kassai villanyszerelők voltak. Elmondtam nekik, hogy a mester nem egye... ha az iskolám megvolna ... (Gyökeres György felvételei) Szobrásznak készültem zett bele. Mondták, kérjem magam próbahétre. El is mentem, az oktató megmutatta, mit és hogy kell csinálni. Mindent megcsináltam. Letelt a két hét, mert kettő volt, és mondtam, hogy adjanak komolyabb munkát. A loketi vár múzeumában láttam portrékat, tányérra festve. Nem tudnám én ezt megcsinálni? Csináltam. A fiam olyan volt, mint az unokám. A frissen festett tányérba belehajította a papucsot. Közben a sok terpentintől, ólomtól megbetegedtem, tüdőszanatóriumba kerültem. A feleségem hazajött Leleszre, szabadságra, és azt irta, hogy nem tér vissza, ha bajom történne, mit csinálna ott egyedül. Hívott haza, itt jobb a levegő. Nem akartak elengedni a gyárból, svindlivel hagytam ott. Egy orvos azt mondta, ad papírt, hogy jó levegőre van szükségem. Nem ment köny- nyen, se gyorsan, de végül megkaptam a pecsétet. Amikor hazajöttem, szobafestő szerettem volna lenni az építkezési vállalatnál, de Orehócky. azt mondta inkább menjek az ipari vállalathoz flá- derozni a bútort. Azt se tudtam, mi fán terem. Aztán megtanultam. Mindig mindenütt ellestem valamit. Bútorfényező vagyok a helmeci opépé kaposi részlegében. Szabad időmben festek, faragok, intarziákat készítek. Gyúrom a gipszet, agyagot. Fával nagyon nehéz dolgozni. Az agyaghoz lehet tenni, elvenni belőle. De a fából ha egyszer elvettem! Én még nem dobtam el egy darab fát se, nehéz hozzájutni, hát kímélni kell. Ha rönkben van, hat év, míg kiszárad. Hársfából, körtefából dolgozom. Az a jó, ha modell után dolgozik az ember, de nekem — a feleségemen és fiamon kívül — nincs modellem, legfeljebb nagy művészek munkái. Itt vannak ezek a szobrok, ha meg kéne válni valamelyiktől, nehéz volna. Elmaradott embernek tartom magamat, nem tudok lépést tartani a korral. Nem yolt szükség a munkámra. Már ezen a téren. Nagy volt mindig a munkakedvem, mások mondták, hogy tehetségem is van. De azt is mondták, ha az iskolám megvolna ... Nem volt, aki támogasson. Ha nyugdíjba megyek, akkor fogom felszabadultnak érezni magamat, akkor több lesz az időm. Fiatal koromban sokat kapáltam, kaszáltam. Olyan szép a mából visszaemlékezni! Szeretnék sok mindent megörökíteni.“ BODNÁR GYULA Amiről a puszta mesél IX. 18. 11 Ez a címe annak az értékes képeskönyvnek, amely nemrégiben jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyki- adó gondozásában, a Bölcs Bagoly sorozatban. Szerzője Kiss Tamás debreceni költő. Nyolc éven felüli gyermekeinket több szempontból is érdemes megismertetnünk az említett kiadvánnyal. A könyvet lapozgatva fiatal olvasóink kellemesen szórakozhatnak, gazdag élményben részesülhetnek. Közben megismerhetik a világhírű magyar puszta történelmi múltját, jelenét, s biztató jövőjével kapcsolatban is megtudhatnak egyet s mást. A földrajzitörténelmi útikalauzkönyv többek között bemutatja a Hortobágy növény- és állatvilágát, a puszta embereinek életkörülményeit, szokásait. Kiss Tamás élvezetesen, irodalmi igénnyel írja le a táj és az ember évszázados kapcsolatát, szinte a maga természetes valóságában tárja elénk a róna szépségeit. A szerző könyve első fejezetében Petőfi Sándort idézi. Azt a Petőfit, aki szerelmese volt az alföldnek, akit oly sokszor lenyűgözött a beláthatatlan róna gyönyörűsége. Kiss Tamás azokról a természeti és történelmi csapásokról is szól, melyekkel annyiszor szembe kellett nézniük a csodálatos táj lakóinak. A könyv következő részében a csikósokkal, juhászokkal, gulyásokkal és kanászokkal kerülünk emberközelbe. A költő hiteles képet fest a pásztorok és a halászok életmódjáról. Mindennapi munkájuk izgalmas bemutatása mellett szól szellemi életükről, gondolatvilágukról is. Mert, ahogy az író maga mondja: „A pásztorság tudomány. Ezek a hallgatag emberek, akik naphosszat elvannak szótlanul, az állatgondozás, gyógyítás mellett sokat tudnak környezetükről, a füvek hasznáról, a természet dolgairól, az építésiek járásáról.“ A képeskönyvből továbbá megismerkedhetünk a pusztai nép művészetével. Mindazt, amit Kiss Tamás leír, még szemléletesebbé teszik Berki Viola művészi rajzai. Az utolsó lapon közölt szemléletes térkép is jól kiegészíti a képeskönyvet, amelyet, több tantárgy oktatásában kitűnően föl lehet használni. csAky karoly UJ VERSEK Tőrük Elemér Vetem magam gyökérnek e tájba (Gól Sándornak) Az éj helye pipacsoktól véres, fényt köt már a csillagtalan térhez, a hajnal arca épp most dereng fel, pávatollnál ékesebb színekkel. Ragyog az ég roppant kupolája, mint vetített kép, olyan a táj ma, érzik a fényt a füvek, gyökerek, csigaszarvak böködik az eget. A virágzó kökénybokrok ága, mintha mosott fehérnemű szállna, úgy tűnik a mindenség ös-fénve hull fehéren, mint hó pelyhezése. Elmosódó gyermekkori képek, ég tükréből visszahulló fények, lélegzem friss virág-zuhatagban, körül minden csendes, mozdulatlan. Dénes György Esőben, fa alatt Haragot zendül font az ég, de jó most az igaz beszéd, a nyers erővel robbanó vihar, csillámló pallosaival. Behúzott nyakkal, lalalá, ugrok esernyős fa alá, óvja magát a megszokás, az ácsingózó topogás. Ostdobot zendít most az ég, de szép is az igaz beszéd, most érzem, ami nem vagyok, didergőn milyen langy vagyok. Az aszálytól tikkadt rétek felett bokrok úsznak — nagy zöld páva szemek, ide sűrűit éveim közt állva messze sodor képzeletem árja. Torkomba gyűl hangosan az ének, próbálok magamra békességet, s mint akinek beteljesül álma: vetem magam gyökérnek e tájba. Menteném, ami menthető, hiszem, trikolór lengető vagyok negyvennyolc hajnalán, ó, de más is volt hajdanán. Vagy előbb: Dózsa, Spartacus, szálfás erők, döngő kapuk, menekülő császár, király, palotát söpör, ami fáj. Aztán egy szörnyű csattanás, sápadt arc — immár emberi, haragot zendül fönt az ég, lelkem nem érti — nem meri. Kulcsár Ferenc Bolondok üzennek A hegyen voltunk elegen. Tán ötvenen: ülve éles köveken. Kövesdi Károly MERÜLÉS Merülni? Merre! Csak sejtésnyomok Bádogszívemmel némán kongatok. Messze, amott szakállas ősi csönd. Valahol túlnan — úgyse hallom! Dagadó tőgyű, rákos mozdulat: Reszkető kezem földbe markol. Ünnepíoltok. Vakító zuhatag. Keresztbeclrkál. Vijjog. Elforog. Nem áll meg rajtam ez a rossz ruha. Valahol túlnan — úgyse hallom! Képek: leszúrt botok rezgő nyele; Ütésük döng a háton. Habzó dühök. Vad, horkoló futás. Szembecsapódó gallyak, tarajok. Vízben üvöltők. Fojt tömb-levegő. Valahol túlnan — úgyse hallom! Mindent megölni! Semmit hátra! Hulljon utánam sűrű, mély homok. Merülni? Merre! Csak vacogtatok. Fejem őrülten elkápráztatom. Erdőt is irtok gyöngyös félelemmel. Valahol túlnan — úgyse hallom! Messze, amott szakállas ősi csönd. Didergő sejtelem: a föld zokog. Amikor már kinyíltunk — ötvenen mind költők voltunk — amikor már kinyúltunk egymásért, mindünk keze elveszett — egy másért. S mikor a hegyről a földre jöttünk, egekbe szálltak a kősziklák mögöttünk. Azóta mindünk bicebóca. Földgömb a fejünk, de szemünk csak szamóca. * „Ha nyugdlba megyek, akkor..."
