Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-11 / 37. szám
Nasztra András és neje — akit ő Mariskának hív — hajlandók-e segíteni? Hajlandók-e kitárni a bánya ajtaját, hajlandók e megmutatni az egykori életet: az egykori életüket? IX. 11. N W ■ ■ ■ Egy kisfiú szalad át az úton. A ház előtti kerítéshez érve megfordul és hátravetett kezekkel nekidől. Néz. Várja, hogy ki előtt áll meg az idegen autó. Hétköznapi nyári délután van. A három-négyszáz méter hosszú falu egyetlen utcáján csak ez a kisfiú jelenti az életet; az emberéletet. Megállunk mellette. Azt kérdezzük tőle — meg tudná-e mondani, hol található itt a helyi nemzeti bizottság épülete? Feszélyezetten, meglepődve topog. Szája meg-megmozdul, de nem érkezik válasz — hacsak a hunyorgó, majd kitáguló szemének jeleit nem tekintjük annak. Szlovákul ismételjük meg a kérdést. Most viszont mi lepődünk meg. — Itt nem van — mondja tört magyarsággal, és mielőtt befutna az udvarra így szól: — Várni! A ház kitáruló ajtaján egy nehéz léptű, megtört öreganyót cipel ki magával, aki reszkető kézzel teszi fel a szemüveget, hogy jobban lássa az érkezőket. — A régi munkászenekarból itt, Lú- ciabányán él-e még valaki — kérdezzük tőle, mikor közelebb ér. Homlokán megrezdülnek a ráncok. Gondolkodik. — A legrégebbiek közül? — kérdezi hirtelen tiszta magyarsággal, majd választ sem várva így szövi tovább a mondatokat: — Várjatok csak —hát abból már nemigen, mert ugye itt már a nyolcszázkilencvenes években is volt munkászenekar —, de tudjátok mit? Nasztra Andrist keressétek meg. ö egy öreg zenész, de még ma is igen jól játszik. Rendes, becsületes munkás volt mindig, ö a régiekről is biztos sokat tudna mondani. Itt lakik tőlünk lejjebb ... Azt akarjuk kérdezni, melyik is pontosabban az a ház, de rögvest észrevesszük, nincs értelme, mert itt bizony minden ház úgy hasonlít egymásra, mint az egyik tyúktojás a másikra. — Majd az onokám megmutatja, hogy melyikben lakik — mondja az öreganyó észrevéve pillanatnyi megtorpanásunkat — és néhány pillanat múlva; mikor a régi zenészekre gondol — kíváncsiskodó kérdését: „Minek már ők?“ — csak akkor kiáltja utánunk, mikor a szomszéd házát is elhagyjuk. — Hát, így — kettecskén éldegélünk itt. Szerényen, mint a nyugdíjasok. A fiam Kassán lakik. Jól megy a sora. Ö is zenész volt, de most már a tévében dolgozik. Talán ismerik is? Fekete, szép szál ember. A lányom az meg itt lakik a faluban. Neki bizony megkeserült az élete. 1960-ban az urára rászakadt a bánya. Egy szakadékban másfél órát fejjel lefelé lógott. A lábát el is morzsolta a szikla. Azóta rokkant — mondja Nasztra András bácsi, mielőtt hellyel kínálna, majd, hogy ne csak a családjáról mondja el a leglényegesebbeket, a faluról is ejt néhány szót. Talán sejti is, hogy először járunk itt. — Még az Osztrák—Magyar Monarchia alatt épültek ezek £ barakkok — akkor, mikor a Rimamurányi Bányatársaság itt is vasércbányát nyitott. Egy szoba, konyha, spájz és ez a kis előszoba — ennyiből áll az egész ház. Most már a miénk. 1969- ben vettük meg, amikor a bányát bezárták, mert úgy gondoltuk, nekünk már itt kell maradni... A délutáni nap be-benéz a kis előszobába. Játékosan beletúr Mari néni hófehér hajába, majd gyermekien őszinte fekete szemének tükrében lejt egy táncot, aztán néhány percig megpihenni András bácsi ráncos kezére ül. Mint valamilyen varázsos érintésre — valamennyiünk tekintete a szemközti völgybe mered. Én a nap árnyékában a bánya ajtaját keresem. Érzem, tudom — valamilyen kincsnek, valamilyen titoknak kell lennie mögötte, csak meg kellene nyitni, csak be kellene, oda tekinteni! Vajon — Nehéz és hiánytalanul most már nem is lehet összefoglalni, hogy mi volt itt — kezdi a visszaemlékezést András bácsi. — A magyarokon kívül románokat, lengyeleket, németeket, szlovákokat hozott ide a munkalehetőség. Apám is Lengyelországból vándorolt ide. Még az ezernyolcszázas évek végén, mikor a kolóniát kezdték építeni, ö ácsmester volt. — Magyar volt? — Nem tudom. Azt sem tudom, hogy Lengyelországba honnan kerültek. Anyám magyar volt. öt Takács Katalinnak hívták. Sajnos, még fényképem sincs róluk, ötéves voltam, amikor anyám meghalt. Apám Itt Lú- cián másodszor nősült meg. Két évig éltünk mostohaanyámmal, amikor apámnak be kellett rukkolnia az eldolgoztam. Napszámos, itt a pörkölőben 1917-ben, 11 éves koromban lettem. Akkor egy napra 55 krajcárt kaptam. Ez ma vagy két fillérnek felelne meg. — Iskolába járt? — öt elemit és három ismétlőt végeztem. — Ki volt a tanítója? — Argai Rezső. Igen szerettem, mert igazságos ember volt. Az Inter- nacionáléra is ő tanított meg. — Miért tetszett az Intsrnacionálé? — Azért, mert biztatott, hitet adott arra, hogy ennek a nyomorult életnek meg kell változnia. — Könnyű volt ebben hinni? — Igen, mert a szovjet példa már létezett. Itt Lúciabányán ez igen megerősítette a hitünket. Először a szak- szervezetben próbáltunk szervezkedni — ez 1919-ben volt, de röviddel utána a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségét is megalakítottuk. Ekkor persze még igen nehéz volt a szervezkedés. A kapitalizmus még erős volt. Mikor megtudták, hogy kik a szerső világháborúba. Többet aztán sosem láttuk... — Hát bizony nem volt akkor könnyű — mondja Mariska néni. — Én öt és fél éves, az öcsém héthónapos volt, mikor apa meghalt. Anyám sírva járt munkát keresni, hogy eltarthasson minket, mert nyugdíjat havonta csak 9 koronát kapott. Emlékszem, egyszer egészen Szomolnokra gyalogoltunk el, valamilyen alkalmi munkát keresni. Mi, gyerekek az úton igen elfáradtunk, meg éhesek is voltunk, de anyám Szomolnokon hiába könyörgött, hogy adjanak nekünk egy kis tejet — ő megfizeti —, nem adtak! Féltek, hogy megrontjuk a tehenüket. Képzeljétek, rólunk szerencsétlenekről hitték azt, hogy boszorkányok vagyunk! — Anya aztán apa halála után nyolc év múlva másodszor is férjhez ment. Én akkor 12 éves voltam. Akkor már a pörkölőben dolgoztam. A vasércet pörköltük. A kvarcot kellett kivenni. Tizenöt éves koromig dolgoztam ott, de ártott a szememnek. Azt mondták, jobb, ha otthagyom, mert megvakulok. Hát így kerültem el Kassára, szolgálólánynak egy családhoz. Sokat kellett ott is dolgoznom, de azért jő volt, bár igaz, én mindig színésznő szerettem volna lenni, de hát... Csend. Hallgatunk. Csak ezután kérdezem: — És András bácsi mikor kezdett dolgozni? — Mióta az eszemet tudom, mindig vezkedés fő mozgatói, azonnal beruk- koltatták őket katonának. — Kik voltak ezek? — Majher János, Tiscsán József, Méder János, Vrabec András és még többen, de mindünket nem tudtak elvinni, és így 1922 januárjában már meg is szerveztük az első sztrájkot. Ez kéthetes volt. Magasabb béreket, jobb megélhetést követeltünk. Sajnos, nem adták" meg. Nyáron ezért már két hónapig tartó tüntetést csináltunk. Ennek leverésére húsz csendőrt is kihoztak, akiket aztán itt is marasztaltak. — Melyik évek voltak a legnehezebbek? — 1924 meg 1925, a gazdasági válság ideje. Huszonötben az úgynevezett „nagyszájúak“, vagyis a kommunisták már nem kaptak munkát. Vra- becnek, a Vörös Szakszervezet elnökének például nemcsak, hogy munkát nem adtak, de még a telepről Is kidobták. Persze először próbáltak minket munkásokat bujtogatni, hogy mi tegyük ki. Akkor havonta csak 12 napot engedtek dolgozni. Azt mondták, ha Vrabecot eltesszük láb alól, ismét rátérhetünk a teljes üzemeltetésre. Minket viszont akkor ilyen piszok hazugsággal nem tudtak félrevezetni. Mikor Vrabecot kidobták, mi munkások valamennyien felajánlottuk hogy egy műszak bérét neki adjuk. Ebből'a pénzből aztán sikerült is egy kis házat vennie Mecenzéfen. Ogy tudom, hogy még ma is él, de Rózsahegyen lakik. — No és azt nem mondod el, hogy téged is — meg ki tudja még hányat — hontalanokká nyílvánítottak, hogy ezáltal is még nyomorúságosabbá tegyék az életedet? — kérdez rá férjére most már Mariska néni. — Hát bizony nehéz évek voltak. Már mondtam is, hogy sokféle nemzetiségű ember dolgozott itt. Ekkor a válságos években például még azt is kitalálták, hogy a magyarokat meg a lengyeleket 24 éves korukig hontalanokká kell nyilvánítani. Hogy miért volt ez nekik jó? Azért, mert a hontalanoknak nem kellett munkanélkülisegélyt fizetniük. — Mennyi hontalan élt itt Lúciabányán? — Szám szerint nem tudnám megmondani, de sok. — Mikor alakult meg a zenekar? — fordulok András bácsihoz. .— Én úgy hallottam az öregektől, hogy nem sokkal a bánya megnyitása után a bányatulajdonosok hajlandók voltak megvenni a hangszereket. Tudomásom szerint a zenekar 1898-ban alakult meg, de első nyilvános fellépésük csak 1899-ben, mégpedig egy Vinocki nevezetű bányász feleségének a temetésén volt. Az első zenekarról van is egy féltve őrzött fényképem, majd megmutatom. E legrégibb zenészek közül ma már csak a 96 éves Bodnár Józsi bácsi él. — És András bácsi mióta tagja a zenekarnak? — 1923-ban egy Zsiska nevezetű ember volt a karnagy. Engem is ő kezdett tanítani a kottára. Első fellépésemre igen jól emlékszem — 1928. május elsején volt; Itt Lúcián, majd utána gyalog levonultunk Felsőmecenzéfre és Alsómecenzéfre. Indulókat, forradalmi dalokat, az Internacionálét, meg a Moszkva- indulót játszottuk. Mi mentünk elöl, a nép jött utánunk. — Melyik tüntetés volt a legemlékezetesebb? — A május elsejei. Harmincban, vagy harmincegyben? Már nem emlékszem pontosan, de egészen Szep- sibe mentünk tüntetni. Igen sokan mentünk akkor. No, de Szepsi előtt — a hídnál, már vártak ránk a csendőrök. Lelák Jóskával a pártelnökkel mentem az első sorban. Mikor már egészen közeledtünk hozzájuk, nekünk szegezték a szuronyos puskát. A parancsnokuk aztán ránk kiáltott szlovákul, hogy, emberek menjenek vissza, nincs engedélyezve május elseje! No, ekkor én odasúgtam Jóskának, hogy üljünk csak le az árokba. így is tettünk, közben egyesével észrevétlenül belopakodtunk a városba és hallattuk szavunkat a munka ünnepén. — ötven éve élek együtt az urammal — mondja mély lélegzetvétel után Mariska néni. — Az első húsz év nagy megpróbáltatások elé állított minket. Akkor még a családtervezés sem volt olyan egyszerű, mint ma. Itt mindenki bizonytalanságban élt. Nem tudta, hogy ml lesz holnap, lesz-e még betevő falat! De a nélkülözések, a megaláztatások furcsa módon mégsem törtek le minket, még inkább ezek erősítették meg a hitünket, a bizakodásunkat abban, hogy ennek a helyzetnek meg kell változnia. És hát ebben nem csalódtunk. Jaj, és még azt is el akartam mondani, hogy mi, az akkori fiatalok, nagyon összetartottunk. Itt a hegyekben; a szénégető helyeken mulatságokat rendeztünk. A fiúk zenéltek, mi táncoltunk, szórakoztunk és mi tagadás, sokat álmodoztunk. — Tényleg nagyon jó- fiatalság volt akkor — erősíti meg neje szavát András bácsi. — Mi annak ellenére, hogy különböző nemzetiségűek voltunk — nagyon jól megértettük egymást. Ja, látja, még az Ifjúmunkás Szövetségről is sokat tudnék beszélni, és lám, még arról sem szóltam, hogy 1922-ben hogy alakítottuk meg itt a pártot. Tudják, nagyon fontos lenné1 mindezt egyszer papírra vetni. Ogy sorjában, ahogy történt, mert bizony Lúciabánya minden nappal soványabb lesz. A fiatalok már nem maradnak itt. Ma már például se óvodánk, se iskolánk nincs, pedig még én is emlékszem rá, amikor nyolcezer ember dolgozott itt. Tudják, mit? ígérjék meg, hogy még többször is eljönnek ide, mert így egyszerre azt a sok mindent, ami itt történt, elmondani nem lehet. Meghalt egy bányász. A munkászenekar indul a temetésre. Nasztra András halad az élen Lúciabánya, Mecenzéf, Stósz, Rud- nok — mindenütt mennyi becsukott bánya. Bizony ideje lenne már egyszer kinyitogatni ezeket az ajtókat, s azokról a titkokról, azokról az emberi sorsokról, amelyek itt sötétbe zárattak, akár egy könyvet is írni! Nasztra András bácsi még visszajövök! Még visszajövünk! SZÁSZAK GYÖRGY B fl ■ ■ B M /Jelfát 0#* •’•*** letörni
