Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-11 / 37. szám
Már harminc évvel ezelőtt Is csoportvezető volt a Staré MSsto pod Sne2níkem-i Grafitbányában. Csoportjával rövid időn belül a többi kollektíva ötszörös teljesítményét nyújtotta. így hát nem csoda, hogy nehezen engedték el a Novákyi Szénbányába. Az új munkahelyén ügy látszik tüzetesen elolvasták a róla küldött jellemzést, mert a részlegvezető mindjárt az első napon így fogadta: „Csoportvezető lesz. Menjen a raktárba és vételezzen réselőt, holnap már le is szállhat. Itt van az embereinek a névsora.“ Egy pillanatig csodálkozva és kissé meglepődve nézett a kezébe nyomott papírra, melyen 12 név sorakozott. Alig ismerkedtek meg, máris kezdték a munkát. Csakhogy a réselővel sem ő, sem az új csoporttagok nem tudtak bánni. fán KuCera, aki már tapasztalt bányász volt, készségesen segített. Múltak az évek, s vezetése alatt a csoport a kézi fejtés rekordjait döntő kollektívává kovácsolódott. Ha Stefan Cernín, a kiváló kommunista csoportvezető papírra vetné az emlékeit, terjedelmes könyv kerekedne a föld alatti eseményekről, vidám és szomorú történetekből, konfliktusokból. De ő csak legyint. — Könyv? Az az írók dolga. írjanak csak ők, én még harmincéves bányászéletem alatt íróval a bányák területén nem találkoztam. Úgy látszik, érdekesebb témájuk is van. Pedig regényt írni és filmet forgatni is lehetne ezekről az emberekről, akik saját példájukkal bizonyítják, hogy ami ma csúcsteljesítmény, az holnap már természetes, mindennapos dolog. Persze, akadnak irigykedők is, akik nemegyszer mondták a kollektívának: „A mi munkahelyünkön ti sem érnétek el ilyen eredményeket. Ott rosszak a körülmények.“ A csoportvezető az ilyen megjegyzések után összehívta az embereit: — No fiúk, megmutatjuk nekik, hogy ott is megcsináljuk ugyanezt?! A kollektíva ismerte a vezetőjét, senki sem mondott ellent. S az eredmény? Ott, ahol 7—8 tonna szenet fejtettek műszakonként egy főre, a Cerník-kollektíva 12-őt fejtett. A hatás nem maradt el. A bányaüzem igazgatója behívatta Cernín elvtársat. „Nem akarok tőled semmit — mondta, amikor a csoportvezető belépett az irodájába —, csak kíváncsi voltam, milyen ember is vagy tulajdonképpen. Gratulálok a kollektívád eredményeihez.“ A 40-tagú „aranykollektíva“ azóta is hangadó a novákyi Béke Bányában a kézi fejtésben. Csupán az elmúlt ötéves tervidőszakban 497 000 tonna szenet fejtettek. Ez azt jelenti, hogy a tervet 109 százalékra teljesítették. Amikor 1974-ben szlovákiai rekordot állítottak fel — az SZNF 30. évfordulója tiszteletére 31 munkanap alatt 28 000 tonna szenet fejtettek —, bányászkörökben azt mondták, ezt sokáig nem szárnyalja túl senki. De a jóslat nem vált be, a rekordot hamar megdöntötték. Ezért a Cernín-kollek- tíva elhatározta, hogy a CSKP XV. kongresszusa tiszteletére új csúcsot állít fel. A szavukat megtartották, s 31 munkanap alatt csaknem 40 000 tonna szenet fejtettek. Az addig érvényes szlovákiai csúcsot 11 000 tonnával teljesítették túl. Cernín kollektívája az előző ötéves tervidőszakban a vállalati versenyben 12 alkalommal lett első, hatszor második, hatszor pedig harmadik. Évente átlag 40 000 koronát takarítottak meg a költségeken. Ilyen eredmények előtt más bányák dolgozói is kalapot emelnek. Már jő ideje beszélgettünk Stefan Cernínnel, amikor Jozef Merasicky, az üzemi pártbizottság elnöke belépett a helyiségbe: „Cernín elvtárs, magam néztem utána a dolognak, új, nagyobb teljesítményű ventillátorokat kaptok. Már ma beszerelik.“ Az új ventillátorokról a reggeli pártgyűlésen volt szó. A pártelnök feljegyezte a kritikus megjegyzést, s rögtön utánajárt a dolognak. Az eredményt már tudjuk. A csoportvezető megörült. — Ne haragudj, elnök elvtárs, de szólnom kellett a pártgyűlésen. A termelési értekezleteken már nemegyszer említettem, hogy 32 fokos hőségben nehéz a tervet teljesíteni. De eddig csak ígérgettek. Szerintem a technikusok és a részlegfelelősök rugalmasabban reagálhatnának a bányászok észrevételeire, kéréseire. Hisz ez a kötelességük. S a kötelességére senkit se kellene figyelmeztetni, ez természetes. Stefan Cernín azt is természetesnek tartja, hogy a kollektíva fiataljai, SZISZ-tagjai és kommunistái ne csupán jó bányászok legyenek. Nemegyszer megkérdezi őket, hogy otthon is aktívan bekapcsolódnak-e a SZISZ- alapszervezet munkájába, s pontosan meg kell mondaniuk azt is, mit csinálnak. Arról, hogy a NOSZF 60. évfordulója tiszteletére vállalt társadalmi munkát becsülettel ledolgozták, Igazolást is követel a hnb-től. Az üzemben volt egy bányász, aki számtalan hétfőn nem jött munkába. Egyetlen kollektívában sem bírta ki sokáig. Végül Cernín elvtársnál kötött ki: „Pista bácsi, vegyen be a kollektívájába. Meglátja, nem csalódik bennem.“ A kollektíva beleegyezett, hogy a fiatalembert bevegyék a csoportba, de a csoportvezető így szólt hozzá: — Mától azt fogod tenni, ami mindannyiunk érdeke. Nálunk jól lehet keresni, de csak ékkor, ha lelkiismeretesen dolgozol. Néhányszor ugyan még figyelmeztetnie kellett az új tagot — de ezt mindig a kollektíva előtt tette —, s ez segített. Kiállta a próbát, már évek óta az egyik legmegbízhatóbb műszakvezető. Stefan Cernín nézete szerint mindenkinek, bárhol dolgozik is, a munka mellett társait nevelnie is kell. Mindenekelőtt példamutatással. A másik hibája, lustasága, hiányosságai felett nem szabad felületesen elsikla- ni. Mivel Cernín elvtárs ezt az elvet vallja, nem egy bányászfeleség köszönte meg neki, hogy a férjét jó útra térítette. Nemrégiben az egyik fiatal bányász 200 koronát kért tőle kölcsön, de a csoportvezető megtagadta kérését. — Hogyan adtam volna, hisz mindig azt mondta, utoljára kér. Amellett jól is keres a fiú. A szüleit nem segíti pénzzel, fizetés után pár nappal még sincs egy fillérje sem. Kölcsön helyett azt tanácsoltam neki, hogy rendszeresen takarékoskodjék. Örülök, hogy hallgatott rám, nemrég a betétkönyvét is megmutatta. Szerintem a szocialista munkabrigádoknak sokat kellene gondolkodniuk azon, hogyan is kell szocialista módon élni. Nemcsak közös kirándulásokat, mozl- és színházlátogatásokat kellene szervezniük, hanem arra is ügyelhetnének, ki hogyan bánik a pénzével, olvas-e otthon, műveli-e magát, mik a kedvtelései stb. Nem elég a beteg kollégát virágcsokorral meglátogatni a kórházban, azt is meg kell kérdezni, nincs-e a családjának valamire szüksége, miben segíthetnének nekik otthon. Hiszen közösségben élünk, ahol senkinek sem kellene elhagyatottnak, kiközösítettnek éreznie magát. Bevallom, rég nem találkoztam ekkora élettapasztalattal rendelkező- emberrel. A saját bőrén érezte a nincstelenséget és a nélkülözést. Akinek hét testvére volt, mint neki is, jól tudja, milyen nehéz volt a kenyérkereset valaha. Arra a kérdésre, melyik volt élete legboldogabb pillanata, gondolkodás nélkül feleli: — Idén május elsején, amikor feleségemmel együtt Prágában a díszemelvényről nézhettem a vidám, ünneplő tömeget. Arról azoban már hallgat, hogy azelőtt vette át köztársasági elnökünk, Husák elvtárs kezéből a Munkaérdemrendet. Cernín elvtárs ez év végén megérdemelt pihenésre, nyugdíjba megy. Búcsút mond a bányának. Nem félti a kollektíva jó eredményeit? — kérdeztük tőle. — Egyáltalán nem, mert tudom, hogy a neveltjeim nem hoznak szégyent a fejemre. Én bízom a fiatalokban, abban, hogy elvemet — mindig többet tenni másoknál — nem felejtik el, továbbra is magukénak vallják. BÁTORIJANOS A MOZDONYSZELlDfTŐ IX. u. Talán gyermekkorom kósza képzelgéseit hibáztathatnám... Percekig tartó, csodálkozó bámulás után is alig tudom elhinni, hogy ő az, akit keresek. Középtermetű, szikár, sőt sovány, kamaszképű fiatalember. Hát ilyen egy mozdonyvezető?! Lóerők, tonnák százainak ura, igába parancsolófa?! Aztán egy régi riportalanyom, Komlós Lajos, az oroszlánszelídítö fut az eszembe. Öt is hatalmas fizikumúnak képzeltem el. Tudom, nemcsak én vagyok ezzel így, vannak hivatások, foglalkozások, melyeknek puszta említése az átlagon felüli fizikai erő képzetét keltik. Leng Ondrej, a losonci vasúti „depó“ főgépészének arcán kis mosoly villan. — Ugyan már, azt a néhány gombot csak meg bírja nyomni! A mozdony húz, nem ő.. .1 Különben én sem voltam testesebb mozdonyvezető koromban, pedig akkor még gőzparipákat nyergeltünkl — Különben? Különben a Pista gyerekkel nincs semmi baj. Jól megválasztotta a hivatását. Hogy miiyen emberek a mozdonyvezetők? Mint a Pista és még egy tucatnyian itt nálunk. — Reflexek kellenek ehhez. Nem is annyira testi erő, mit szívósság. Felelősségtudat... A mozdonyvezetők — amennyire én ismerem őket — márpedig (mert a mundér alatt ma is aa vagyok) jól ismerem, szűkszavúak, irtóznak a locsogástól, nyíltak, a nyerseségig őszinték ... Tulajdonképpen nem jel- lemezhetőek, persze azért messziről felismeri őket civilben is, legalábbis én felismerem. * * * — „Istállónk“ 22-es számú masináját szeretem a legjobban. Mormogó, hatalmas nagy dög ... Kétezer- nyolcszáz lóerős — paskolja meg barátian Trcka István az óriási vasparipa oldalát. — Pedig eleinte nem kedveltem, nehezen barátkoztunk, nehezen szelídíthető, kiszámíthatatlan volt. Hol zabolátlanul megugrott, hol pedig csökönyöskö- dött, napokig lebzselt a műhelyben és hiába kerestük a hibáját.... — Aztán az utekáíi vonalra kerültem vele. Előző éjjel aludni sem tudtam. Féltem. Nehéz szakasz, dimbes-dombos terep, rozogácska pálya. Ezerszáz tonnát húztunk. Csúcsterhelés. A nyílt pálya első kilométerénél bedöglött. Ez pedig csak nagy ritkán történik meg a kötelező szuper-szigorú műszaki ellenőrzések mellett. Szerencsére percek alatt sikerült rendbe hoznom, apró hibásodás volt... Aztán már csodálatosan dolgozott végig. Igaz, fáradtan, sápadtan kászálódtam le műszak végén a nyergéből. Észrevették, ki is nevettek a többiek, de azt hiszem, tulajdonképpen akkor fogadtak maguk közé. Ennek két éve. — Minden bizonnyal meg kell előbb barátkozni. Mert hiú jószág és kényes, simogattatja, becézteti magát. Kiköveteli, de meg is adja a magáét. Szeretem őket. Ezt a hivatást, úgy ahogy van, jóval, rosz- szal. Közhelyként hangzik, de valóban, már kis srác koromban irigykedő bámulattal néztem az unokabátyámat. Ö is mozdonyvezető. Mind a kettő ... Hárman egy családban ... — Elsősorban tehervonatokkal járok. Jobban is szeretem. Meg a kabin fura levegőjű csendjét, mert' csak te hallasz itt dobhártyanyúzó dohogást... Ha még egyszer? Még csak huszonkét éves vagyok, de elmondhatom, újra ezt választanám. A vasutasokat még ma is összeköti... Dehogyis az egyenruha! —* a szívük... A fizu is jó, három, négy ezret is hazaviszek. Hogy szombat-, vasárnap, ünnepnap is rendes műszak van? Nekünk ez természetes. — Kellemetlen emlék? Egyetlenegy. Első (és remélem utolsó) gázolásom. A mozdony vezetője az esetek csaknem száz százalékában ilyenkor semmit sem tehet, esetleg behunyhatja a szemét, hogy ne riadozzon álmában ... Ezt elmulasztottam ... — Terveim? Álmaim? Még nőtlen vagyok, de egyszer lesz egy fiam. Lehet, hogy ő már atommeghajtású mozdonyokkal fog száguldani... PALHAZY jözsef (A szerző felvétele) KORUNK EMBERE Egy bányász vallomásai
