Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-28 / 35. szám

'alahol munka, s mi- iláltak, koldultak és

illik, sokkal taláiko- i vette őket. Nem jó I tovább tűrni. Meg- ba, így kényszeríte- rolni és lopni. Lehet, ek megfelel, hogy a en már a falvakon ember lop, semmire- ik, söpörni lehet ve- i aratás után meg- it, hogy a biztosító tt gabonájáért. Nem le semmit sem lehet <j szeretne . . . Ügyöm él.. . Állítólag gyszer ott — s hogy [ elegendő csak gon- yan, miképpen segít- megboldogulton? Se- ’ Hogyan? Magamat, 'elekeket — odaadni zt a húsz koronát, ?yen rajta? Akarta, te meg. Hat, hét, ha kapna érte ezer ezer méter posztót, , nem lenne színes, — hiszen a szegény > vér folyt, amikor a Az első lövésnél még iknál elvágódott, do- armadik lövés is el- i negyedik után adta inak. Fiatal, egészsé- m akart megválni az i frontokon még egy mvedett. Badák meg- iires volt az ország- itejovce felé, ott sem >y darabig álldogált t az árokpart poros

itt az alacsony , szür- ilett tündökölt a nap, után kellemes mele- vílágítóttá a rozs, a a zab karcsú, hegyes üdék voltak, a szellő ;abonát, hullámzottak a gabona hajlongott f. A matejovcei halolt, a széles, eléggé i blatnicai -határénál 'ebb mezőn reggeli itt.

re vette a matejovcei épületeit, és a szesz- kodó alacsony piros

segített neki, gondol- ülö Badák. Segített élhessen Blatnicá- a nyolcadik fiú nemmakkegészséges, Mi- jon mi lesz belőle? ő nem engedi meg, úsz koronán vásárolt Iják. A zsebébe nyúlt, b régi bugyellárisát. szdett. Nem, azt nem ;v a gyereket véres sék . ..

isogott a poros cse- között. A kék égbol- lék úszkáltak, itt egy, jöttek mentek, eltün- ek-nagyobbak ugrán- Btítak, elkülönültek, jzsa minden irányába intiia valaki henger- k, olyannal, amilyen- lántóíöldeket szokták

za van, tűnődött Ba- yszer volt igaza, de Később, amikor Balte magát (azalatt az .erékpáros, és ki tud- íber ment el elnyűtt usan, poiosanj, elég- ián Badák kivette a kopott bugyellárisát, ;m • tudta, milyen ré- olyan, mint egy kis t sárgaréz gömböcs- 1 csukni s ki lehet és kivette belőle a . Elkoptál már, gon- kézen mentél kereszti vagy, sarkaid kö- ól a pénzből marad- igény asszony a vá- ilékezett a feleségé- ítláb elvitte a gúnárt laota. Ilyen kis papi- ienre felhasználható, is lehet mondani a áo Belanért. Nem ujevácban, véresen ódzott a íöldön. De ab fehér, egy darab Badák felkelt, átiép- t árokpartot, megállt n, jobbra nézett Ma- a tekintett a szürke,

mindkét vége egyre itt.

51 később két férfi

közeledett, az egyik magas termetű, a másik alacsony.

Badák figyelmesen nézte az országutat, egy kis kövecskét keresett, hogy a szellő el ne sodorja a könnyű papirost, keresett, talált, lehajolt, a húszkoronást kiteregette, a földre tette, és a sarkára rátette a kövecskét. Aztán egy darabig csak nézte.

A széltől hullámzott a gabona, hajlongott és kiegyenesedett, olyan volt, mint valami áhítatos ünneplő tömeg, a szellő sugdolózott a fiatal cseresznyeiákkal, a kék égbolton hajtotta a fehér feihőcskéket, összefonta, széttépte, majd újra összeszőtte őket, és a szürke, poros, Matejovcébe, a matejovcei parókiára vezető országúton lebegtette, csapkodta a hosszúkás kék papirost.

Badák köhögni kezdett, somfabotjára támaszkodott, megfordult, s nagy fájdalommal a derekában, hátában, a szívében lassan hazafelé, Blatnicába indult, Lehet, hogy átmegy rajta valami autó, gondolta, lehet, hogy motorkerékpár, összetépi a húszkoronást, lehet, hogy valaki olyan találja meg, akinek szüksége van rá. De maradjon ott! Lehet, hogy valami rászoruló ember találja meg, esetleg még rászo- rulóbb, hiszen a szükségnek se vége, se hossza... Lassan, nagyon lassan bandukolt hazafelé.

Ott, ahol az országúiról Blatnica felé ágazik el az út, csaknem ott érte utol őt két porlepte vándor, az egyik magas, öreg, sovány, a másik fiatal, alacsony, olyanok, mint apa és fia.

Bádák hallotta a lépteket, de nem állt meg, nem fordult meg.

— Hó, jóember!

Badák, mintha nem hallaná, folytatta útját.

— Hé, jóember! — hallatszott újra az öreg hangja.

Badák megállt, megfordult, rábámult a két vándorra.

Még az arcuk is csupa por volt.

— Hova? — kérdezte tőlük. — Hova mennek?

A szemük furcsán csillogott.

— Messze, messze?

— Prágába.

Badák ránézett a fiatalabbra, alacsonyabbra. — Hohó — mondta kis idő múlva —, az bizony még nagyon messze van!

— Maga is íragába tart?

— Nem — mondta Badák —, az messze van... A hátizsákjaikra még sok por fog szállni ...

— jóember, nem vesztett el pénzt?

— kérdezte az idősebb, magasabb.

— 0...

— Húsz koronát találtunk .. .

Badák ki akarta venni a zsebéből

felesége kopott, régi, elnyűtt, összetö- redezet* bugyellárisát, ki akarta nyitni a rajta levő sárgaréz gömböcskéket, és úgy akart belenézni, hogy az ismeretlenek közül egyik se lásson bele. Az ujiával számlálni akart benne: „Egy, kettő, három ...“, mintha tele volna bankjegyekkel. De nem! — gondolta. Szétvetette nagy, munkától eldurvult, beszáradt horzsolásokkal éktelenkedő két kezét, jobbján a botja lógott, amely most kissé megingott.

— Nem én semmit sem vesztettem el... Semmit... Hiszen tudják, hogy a magamfajta embernek kevés a pénze, nincs, amit elveszítsen, és amit találtak, azt csak hagyják meg maguknak! Szükségük lehet még rá, Prága nagyon messze van — no, no, isten velük!

— Isten vele!

Badák megfordult és hazafelé indult S amikor elmúlt több mint tíz év, mindkettőjüket, Stefan Badákot és Józef Horeckyt (gyakran beszélgettek a kivégzett Belanról) egy SS-parancsnok, név szerint Ludwig Julius von Grabbe mint kommunistákat sebesülten a Blatnica mögötti völgyben levő erdészlakba záratta, és hogy legénységével együtt alaposan teljesítse kötelességét, s maga után tiszta munkát hagyhasson, feigyújtatta az erdészlakot.

Özvegy Badáknénak a szállodában azért tetszett úgy, mintha mindketten eljöttek volna Milan fia avatási lakomájára, s az asztalhoz ültek volna, amelyen fehér vászon pompázott. Letörölte a könnyeit, s otthon, a 4/B blokkban is le kellelt törölnie — az avalasi vendégeket ott is lakoma várta, a teher vászonnal leterített asztalon ételek, italok. A szállodában jobb voil, gondolta, ott több volt a szék, kettő üresen maradt . . . Mintha szegény átevo és Horecky számára ... Itt nincs belőlük annyi, s még hiányoznak is, de hiszen ők, szegények, itt is köztünk maradnak ...

SZOJKA FERENC fordítása

Konsztantyin Pausztovszkij

Hja Ehrenburg művészete*

Ilja Grigorjevics Ehrenburg nem egy regényében, tanulmányában és cikkében sok az elszórt gondolat az irodalomról és az írói munka lényegéről; megjegyzései telibe találnak, nagyrészt kellemetlenek és tüskések, néha vitathatóak, máskor cáfolhatatlanok, ám mindig he- lyénvalóak.

Az egyik ilyen kétségbevonhatatlan igazsága, hogy az irodalmat az ember belső szükséglete hozza létre. Csak az alkothat halhatatlan műveket, aki engedelmeskedik e belső parancsnak.

De még Ehrenburgnak is kevés ahhoz az irodalom egymagában, hogy mindazt kifejezze, ami benne él; hogy környezetének átadja érdekes élete tapasztalatait, szívének és lelkiismeretének szavát.

Ehrenburg több, mint író. Nem csupán igazi és nagyszerű író, nemcsak költő és újságíró, szónok és néptribun, hanem rendíthetetlen békeharcos, is, és a kultúra áldozatkész védelmezője mindenféle megátalkodott, sötét erővel szemben, bárhonnét támadjanak is.

Ha Christian Andersen, a varázslatos mesemondó élne, írhatna egy zord mesét a bátor öreg íróról, aki úgy hordja tenyerén a kultúrát, ahogy a drága éltető vizet viszik förgeteges időben, háborús években és elképzelhetetlen szenvedésen át, igyekezvén, nehogy egyetlen csöppje is kárba vesszen. Ehrenburg nem tűrte, hogy bárki is zavarossá tegye ezt a vizet, hiszen az életnek ezzel a nedvével az egyszerű békés embereket kívánta boldoggá tenni.

Amikor Ehrenburg kultúránkat védelmezi, egyúttal a jövendő kultúrát is védi; azokat a nagy emberi értékeket, amelyeknek létre kell jönniük, és létre is fognak jönni.

Jogosan vagyunk büszkék arra, hogy Ilja Grigor-jevics Ehren- burg honfitársunk és kortársunk. Akárcsak arra, hogy ő az orosz irodalom, a világ legemberarcúbb irodalma hagyományainak hordozója. Ez az irodalom volt és mindig is lesz; óriási erkölcsi és esztétikai tényező, hatalmas erejű nevelő ez az irodalom.

Jogosan vagyunk büszkék Eh- renburgra; hálásak vagyunk neki, és azt szeretnénk, hogy ezt ő is tudja.

Ehrenburg életútja rendkívül bonyolult, olykor ellentmondásos, de mindig megkapóan érdekes és jelentős elsősorban azért, mert

' Ehrenburg halálának 10. évfordulója alkalmából közöljük Pausztovszkij írását

sorsa elválaszthatatlanul összefonódik nyugtalan, nagy évszázadának sorsával. Ehrenburg élete persze az ő belső adottságainak természetes és közvetlen kifejeződése; valóban nagyszabású írói életút az övé. Jó írónak jó az életrajza is, és megfordítva: a jó életrajz nagyrészt lehetőség arra, hogy íróvá legyen az ember.

Eszembe jut irodalomtanárom, ő mondta nekünk, kijevi gimnazistáknak: Ha írók akartok lenni, legelőször is arra törekedjetek, hogy érdekes ember váljék belőletek“.

Ehrenburg- életpályája nagy tanulságokat rejt nekünk, idősebb írónemzedéknek, de főként a mi fiatal íróinknak.

Sokunkat elkeserít egyes fiatal írók szegényes, szimpla élete, akik megdöbbentő módon haladnak el bonyolult korunk gondjai mellett.

Ahogyan nem lehet Puskin és Csehov után hebegő, híg-teanyel- ven írni, hasonlóképp olyan nagyfeszültségű életutak után, mint Puskiné, Herzené, Gorkijé vagy mint kortársaink közül Majakovszkijé, Fegyiné, Vszevolod Ivanové és Ehrenburgé — nem lehet az irodalomban egy iskolás fiú vagy félművelt ember szűk életét élni.

Hol vannak a nagy írók örökösei? Kevés van belőlük. Hol vannak Ehrenburg örökösei? Kinek a kezébe helyezi az idősebb nemzedék mindazt, amit kivívott és összegyűjtött, lelkének minden hevét, minden szeretetét és gyűlöletét, tollának teremtő és küzdő erejét?

Ehrenburg az életével tanúsította ezt az igazságot: Író — ez a szó büszkén és csodálatosan hangzik. Mi írók, öregek és fiatalok, eszünkbe kell hogy véssük ezt.

Ehrenburg életútja méltán boldog és irigylésre méltó. Irigylésre méltó annak ellenére, hogy az írói pálya — a világ legszebb hivatása — tele van teherrel, könyörtelen munkával, kétellyel, kudarccal és örökös kimerítő kereséssel. Ám a hivatásnak e súlyát egyetlen igazi író sem cserélné föl a lelki nyugalommal és elégedettséggel.

Ehrenburg írói útja azért is irigyésre méltó, mert munkássága hosszú évek óta független minden mellékes befolyástól, s ennek eredményeként most már jogosan beszélhet az egész világgal. Egyetlen szava sem pusztába kiáltott szó; bármit ír, bármit mond: milliók szívében kelt visszhangot.

Ebben az elismerésben rejlik Ehrenburg boldogsága, ebben a diadala, ebben rejlik az életnek az a csúcsa, amelyre csak akkor

juthat föl az ember, ha soha nem pillant agódva hátrafelé.

Nem térek ki Ehrenburg különböző műveire. Sokan és jól ismerik őket. Sok könyvét szeretem.

Szeretem a szorogatóan keserű Moszkvai sikátor-t, és a kedves szívű Jeanne Nay-t. S a Julio Jurenitó-t, amelyből az ifjúság derűs szkepticizmusa árad, és Ehrenburg néhány más korai (természetesen viszonylag korai) alkotását. Meg a verseit.

Mekkora az út ezektől a versektől A teremtés második nap- já-ig, a Párizs bukásá-ig, a Viharig és az Olvadás-ig, a háborús cikkekig, a békeharcig, Ehrenburgnak, az alkotónak és a harcosnak széles körű tevékenységéigMinden írónak vannak órái, amikor gondolataiba merül. Ezekből a töprengésekből születnek a művek. A gondolatok gyorsan jönnek, de a könyveket lassan írják. Épp ezért minden írónak több a gondolata, mint a műve.

Nem készültem arra, hogy Ehrenburg különböző műveire kitérjek, mégis mondanom kell valamit ragyogó úti jegyzeteiről.

Ehrenburg örökös utazó, ismeri Európa minden egyes kövét. Második hazája Franciaország, szívének városa Párizs.

Ismeri Franciaországot, talán nem is rosszabbul, mint Stendhal. Ez az ismeret segíti abban, hogy amikor Franciaországról ír, megtalálja az egyedül szükséges szavakat, amelyek pontos és érzékletes képet adnak az egészről.

Ír a „breton táj szigorú őszinteségéről, a ködös égboltról, a keresztutak szilfáiról és szeleiről, halászasszonyokról, karcsú breton lányok tiszta és gyöngéd riadalmáról, amint régi öltözetükben ott állnak egy ritkán föltűnő külföldi pillantásának tüzé ben“.

Csak aki a velejéig ismeri Franciaországot, az mondhatja a francia vidékről, hogy „monoton és patetikus“, és a francia iroda lomról, hogy szülőanyja „a csen gő-bongó francia vidéki unalom“.

Ehrenburg úti jegyzeteiben — írhat Dániáról, Németországról. Angliáról, Svájcról vagy az Egyesült Államokról — minden pon tos, érzékletes, színes, tele van rengeteg tévedhetetlen tudásanyaggal, amelyet tapasztalásból s nem könyvekből merített.

Ha ezeket az úti jegyzeteket olvassa az ember, nemcsak maga előtt lát mindent, de magába szfvja a hangafüves mezők, az óceánok, a városok illatát is; valósággal megtapinthatja azok nak az országoknak áradó mai életét, amelyekről Ehrenburg ír.

Szabó Gyula: A NAP KÖSZÖNTÉSE; fametszet, 1944