Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-21 / 34. szám
Ö nző vagyok. Nem tagadtam soha, és nem tiltakozom, ha a szememre vetik. Olyannyira önző vagyok, hogy csakis magamra gondolok. Hisz ennek a mérhetetlen önzésemnek köszönhetem, hogy Chicago perifériájáról idáig jutottam. A szüleim máig is ott élnek, a testvéreim nap nap után más-más építkezésen kilincselnek munkáért. Mivelhogy mindig csak magamra gondoltam elsősorban, így végezhettem el végül is az egyetemet és szerezhettem meg a doktori diplomát. Csakhogy rossz szakmát választottam. A második világháború után a fiatalok szinte ellepték az orvosi fakultásokat, mert csak nem akart béke lenni, és feltehető volt, hogy a katonai egészségügyi szolgálat mégiscsak jelent majd valami védelmet az esetleges újabb harcok során. Emellett az anyagi szempont is sokat nyomott a latban. Csakhogy, amikor az egyetemek ontani kezdték a sok végzett orvost, a honoráriumok hirtelen csökkenni kezdtek. Meg aztán Koreában is az egészségügyieknek voltak a legnagyobb veszteségeik, mert bizony ott kellett lenniük az első vonalban. Ezt azonban csak hallomásból tudom. Jómagam nem voltam Koreában — szerencsére. De pénzre sem tudtam szert tenni — szerencsétlenségemre. Így aztán örülhettem, hogy egyáltalán állást kaptam egy városi szülészeten, ahol a főorvos csakhamar megengedte, hogy operálhatok — akár a legsúlyosabb esetekben is. A ginekoló- giai operációk és az abnormalitások érdekeltek. Nem volt a városban egyetlen barátom, még csak ismerősöm sem, így hát igyekeznem kellett mielőbb jó nevet szereznem. Egy év múltán már akár sötétben Is vállaltam volna a császármetszést. A méhen kívüli terhességgel kapcsolatos operációt olyan gyorsan csináltam, akár maga a főorvos. Még gyorsabban is ment volna, de nem akartam magamra haragítani a főnököm. Végül mégis ilyen okból kerültem el onnan: kegyvesztett lettem. Egy nővér miatt. Olyan volt, akár az angyal, akihez gyerekkoromban imádkoztam. Ügy látszik, a főnököm is vallásos ember lehetett valamikor. Ráadásul volt személykocsija Is. Csakhogy én ügyesebben operálok. A műtőben is, meg az életben is. Három hónap múlva kidobott mindkettőnket. Most az egyszer ráfizettem az önzésemre. Nem volt más választás, az egyik vidéki bennszülött kórházban kellett állást vállalnom. Más kiút egyszerűen nem volt. Odafelé egész úton az egzotikus tájra meg a jellegzetes lakóira gondoltunk, még örültünk is. Hiába. Jóformán ki sem mozdult/unk a kórházból. A szülészeti osztály olyan borzasztó állapotban volt, hogy éjt nappallá téve dolgoznunk kellett. Meg aztán nem is volt hova mennünk. A kórház nyolcvan kilométernyire van a vidék ■egyetlen városától, aminek mindössze egyetlen utcája meg vasútállomása van, ami összeköt bennünket a világgal. Csak különös alkalmakkor megyünk oda, az egyetlen moziba vagy a szállóba. Nagyon ritkán. Itt mindenki keveset költ, senki sem akar itt maradni. Keresni akarunk. Egyelőre mi is inkább a praxissal törődünk, gondozzuk a bennszülötteket. Mindegyikünk szeretne felfedezni valami érdekeset és értékeset, amivel magunkra vonhatnánk a külvilág figyelmét. Már azt hittem, hogy nekem sikerül. Az alatt a rövid idő alatt, amióta itt dolgozom, tapasztaltam, hogy az itteni szülések között nagyon magas az abnormális esetek százaléka. Sokkalta több, mint másutt. Koraszülések. És hónapról hónapra több. Leírtam megfigyeléseimet, az egyes eseteket, és elküldtem a fővárosba. Sokáig vártam a válaszra. Néhányszor sürgettem is. Határozott tudomásom van róla, hogy K. professzort, akinek az előadásait oly szívesen és szorgalmasan látogattam, különösen érdeklik a torz alakok és a szörnyszülöttek. Nála láttam több különleges esetet — fej nélküli és vízfejű gyerekeket, nagyobb daganatokat, mint maga a magzat, úgynevezett ösz- szenőtt ikreket, megnagyobbodott vagy megsértett magzatot — különlegességeket, amik itt naponta előfordulnak. A fényképfelvételeket is mellékeltem. Végül meggyőztem a feleségem, hogy most nincs szüksége új kosztümre, s azon a pénzen inkább elutaztam a fővárosba az említett klinikára. Végtére is a jö- vőmről volt szó. Hisz ez a felfedezés kész szenzáció! Csakhogy K. professzor úr egyszerűen rám mordult, hogy az abnormális szülések már rég nem érdeklik. Nyugodtan akar aludni, nem bolond, hogy emiatt zaklatásnak legyen kitéve. Most a fájdalommentes szülés foglalkoztatja. Nekem is ezt ajánlotta. Csaknem kidobott a feltűnően fényűző lakásáról. Néhány évvel ezelőtt K. professzor úr rendszerint újságpapírt használt zokni helyett és állítólag padlásszobában lakott. A szerkesztőségben előbb hallani sem akartak róla, hogy az írásomat közöljék. Mit gondolok én, ripakodott rám egy piperkőc titkárféle, hogy még a cvikkere is ugrándozott belé, tán akarom, hogy ez a nagy tekintélyű folyóirat leközöljön holmi nyers valóságot? Ha majd a beszámolómat kissé alaposabb elmé- lyültséggel átdolgozom, pontos forrásmunkákkal, adatokkal, statisztikai számokkal és szakemberektől vett idézetekkel is ellátom — akkor állítólag úgy jó év múlva szó lehet a közlésről. Nem vártam meg, amíg a fecsegő befejezi mondókáját, kitéptem kezéből a papírokat. Ezalatt látogatók voltak a feleségemnél. Két férfi járt nála, és nagyon udvariasan érdeklődtek, vajon igaz-e hogy a nagybátyja csalás miatt ül, s miért nem tett erről említést, amikor a felvételét kérte a kórházba? A feleségem azt válaszolta, hogy ezt akkor senki sem kérdezte tőle. Az urak erre felvonták a szemöldöküket, köszöntek, és eltávoztak. De Mária nyugtalan lett. Hazatértem. A kézirat a fényképekkel együtt ott hevert az aktatáskában az asztalon. Kint fullasztó hőség vöt. A mennyezeti ventillátor nem működött. Már nem emlékszem, melyikünk ígérte meg, hogy elintézi a javíttatását. Ezen összevesztünk. Ez volt az első összekoccanásunk. • Másnap hívattak az igazgatóhoz. Teljhatalmú ember volt a kórházban, eddig a köszönésemet is alig fogadta. Egy csöppet sem éreztem jól magam, amíg a feltűnő fényűzéssel berendezett dolgozószobában vártam rá. A két titkárnő közűi egyik sem akarta elárulni, miért is hívattak, s az élcelődéseimre nagyon kimérten válaszolgattak. Az igazgató azonban kerek mosollyal fogadott. Kényelmes fotelben mutatott helyet, szivarral kínált — szivart szív attól való félelmében, hogy tüdőrákot kap a cigarettapapírtól — szóval, szivarral kínált és beszélni kezdett. Szinte elárasztott könnyed fecsegésével, hízelgő szavaival. Hát hogy nem is sejtette, milyen kiváló szakember dolgozik a kórházában, hogy számára meglepő a szerénységem és hogy kissé sértve is érzi magát, amiért írásomat előbb nem neki mutattam meg. Tán azt hiszem, hogy a röntgenológust nem érdeklik a szülészet érdekes problémái? Öt minden érdekli. És felajánlotta, hogy írásomat közzé téJOSEF NESVADBA teti a tartományi lapban. Kissé rövidítve ugyan, és a saját megjegyzéseivel. Az én munkámat, ki szeretné egészíteni a saját témájával, ami az itteni őslakosság degenerációjával foglalkozik. Végül felajánlotta, hogy szabad időmben nyugodtan használhatom az autóját. Megköszöntem. Az igazgató kocsijában várakoztam a laboratórium előtt, ahol a feleségem dolgozik. Sokáig várakoztam. Egész idő alatt azon törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy a degeneráció folyamata olyan gyors ezeknél a szerencsétlen őslakosoknál. Hisz az abnormális szülések száma hónapról hónapra növekedik! Szinte hihetetlen volt. A feleségemmel kikocsiztunk a szabadba. Ez volt az első kiruccanásunk. Hamarosan kibékültünk. Nem tud haragudni. Hanem a vidék nem tetszik neki, ezt bevallotta. Nem érzi jól magát, már kezdettől fogva. Mióta idejöttünk, nagyon fáradt és levert, körülötte mintha minden olyan nyomasztó lenne. Zord vidék ez. Körülnéztem. Tulajdonképpen én is fáradtnak érzem magam munka közben, s ezt az éghajlati változással magyaráztam. Meg aztán, miért lenne ez zord vidék. Hisz mindenki irigyelte, hogy ide jövünk. Földi paradicsomnak mondták az utazók. Kis idő múlva elhallgattunk. Valóban nem volt ez valami sikerült kirándulás. Rendkívüli szélcsend honolt a táj felett. Néhány vadálattal is találkoztunk útközben, amelyek el sem szaladtak előlünk, mintha olyan szelídek, vagy inkább levertek lennének. Magam sem tudom. Megálltunk az egyik falucskában. Benzint akartam venni. De sehol sem volt benzinkút. Az egyik ház előtt kiskutya játszott. Hirtelen eszembe jutott valami. Tán ettől felvidul Mária. Meg akartam venni a kiskutyát. Valamiféle keresztezett fajta lehetett, hosszú füllel, rövidke lábakkal, kedves teremtmény. Csakhogy a tulajdonosok hallani sem akartak a vásárról. — Miért? Tán olyan értékes fajta? — kérdeztem. — Nálunk minden kutya értékes — mondotta a tolmács szomorúan. És megmutatta a falut. Megdöbbentem. Visszafelé egy szót sem szóltam, pedig a feleségem mintha vidámabb lett volna. Mi lehet az oka, hogy errefelé még a kutyák között Is ennyire gyors a degenerá- ciós folyamat? Nemsokára autókaravánnal találkoztunk. Szándékosan álltam meg az utolsó kamionnál. Benzint akartam szerezni tőlük. A katonáknak különleges fehér egyenruhájuk volt, ilyet eddig még nem láttam. Még véletlenül sem mosolygott volna egyikük sem. — Hova mennek? — kérdeztem őket, de úgy néztek rám, mintha nem értenék a kérdést. Majd az egyik apró termetű katona felém fordult fanyar mosollyal.-— Gombázni — mondta. Csaknem vigyorgott. Majd nyomban valaki rámordult a kocsiból. Szokatlan, furcsa tárgyakat, vittek, ponyvával letakarva valamennyi. Minden egyes autónak másféle volt a rakománya. Az egyikben hatalmas mutatóujj az égnek meredve, aztán létrafélék, mintha gyerekjátékok, építőkockák különféle nagyított változatai volnának. Több tízre volt tehető a kocsik száma. Volt mit tennem, amíg sikerült kielőznöm valamennyit. — Ugyan mire célzott? — kérdezte a feleségem nyugtalanul. Nem akartam feleslegesen megrémíszteni. Előttem már világos volt, miféle gombákra gondolt. A robbanások! Körülnéztem. A karaván már jócskán mögöttünk maradt, csak nagyon lassan haladt a völgyben, mint valami hatalmas szürkészöld mérges százlábú. Az első mérges állat, amit ezen a vidéken láttam. Megeredt az eső. A ház előtt nem akartam kiengedni a feleségem a szakadó esőbe. Pedig nagyon mehetnékje volt a vacsora miatt, a takarítás, a televízió műsora miatt, s csaknem összevesztünk ezen. De nem engedtem ki a zuhogó esőbe. S akkor hirtelen átkarolt és csókolni kezdett. Másra magyarázta a tar- tóztatásomat. Az igazat megvallva, nem a szerelmeskedésen járt éppen az eszem, de hát a feleségem nagyon csinos, kívánatos teremtés, s egyelőre úgy szeretjük egymást, mintha nem is házasok volnánk. A kocsiban maradtunk még azután is, amikor már rég elmúlt a zivatar. A szülészeten nem vártak rám. A szülések levezetését különben is rendszerint a szülésznőkre bíztam. Nem kelthettek fel minden szüléshez, hisz akkor sosem aludtam volna ki magam. Meg aztán a normális lefolyású szüléshez az orvos felesleges is — a véleményem szerint. Az ilyen esetekben csak jelentéktelen beavatkozásra van szükség. Az emberiség hosszú évezredek óta szaporodott szülészetek nélkül is. Gyakran csupán szemlélője vagyok e csodálatos eseménynek. Mint a néző, aki legfeljebb elronthat valamit. Így hát most sem a szüléshez jöttem. A nyilvántartó könyvet kerestem. A két évvel ezelőtti szülésekről szóló bejegyzéseket, kimutatást. A torzszülöttek -akkori százalékát. Csakhogy a könyveket nem találtam. Állítólag az igazgatóság már tavaly bekérte azokat. Az éppen vajúdó nő egy cseppet sem jajve- székelt. Érdekes, azt szokták mondani, a szüléskor annál inkább jajveszékelnek, minél műveletlenebb a nép. S ezek az őslakók itt bizony nagyon alacsony szinten élnek. Ottmaradtam a vajúdó nő mellett. Váratlanul megragadta a karomat, hogy csaknem megijedtem. Mintha én megmenthetném. Én ... Elrendeltem, hogy hozzanak oxigént, és adjanak be neki szülési fájdalmat előidéző injekciót. Mert szülés esetén az ember szánalomból fokozza a szülési fájdalmat — néha. Az újszülött csupasz arccal és fejletlen koponyával jött a világra. Néhány perc múlva meg is halt. Az anya sírva fakadt, csendesen zokogott, nyöszörgött, sírdogált és anyanyelvén minket átkozott. , Az igazgatóhoz rohantam. Éppen látogatói voltak. Magas rangú tisztek és három profesz- szor, fizikusok, akiket az újságokban közölt fényképükről már ismertem. Útközben álltak meg itt, hogy egy kis pihenőt tartsanak. Előbb csak lassan, megfontoltan beszéltem, aztán egyre hevesebben, a tam. Végképp elront — Meddig akarja a szörnyszülötteket? teg... Nem hagyták, hog Elsősorban, hogy áll zonyította be, hogy torzszülöttek a sugá nének. — Én bebizonyító! robbantások számát rendelkezésemre az mindent bizonyítani dudorokat, a fehérvé indulatú daganatot is Másodszor meg — — a kísérletek állít történnek. És hogy i őslakosság vagy az e ezek a kísérletek a; megmentése érdekéb ki komoly ábrázatta professzor, egy agga hitte, amit mondott, jének képzelte magé áldozatot is követel, békét. — Ez biztosan sik tak úgysem kívánjé aligha fognak háború És faképnél hagyta tót is bevágtam maga Kint két udvarias i tudakolták, van-e fel a feleségemnek van ez a nagybácsi valal teget, amit sikkaszt! nem az új rokonnál — Nem! — mordu! Megköszönték a vála: sen figyelmeztettek, ügyének kivizsgálásé szetesen számítanom a legrosszabbra is! É Otthon az igazgató hogy már nem Is hart az ünnepi estjét. Aztá lyen fontos dolog, a mindez az emberiség folyik. S hogy e felac ma sem képesek feli jobb feltételeket a le nesen a fővárosban. — S az ára? — Hogy nem fogla] tek eseteivel. Eszembe jutott K. lakása. És a fájdalon tlkáját választottam. — Nagyszerű! — ö — Már akár holnap m kozatot. Aláírtam. Fütyülök Ahogy elment, felbe felhajtottam néhány Nem tudtam, hol lehet tam a csomagoláshoz Csupán két bőröndre mi vagyonunk sem v lesz. Közben ittam után. Miért törődjek gél? önző vagyok, ezt élek. Mit nekem a tá janak, a fő, hogy él is én, ha mind meg) valaki, ha én haldoko köpnének is egyetl Me hetnék? Hogyan? Nen bitől, a társadalomtól, felkattíntom a kapcsc vet vagy felhúzom a társadalommal szembe núsítom, a függőségen zonyítom. Legfeljebb e ben a hatalmas masi leglassabban forog. D hatná egy ilyen csöp haladásának irányát? Mit tehetnék én, ami] sebesség egyre fokozó Benyitok a hálószot volt. Éppen most ébre rom. — Uborkát akarok! val... — Minek? — Enni — néz rám Csakis egy nőorvosn mit jelent az ilyen kí\ nál. Csak a szülésszel neki magyarázni — m hoz hajtottak a városb, a diagnózis. Csakis a elő, hogy egyenest a : — Gyerekem lesz! Megriadtam. Eszeml hogy mennyi ideje is déken, meg az a sok l rok fej nélküli gyere született csecsemőt! nem! Mert én önzí e sorokat is. Merthog önző vagyok, és csaki: Azon senki se csodi veztem meg a vidékei mindez történt. Mert megtörténhetik. Akár i V
