Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-21 / 34. szám
ozsrn II . 21. 9 1934. február 10-én nagysikerű hangversenyt adott a dalárda. A Magyar Űjság örömmel számolt be „erről a nemes szándékú és sokat jelentő ünnepélyről, amely képes volt összefogni a magyar és szlovák dal jegyében a különféle világnézeti, felekezeti és nemzetiségi szempontok szerint tagozódó társadalmi rétegeket. A vidéki városok társadalmi életében az elszegényedett kisebbségi kultúrá- • nak úgyszólván egyetlen életerős intézménye a dalos egylet, amely hivatva van az egymás mellett élő népek kibékülését elősegíteni. A Rozsnyót Dalos Egylet hangversenyének magyar népdalegyvelege és a szlovák dalkoszorú, ezt a hivatást igyekezett betölteni.“ Ezerkilencszázhetvenhetet írunk. Több mint egy évszázaddal ezelőttre nyúlik vissza a rozsnyői énekkar története. Az első tagtoborzás 1863-ban történt. A szervező bizottság „Rozsnyó város közönségének“ pártfogását kérte, s hogy nem eredménytelenül, arról az 1864. január 28-án a dalárda javára „tartatott tánczvigalom“ tanúskodik, melyen a dalárda három dalt adott elő. A dalárda 1883-ig működött 1910-ben újra alakul. Egy régi jegyzőkönyvben ez a figyelemreméltó (és mennyire időálló) bejegyzés található: „Miután pedig szép számmal vannak városunk polgárai közül, kik ismét dalegyletté tömörültek, hogy a dal hatalmával, a szívek érzelmeivel nemesítőleg hatva a társadalmi köz- szellemet más haladó városok példájára emeljék; és hogy nemzeti érzelmükkel egyszersmind nyelvünket képző honi dalaink rendszeres hangoztatása által a hazaszeretetei ápolják, a dalárda alakuló gyűlését megtartottuk. Az aláírottak egy állandó — felekezeti vagy más korláthoz nem kötött — városi dalárdává megalakulván kötelezzük magunkat 3 egymás után következő évre annak buzgó tagszívesen jártunk a próbákra", „a fiatalokat csak a táncdal érdekli“, „manapság csak a pénz érdekli az embereket“, „közönyös a nép“, „amióta rádió meg tévé van, nem lehet az embereket kimozdítani otthonról“ —, ilyen és hasonló véleményeket hallottam. Jó volna azt hinni, hogy ez csak az idősebbek szemlélete, akiknek az a régi a kedves, a jó. A mai húsz- harminc-negyvenévesek —, akik távolmaradását annyira hiányolják az énekkarokból, színjátszó csojportokból a mai hatvan-hetvenévesek — egyszer talán majd ugyanezt mondják az akkori húszéveseknek. Csak attól félek hogy a mai hatvan-hetvenéveseknek — igazuk van. — Mindig szerettem a dalt. Nekem a dal a hobbim... önálló hangversenyeket adtunk, mindig telt ház előtt. Ma nem tudunk rendezni énekkari hangversenyt. Nem jönnének el. Pedig régen itt Rozsnyón három szlovák és három magyar kultúregyesület működött. És a fellépőruhát a saját pénzünkből vettük, csak a felszabadulás után káptuk ingyen. A tagok között volt bányász, hivatalnok, munkás, iparos. Énekeltünk operarészleteket, népdalegyvgleget, szlovák meg német dalokat is... — Jó énekkarok voltak valamikor. Komáromban, Léván, hű de szép nők énekeltek a lévai vegyes karbanl A legjobb volt talán a kassai énekkar, de szerintem a rozsnyói is... — Melyik volt a legnagyobb siker? — Mindegyik nagy siker volt, de talán a losonci a lenagyobb. Haza sem akartak engedni. — Losoncon nem volt olyan jó énekkar? — Dehogynem. Csak mi operarészleteket is énekeltünk. És volt ám hangerő! Az idősebb bányászoknak akkora hangjuk volt, hogy no! Mert akkor is volt közöttünk hetvenéves. De a fele fiatal volt, harminc-negyvenéves. A város végén kertek sorakoznak; parányi házikók — díszesebbek és szerényebbek — tarkállnak a gyümölcsfák között. Mert a parányi kert minden négyzetméterét okosan kihasználja tulajdonosa. A betonrengetegben élő ember számára drága kincs a zöld. Gyümölcsfák, paprika, paradicsom, néhány tő virág — mindenhol ez látható. Délelőttönként kihalt a nyaralőtelep, ahogyan — kissé túlozva talán — nevezik ezeket a kerteket. Sehol egy lélek. Mégis, ott beljebb valaki mozog. Bizonyára nyugdíjas, ha munkaidőben kint van. Csak ö lehet az, mert a felesége azt mondta, itt találjuk. Lassan végez is a munkával, komótosan összeszedi a szerszámokat, berakja a vlkendházba — a tornyos, erkélyes, faburkolatú nyaralók mellett szerényen simul meg ez a kis faház, de a célnak megfelel, szükségből lakni is lehet benne —, aztán bemegyünk a városba. Haza. Elmúlt dél. — Az asszony úgyis vár az ebéddel — mondja Munka József. Józsi bácsit nem először — és bizonyára nem utoljára — faggatják a régi dalárdáról. Hiszen azon kevesek közé tartozik, akik élnek a hajdani nagy hírű Rozsnyói Dalos Egylet tagjai közül. Rajta kívül még hárman vannak: Vas József, Ocelník László és Jankó Miklós. — De már csak én szerepelek... a többiek kimaradoztak. jaivá lenni.“ Az alapszabályzat szerint az énekkar tagja lehet „nemzetiségi és osztálykülönbség nélkül minden erkölcsi tekintetben kifogástalan egyén". Az első világháború alatt és után nem működik a dalárda, 24-ben kezdik komolyabban szervezni ismét (és nem utoljára). De 1924 óta már Józsi bácsi is tagja az énekkarnak. — Két ajánló kellett és próbaéneklés. Szigorúság volt. Ha valaki háromszor nem jött próbára, hát kitették. Hetente kétszer jöttünk össze, de késni nem lehetett ám, mert akkor már morgott a karnagy, be sem engedte a későn jövőt, várjon kint, mondta. Ha megadta a hangot, senki egy szót sem szólt — most meg nyugodtan beszélgetnek ... későn járnak, néha félórát is késnek, hol jönnek, hol nem. Kevés a fiatal férfi... Nagyon sok régi énekkaristával beszélgettem. Szinte valamennyien párhuzamot vonnak a valamikori és a mai énekkari kultúra, az énekkarok működése között, s feltűnő, hogy az összehasonlításból mindig a régi énekkar került ki győztesen. „Akkor volt pontosság“, „önzetlenül csináltuk“, — Ha most lennék fiatal, talán színész lennék vagy énekes. Egész életemben tanultam. Röntgenlaboránsként dolgoztam, de besugárzást kaptam, ott kellett hagynom. A vérátöm- lesztő állomásra kerültem, onnan mentem nyugdíjba. Negyvennyolcban megkaptam az állampolgárságot, akkor lettem párttag is. Tudtam énekelni, színdarabot játszani — nekem ez a mindenem. Amikor megalakult a Faluszínház, hívtak, hogy menjek. De akkor már két gyerekkel nehéz lett volna Pozsonyba költözni. De még most is szavalok polgári temetéseken, ünnepélyeken. Színdarabot már nem játszom. Az énekkartól viszont nem tudnék megválni. Sokszor mondtam, hogy otthagyom, a feleségem néha mérgelődött is, hogy már megint ez a dalárda, de most már nem bánja. Szeretem a dalt. Hiányzott volna az életemből, ha nem mehetek próbára. Mostanában jó az énekkarunk, csak több lenne a fiatal, meg járnának rendesen a próbákra. Sokszor nem tudunk új számot betanulni, csak a régieket ismételgetjük, mert nem vagyunk teljes létszámban. Szeretnénk betanulni két dalt a régi repertoárból, a Bányászdalt, meg a Hervadó rózsaszálat. De a régi énekkar férfikar volt, ez a mostani meg vegyes kar. Jó lenne, ha valaki átírná ezt a két darabot vegyes karra... Mindig tanulni kell. Még akkor is, ha valaki hetvennégy éves, mint én. — Józsi bácsi a legöregebb tagja az énekkarnak? — Nem. A legidősebb. KOPASZ CSILLA A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG Munka József / A Rozsnyói Dalos Egylet
