Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-21 / 34. szám
A Garam jobb partján, Ké- ménd (Kamenín) mellett, a homokbánya mögötti mező szélén, a Kiskukoricásban állok. Forrón tűz a nap. Húsz lépéssel odébb ágaskodó akácfák kacérkodnak meghitten a szellővel, árnyat, hűst kínálnak, de csak állok és egy hosszú árok fölé hajolva fárasztom szememet, agyamat, hogy jól értsem, amit látok. — Ez egy árok, de nem ám akármilyen — magyarázza lapátjára támaszkodva Fazekas János bácsi —, ennek a neve kutatóárok. A mérnök jelölte ki. Két méter széles. A hossza meg harminc. Mélysége attól függ, hogy mit találunk. Ha döngölt agyagra, vagy égetett agyagra lelünk, mindjárt lassítjuk az ásást. Óvatosan beleereszkedik az árokba. A lapátról persze nem feledkezik meg, viszi magával. Maga mellé állítja. Csípőre teszi bal kezét, úgy folytatja a magyarázatot. — Ahol állok, ott volt a ház bejárata. — És ott oldalt, az a mélyedés? — kérdem. Megigazítja a sapkáját. A mozdulatáról látom, bosszantja a közbevetett kérdés, sokszor hallhatta már, de azért türelmes. — Mondom, hogy ez olyan félig földbe épített ház volt. Az meg az oszlop helye lehetett ... Ez a szó „lehetett“ gyakran előfordul, akár ő magyaráz, akár Csókás István, Szűcs Pál, vagy Gedai István bácsi. Ha okoskodom: Mégis, mi itt a bizonyos? — hát csak legyintenek. Egyforma a válasz: — Azt csak a mérnök tudhassa ... Az említett mérnök, vagyis Nevizánszki/ Gábor régész, a feltáró ásatás vezetője, irányítója azonban elutazott. Nélküle, egyetlen rövid tudósítás és a látottak alapján, próbálom megérteni, hogy milyen őskori leletre bukkantak. Most Szűcs Pál igyekszik magyarázattal szolgálni. Kezdi az elején. — Az úgy volt, hogy a homokbányában dolgozó baggeres talált egy agyagkorsót. Darabokban persze. összeszedte, megmutatta a nemzeti bizottság irodájában. Ott azután intézkedtek. Néhány nap múlva lőtt a mérnök, .aki megmondta, hogy itt érdemes ásatni. Kijelölte a kutatóárkot, megkezdtük a munkát ... Visszaveszi a szót Fazekas János bácsi, mert egy papírzacskót is hozott magával, azt mutogatja. Leültünk az árok szélére. — Itt van a zacskó. Ráírta a mérnök. Kiskukoricás. Meg számokat is írt rá, mert mindegyik szelvényhez más zacskó tartozik. Ha találunk valami cserepet, ebbe a zacskóba tesszük. Itt pontosan kell dolgozni. A zacskó tartalmára Dersze kíváncsiak vagyunk. Németh Éva tanítónő, Kecskés Gyula vasúti alkalmazott, aki szabadnapos, természetbarát egyébként, és feleségével errefelé sétálgatva került ide. Kíváncsian nézegetjük a cserépdarabokat. — Ez a korsó füle. Ez meg a darabja. Az a másik egy kisebb edény oldala. Még díszítés is látszik rajta. Eszembe jut, hogy gyermekkoromban, amikor először találkoztam kutató régésszel, aki római kori sírra bukkant, az az idősebb emberek csak így magyarázták meg a leletek mivoltát: A török előtti időkből való. Csak a török időkig terMilyen érdekes! A cserépdarabokat (balról (óbbra) Németh Éva tanítónő és Kecskés Gyula nézegetik Zsilkáné Tóth Ilona néni (balról a harmadik) megmutatja a pecsételőt A kutatóárok szélén (balról jobbra) Csókás István, Fazekas János és Szűcs Pál jedt történelmi szemléletük. Eszembe jut, mert Csókás István bácsi meglepő tájékozottsággal magyaráz. — Ezek őskori leletek. A nép, amelyik használta, törzsi rendszerben élt. A leletek korát a rajtuk látható minták alapján lehet meghatározni. Úgy mutatják a ház maradványai is, hogy már nemcsak állattenyésztéssel foglalkoztak, hanem a maguk módján földműveléssel is. Kezdetleges telephely volt itt. Szóba kerül a Garam túlsó felén levő lelőhely is, ahol ötliteres, teljesen ép agyagkorsót találtak. Szűcs Pali bácsi így magyarázza: — Annak -a helynek a neve Pusztafalu. Most nincs ott semmi, de a nép emlékezete megőrizte, hogy ott valamikor falu volt. Azért nevezték el Pusztafalunak. És lelkesedéssel dicséri a régész munkáját: — Olyan ember a mi mérnökünk, akinek a figyelmét semmi sem kerüli el. Derék fiatalember, még naplót is vezet erről a munkáról. Mindent feljegyez. Nem sajnálja a fáradságot, ha meglát valamit, mindjárt veszi a kisseprűt, maga tisztogat, maga emeli ki ezeket a darabokat. Nézzék meg a raktárját is. Érdemes. Magukra hagyjuk tehát a kutatóárokban dolgozókat és bemegyünk az egyik faluszéli házba, Zsilkáné Tóth Ilona nénihez, akinek a fáskamrájába gyűjtötték össze a leleteket. Ilus nénit éppen munka közben találjuk. Az udvaron, egy kis kádban füröszti (sósavas vízben) és súrolja tisztára a zacskókba tett leleteket. Kezén gumikesztyű. Előtte kötény. Még a szemüvegét is feltette, hogy jobban lásson, el ne kerüljék figyelmét a leletekre tapadt, felesleges homokragadványok. — Azután kiteszem őket a napra, megszárítani — mutat a veranda felé —, és vissza a zacskóba, ha megszáradtak. A zacskók szép sorban ott állnak a fáskamrában. Óvatosan,' féltő gonddal, mintha kincstár ajtaját nyitná, előbb a lakatban megfordítja a kulcsot, majd kitárja az ajtót. — Tudják, hogy milyen érték ez? Bólintunk. Szokásból, de meglepődve állunk az ajtóban, mert a fáskamra már majdnem tele van. — Innen kerülnek a múzeumba. Ott majd elrendezik őket. Találgatjuk: hány darab lehet? — Várjanak csak! — mondja. — Mutatok valami érdekeset. Egy pecsételőt. Agyagból készítették azt is, de rajta a jel. Azzal nyomtatták a törzsi jelzést. A mintájáról tudják meghatározni, hogy melyik korból való. Nézegetjük, forgatjuk. Még le is fényképezzük. Ilus néni árgus tekintettel figyeli minden mozdulatunkat. Féltő gonddal visszahelyezi a pecsételőt a zacskóba. A zacskó pedig visz- szakerül a fáskamrába. Kattan a lakat zárja, és Ilus néni kötényének zsebébe kerül a kulcs. Jó mélyre. Kívülről még megtapogatja, nem került-e zseb mellé a kulcs. — Sajnálhatják, hogy nem találták itt a mérnököt. Ö mindent megmagyarázott volna, mert őt tudja ám pontosan. hogy milyen érték ez a sok agyagedény, meg miegyéb. És kedvesen mosolyog. XXX Másnap váratlanul felberreg asztalomon a telefon. Az első pillanatban nem értem, hogy ki hív, de felfigyelek a kedélyes hangra. — Kiskukoricás... a kutatóárok ... — Értem, igen. örvendek ... Tegnap jártam ott. Szerettünk volna többet tudni. — Találtunk néhány olyan értékes leletet, melyhez hasonló aligha látható Európa múzeumaiban. A feldolgozás, tudományos értékelés azonban nem olyan könnyű ... — Remélem azonban, hogy olvasóinknak beszámol majd az eredményről... — Természetesen. Kattan a telefon. — Ki volt az? — kérdik. — Kiskukoricás. A kelták küldik üdvözletüket. Egy régész által. Hitetlenkedve néznek rám, pedig igaz. HAjDÜ andrAs A szerző felvételei A pecsételő, melynek mintájáról tudják meghatározni, hogy melyik korból való lUllldMÜK
