Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-14 / 33. szám
VIII. 14. N C/3 A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG — A másik emlék 1944-ből való. amikor a nyilasok hatalomra lutottak. Gútán is összeszedték a kommunistákat. Szüléimét is elvitték. Anyám ugyanazzal a tekintettel nyugtatott: ne féli, hazajövünk... — Többé nem láttam őket. Dachauban haltak meg, mondták azok a környékbeliek, akik hazajutottak. Halálukat követő napon érték el a tábort az amerikaiak ... A döbbent csöndet a férj töri meq. — Akkortájt már én is bujsírtam: hát érdemes volt? ... Felálltam, hogy kilépek az ablakon, nem tudom, mi tartott vissza. Ez meg egy 1938-as felvétel. Bérelt hajón mentünk Vágtor- nócra. Késve érkeztünk, már javában tartott a gyűlés. Délután aztán magyarul, szlovákul meg csehül énekeltük azokat a dalokat, amelyeket éveken át tanultunk. Ez az út azért is nevezetes, iqprt János ekkor kezOgy tűnik, mintha a ház a lakóival együtt elbújna az idegenek elöl. Többször átmentünk a gútai Vág-hídon, tekingettünk jobbra-balra, aztán visszafordultunk, újra kezdtük, hasztalanul. Végül egy kerékpáros útbaigazított: — Látja azt a keskeny utat, s ott a fákat? Ott laknák Németh Jánosék. A kutyaugatásra fürge járású asszony lön a kerti ajtóhoz, mögötte cigarettázó férfi. Elmondom. milyen nehezen jutottunk ide. — Aki akar, megtalál — mondja Németh János, amikor kezet fogunk. Felesége széttárja a karját: — De jó, hogy jöttek, már éppen írni akartam maguknak. — Jó ideje ide a pacsíroki tanyára rendszertelenül hordják a nyugdíjat, az újságot és más postát. Ezt akartam megírni. Voltam a postán, mondták, munkaerőhiány, meg aztán, hogy jöjjenek ki a tanyasiak az országúihoz minden nap egykor, olyankor jár arra a kocsi, majd ledobálják a postát, így beszélnek az idős emberrel. Kérdem, voltak-e a városi nemzeti bizottságon. — A postán voltunk, mert ez az ő munkájuk. A nemzeti bizottságon amúgy is van elég dolguk. Várunk, talán nem fölöslegesen. De hát csak nem maradunk itt a kapuban! * # * Hétköznapi témák hátán jutunk vissza a régebbi időkhöz. — Hát elröpültek az évek — sóhajt Németh János, miközben a felesége az asztalra rakosgatja a fényképeket. — Ilyen már a mi emléke- zetünk is. Elsárgulnak, megszürkülnek a képek, sok minden meg már kiveszett belőlünk. De valamit csak sikerül összekapirgálni. Az asszony mutatja: — Ez volt az apám. Megjárta az orosz frontot, ő beszélt nekem Leninről és az októberi forradalomról. Vöröskatonaként harcolt a Tanácsköztársaságban, majd az elsők között jelentkezett a kommunista pártba. Gútán sok szegényparaszt tengődött, nehéz volt a megélhetés. Már gyermekkoromban eljártam az apámmal a Munkásotthonba. Ott volt a Bőgi utcában. Eleinte csak nézelődtem, aztán egyre többet értettem, hiszen rólam, az én életemről is szó volt. Apámról két emléket őrzök. 1931-ben Lenin-ünnepélyt rendeztek. Anyám engem is elvitt. Csillogó szemmel hallgattam apámat, aki a munkánál1 küliségről és az összefogásról beszélt. Egyszer csak csendőrök támadtak ránk, anyám kézen ragadott, futnunk kellett. Rohanás közben önkéntelenül visszafordultam és földbe gyökerezett a lábam: Apámat is verték. Rémülten néztem anyámra, de ő magához szorított és intett, ne félj, apu hazajön. dostam, mondtam apósomnak, ő se mutatkozzon. De ő mindig azt felelte, a fasiszták napjai meg vannak számlálva, nem tudják -már őt és társait elpusztítani. Hát így történt. — Hogy mondjam el, hogy megértse a légkört, hiszen maga akkor nem élt. Mindent csináltunk, énekeltünk, szavaltunk, sportoltunk, szervezkedtünk, sztrájkoltunk, mindez pártmunka volt. Egyre erősebbek akartunk lenni, fizikailag, szellemileg, politikailag. Daloltunk is, sokat. Olvastuk a Sarló és a kalapácsot meg a Korunkat, ott közölték a szöveget, s azt is, melyik dallamra kell énekelni. Mező István, Steiner Gábor és Steiner Jolán is sokat járt ide. Pestről meg Szabó Kálmán. Tőlük is sok dalt tanultunk. Még ma is tudok sokat. ........megbíztak valamivel, aminek folytatása volt“ A munkásvér patakban ömlik A munkásnak minden nap új szenvedés ... — Látja, már kihagy az emlékezetem. Itt valami olyan jön, hogy a bankárok henyélnek, híznak. A folytatást már megint tudom: Elsöpri őket a vörös vihar ... Elcsuklik a hangja: — Rég volt, tele voltunk energiával,. optimizmussal. — Nézze ezeket a képeket. Az 1936-os gútai munkás sport- ünnepélyről valók. Csuda nagy dolog volt az. Messzi Csehországból is jöttek sportolók. Nagy fölvonulást, meg bemutatót rendeztünk. Az egyik magyarul beszélt, a másik szlovákul, volt aki csehül, sőt németül is. Senkit sem zavart, kéz- zel-lábbal magyaráztunk, de megértettük egymást. Amikor erre gondolok, mindig 1968 jut az eszembe. Pozsonyban feküdtem kórházban, megszóltak, mert magyarul beszéltem. Akkor minden összegyülemlett bennem. Életem, szenvedésem, eszméim. Először az életemben ........nyugtatott: ne félj hazajövünk“ de tt nekem komolyan udvarolni. — Már régóta ismertem Gizit. A Munkásotthonban szerettem bele, amikor Bán Zsóka A vak című versét szavalta. Ekkor mindig hevesebben dobogott a szívem. — Hej, de sokat lehetne beszélni az 1931-es sztrájkról a csatornán, a május elsejei tüntetésekről, meg a háborúról. Hónapokon át bujdostam otthon, a környéken. No, de itt vagyok. Negyvenötben városi párttitkár lettem, sok volt a munka, a gond, de talán sose éreztem fáradságot, mert: felszabadultunk. A megpróbáltatásoknak azonban csak nem akart végeszakadni. Nem sokkal negyvenöt után leváltottak, mert hogy nincs papírom, amivel igazolhatom múltamat. Mit csináljak, a sok munkában valahogy elfelejtettem kérni Szad- csikov századostól, a városparancsnoktól, aki derék ember volt. Mindig ilyennek képzeltem a vörös katonát. Hát papírom az nem volt, csak múltam, meg a halottaim Dachauban, a börtönben meg a harctéren. De ha nem, akkor nem. Kőműves lettem, akkor így építem a jövőnket. Nézze meg Bohumín- ban a vasgyárat, Pozsonyban a Tajovsk? utcában több épületet, aztán itt, Komáromban a Priort. Ott raktam én is a téglákat. Megöregedtem, dupla szemüveget viselek, frász tudja hány dioptriás. Olyan, mint az autó fényszórója. Csak élőre látok. Le és föl meg oldalra semmit. Ha cigarettára gyújtok, sokszor megégetem a kezem, járás közben többször nekimegyek valaminek, hát így. Kopognak. Németh János leánya nyit be, fiatalaszony, családja van, itt dolqozik Gútán. Édesanyjával beszélik, hogy az Antifasiszta Harcosok helyi szervezete ingyenes kirándulást szervez Közép-Szlovákiába. Mi is elmegyünk, mondja Németh Jánosné, de a férje a fejét rázza: — Nem mozdulok én már ki innen sehova. A felesége rám mosolyog és ... akkor így építem a jövőnket“ csendben mondja: — Meglátja, azért eljön... Gőgh Jenő házát hamar megtaláltuk, de öt annál nehezebben. Ma is sok a junkciója, most éppen meghívókat hord szét a Jednota foggasztási szövetkezet ggűlésére. — Valahogy úgy kezdődött, hogy ősztől tavaszig üresek maradtak az estéink. Eljártunk hát a Munkásotthonba énekelni, szavalni, politizálni. Az akkori állami szervek ezt engedélyezték, ha nem agitálunk a rendszer ellen. Aztán ahogy nyiladozott a szemünk meg az eszünk, úgy léptük túl ezt a határt. Felnőttünk, kommunisták lettünk. Mosolyog: — Még most sem fogyott el az energiánk. Én például 1949 óta megszakítás nélkül képviselő vagyok itt, Gútán. Oldalakat írhatna tele funkcióimmal. Mbst például az aratásnál a tűzvédelmi bizottság elnöke vagyok. A fogyasztási szövetkezetnél az osztalékot fizetjük rövidesen, az apróállat-tenyész- tőknél a pénztárosi teendőket látom el és így tovább. — Tudja, mindig megbíztak valamivel, aminek folytatása volt, s én végeztem tudásom, szívem szerint. A nyugdíjasok klubiában Füri Ernővel szőjük tovább a beszélgetés fonalát. — Nekem az első pártfeladatom az volt, hogy lépjek be Gőgh Ernővel együtt az egyházi kórusba, és nyerjem meg a fiatalokat a ml ügyünknek. Nem volt mindig könnyű, de sikerült. Aztán komolyabb feladatokkal is megbíztak. Emlékszem. kerékpárral, meg gyalog jártuk a környező falvakat május elseje előtt híreket gyűjteni, szervezkedni. Télen színdarabokat játszottunk. A legkedvesebb darab? A Béla, aki 26 éves című. Abban egyszer bakiztam, s ki tudja, miért, ma is felszisszenek. A szöveg szerint azt kellett volna mondanom, az óvári tégla ára esett, s ezt ón akkor úgy módosítottam, hogy az óvári tégla a fejemre esett. — Látom, már tele a jegyzetfüzete, így csak egy emlékezetes esetet mondok még el. A harmincas években sztrájkot szerveztünk, s híre ment. hogy hoznak szlovák sztrájktörőket. Meg is érkeztek, s mi tört szlováksággal elmagyaráztuk, nagyobb bérért, jobb életkörülményekért harcolunk. A szlovák munkás pedig tört magyarsággal mondta: Testvérek, minket félrevezettek. Jó munkaalkalmat ígértek, sztrájkról és rólatok nem is beszéltek. Kezet ráztunk, aztán hazamentek. Ekkor ... „jártuk a környező falvakat“ éreztem, milyen hatalmas erő a szolidaritás. A 87 éves Szépe Géza bácsi szólal meg: — Nézz körül fiam, mennyien maradtunk csak. Pedig a csatornánál hatszázan sztrájkoltunk. Aztán jött a háború, a koncentrációs táborok, s akik túlélték, kiöregszenek. Megálltunk a gútai hősök emlékműve előtt. Gőgh Jenő hangosan olvassa a neveket. Ez osztálytársam volt, ez játszótársam, őt is ismertem, szép szál legény volt. Nézze: Selmeczy István tíz éves múlt. amikor kivégezték. Borzasztó. Lehet-e szebb befejezés: csi- vitelő, énekelgető óvodások közelednek a térre. Nézegetik az emlékművet, a vérvörös rózsákat, s mintha kissé alábbhagyna a zsivaj. Ki tudja, talán megérezték azt, amit néhány év múlva érteni fognak. SZILVASSY JÓZSEF „Selmeczy István tízéves múlt, amikor kivégezték“ (Gyökeres György felvételei!
