Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-03 / 27. szám
VII. 3. visszafelé, balra, oda, ahonnan átmenetileg eltávozott. Államosították a külföldi tulajdonú bauxit- és timföldipart (Guayana a tőkés világ negyedik bauxittermelője), a brit érdekeltségű cukarnádültetvénye- ket, a cukor- és a rumgyárakat, a nagyobb áruházakat — a népgazdaság 70 százalékát. Most készül a kormány nemzeti tulajdonba venne a bankokat és a biztosítóintézeteket is. A távozó angol, amerikai, kanadai szakembereket guayanaiakkal váltották fel, mind az államapparátusban, mind az ipar vezetésében ingyenessé tették az iskolai és az egyetemi oktatást, az egészségügyi ellátást. Guayana diplomáciai kapcsolatot létesített a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, szorosra fűzte kapcsolatait a népi Kubával. Hoyte gazdaságügyi miniszter az idén januárban hivatalosan közölte a KGST Végrehajtó Bizottságának Havannában ülésező tagjaival, hogy országa sokoldalú együttműködést kíván kialakítani a szocialista országok integrációs szervezetével. A kormánypárt ideológiája is változott: ma már a szocialista társadalom felépítését nevezi céljának. Ezt sajátos úton, a szövetkezeteken keresztül kívánja megvalósítani. Ennek megfelelően módosul az ellenzék magatartása is. A Népi Haladó Párt, amely a kormánypárt választási visszaélései miatt korábban még a parlamenti részvételt is bojkottálta, immár harmadik esztendeje az úgynevezett „kritikus támogatás“ alapján áll. — A kormánypárt vezetői — mondotta nekem Cheddi Jagan elvtárs — a legutóbbi időkben olyan kijelentéseket tesznek, miszerint nézeteik alapja Marx, Engels és Lenin tanítása. Mi ezt az országunkban folyó, erőteljes ideológiai harc eredményének tudjuk be és üdvözöljük azokat a jeleket, amelyek arra mutatnak, hogy ebben az irányban, a tudományos szocializmus irányában haladnak. Ugyanakkor az iparban és a mező- gazdaságban végbemenő folyamatokat a guayanai marxisták nem tartják egyértelműen szocialista jellegűnek. Túlburjánzónak mondják a korrupciót, gyakran esik szó* egy új burzsoázia kialakulásáról. Emellett viszont tagadhatatlan az is. ami a munkásosztály nevében és érdekében történik ma Gua- yanában. A hajdani Mackenzie-be, a mai.Lin- denbe az utóbbi években készült pompás autóút vezet a rengetegen át. A bányászvároska központja csatornázás nélküli utcáival, nyomorúságos kalyibáival a felszabadulás előtti Nógrád Guayana etnikai térképe — indiaiak, négerek, indiánok, kínaiak, euróDaiak és mindezek keveréke — szembetűnően mesterséges képződmény, a klasszikus „oszd meg és uralkodj“ politika tudatos terméke. A gyarmatosítók mindig szították a különböző származású A központi autóbusz-pályaudvar tere Georgetownban (A szerző felvétele) Adhin Persaudot, a Post Mourant községben működő középiskola igazgatóját nagy gondban találtam. Sztrájkoltak a pedagógusok, s ezért szünetelt a tanítás. Ez már magában is kellemetlen dolog, különösen, ha államosított iskoláról van szó, méghozzá olyanról, ahol ingyenesen tanítják a gyerekeket — javarészt cukornádvágó munkások fiait és lányait. És nem akármilyen szellemben oktatják őket: az iskolában arra készítik fel a tanulókat, hogy a független Guayanai Szövetségi Köztársaság öntudatos polgárai legyenek. A létező szocializmus országából érkező vendég hajlamos lenne afféle eszer-demagógiának kikiáltani a pedagógusok munkabeszüntetését, ám a dolog mégsem ennyire egyszerű. Mert ha ez szabotázs, akkor minek nevezzük az államosított cukornádültetvények és az ugyancsak a külföldi monopóliumoktól nemrégiben kisajátított bauxitbányák munkásainak tavalyi sztrájkjait, amelyeket a guayanai kommunisták pártja, a Népi Haladó Párt támogatott? Az igazgató mint köztisztviselő nem helyeselheti tanártársainak sztrájkját, de mint haladó gondolkodású ember, megérti őket. Hiszen maga is tudja: nehéz megélni a pedagógusfizetésből. Ám Persaud, akivel egyébként magyarul beszélgetünk (a budapesti Eötvös Loránd Tudomány Egyetem bölcsészkarán végzett 1969-ben ösztöndíjasként), nem a sztrájkra hívja fel vendége figyelmét. — A gyarmati időkben — mondja — a cukornádvágó munkások, a kisfur- merek gyermekei még az írás-olvasásig sem mindig jutottak el. Nem is működött akkor faluhelyen középiskola. Ma pedig ők járnak ide, s kerülnek innen tanítóképzőbe, magasabb műszaki iskolába, meg a georgewtowni egyetemre. Igen, óriási változások mentek végbe Guayanában — volt Brit Guyanában — a függetlenség 1966. évi kikiáltása óta, de egy évtized még nagyon kevés volt ahhoz, hogy eltüntesse a gyarmati uralom maradványait. Mi több, csaknem bizonyos, hogy ezeknek egy része sohasem tűnik el nyomtalanul. Az Atlanti-óceánparti fővárost, Georgetown! gátak védik a tengertől, amely különben, dagály idején elöntené az utcákat. Ezeket a töltéseket még az ország első hódítói, a holland gyarmatosítók építették. Az őket váltó angolok emlékét őrzik a valamelyik György királyról elnevezett város György-stí- lusú, de itt fából ácsolt közénületei — bíróságok, templomok, a parlament — is, nem is szólva a némileg hivalkö- dónak ható londoni utcanevekről, az Oxford Streetről és Regent Streetről. De a gyarmatosítókra emlékeztet Georgetownban a tengerparton újjáépített nagy kerek indián sátor is: az őslakosok, hogy elkerülje a teljes kiirtást (mert a Karib térség más gyarmatain erre a sorsra jutottak), kénytelenek voltak az őserdőbe menekülni innen. Azóta is ott élnek néhány tízezren, míg Guayana 800 ezer lakosának túlnyomó többsége az ősbozóttól megtisztított, egészen keskeny tengerparti sávban él. Egyébként csak itt találhatók megművelt földek, betonutak is. Sőt, még Georgetown nemzeti emlékműve, az afrikai totem-oszlopra emlékeztető Cuffy-szobor is a gyarmatosítókra emlékeztet. Arra a kegyetlen sorsra, amely ellen Cuffy vezetésével 1763-ban fellázadtak az Afrikából idehurcolt néger rabszolgák. A felkelést a gyarmatosítók vérbe fojtották. A XIX. században Indiából hoztak itteni ültetvényekre munkásokat, később Kelet- Ázsiából csábítottak ide dolgos keze két. guayanaiak ellentéteit és azokat távo* zásuk után is mintegy időzített bombaként hagyták hátra. Az 1950-es években a guayanai marxisták, Cheddi fagan Népi Haladó Pártjának tagjai álltak a függetlenségi mozgalom élére. A lakosság legnagyobb része őket támogatta és a korlátozott ön- kormányzat idején az indiai származású Jagan lett a miniszterelnök. Hogy azonban ne ez a kormány vegye át a hatalmat a távozni kényszerülő gyarmatosítóktól, a nyugati titkosszolgálatok rést ütöttek a hazafiak egységes frontján. Mesterkedésük nyomán a pártból kivált a néger tagok túlnyomó többsége és L. F. S. Burnham vezetésével Népi Nemzeti Kongresszus néven önálló pártot alakítóit Faji zavargások, véres összecsapások törtek ki Guayanában. Nem egészen tiszta eszközökkel hatalomra került a Népi Nemzeti Kongresszus, amely azóta is kormányozza az országot. A pártok, valamint a városi és falusi lakosság többé vagy kevésbé faji alapon való megoszlása (a falvak népe javarészt indiai származású és a Népi Haladó Pártot, a városlakók többsége néger és a kormány pártot támogatja) azt mutatja, hogy a gyarmatosítók által hátrahagyott időzített bomba ma is ott van még Guayanában. Ám az elmúlt évek eseményei egvben azt is tanúsítják, hogy a bomb* gyutacsa egyre inkább berozsdásndik. Mind többen ismerik fel az ország nemzeti címerében olvasható jelszó bölcsességét; „Egy nép, egy nemzet, egy sors“. A Népi Nemzeti Kongresszus — a néger munkások, kisemberek pártja, — osztályérdekeiktől vezettetve elindult bányászközségeire emlékeztet, de még azoknál is összehasonlíthatatlanul szegényebb. Éppen itt robbantak ki az elmúlt években a jobb életkörülményekért folyó sztrájkok. (Ám a korábban kanadai tulajdonú ALCAN vállalat timföldgyárától keletre — a kombinát és a hitelszövetkezetek anyagi segítségével — már épül a szövetkezeti lakótelep. A helyi szokásoknak megfelelően (a kígyók, az árvizek elleni védekezésül) betoncölöpökön állnak a családi házak, amelyekben rendszerint háromnégy szoba, konyha van, a csapból folyik a víz és villany világít. — A dolgozók esti iskolákban, tanfolyamokon képzik magukat. Munkáskönyvtár, sportegyesület, vadásztársaság, művelődési ház működik — magyarázza Hamilton mérnök és hozzáteszi: — úgy, ahogyan Kubában és Csehszlovákiában láttuk. A Guybau államosított vállalat külszíni bauxitbányájában működik a világ állítólag legnagyobb, több mint száz méter gémkinyúlású exkavátora, amely a „Sylvanus Macyorrick elvtárs“ nevét viseli. Névadója egy régi szakszervezeti harcos, itteni bányász volt, aki nem sokkal a gépóriás tizembe helyezése előtt hunyt el. Az „elvtárs“ egyébként teljesen általános megszólítás ma Guayanában. Mind a hétköznapi, mind a közéletben így szólítják egymást az emberek. Ez dukál a hordárnak és a köztársasági elnöknek egyaránt. A lindeni kombinátban kibányászott bauxitot és az itt feldolgozott timföldet kis uszályokon viszik a tengerig és ott rakják át a távoli országokba induló nagy hajókra. És az igazi hasznot is ott fölözik le a guayanai föld államosított kincseiről. Mert a zsíros profitot az vágja zsebre, aki a timföldből alumíniumot olvaszt, majd késztermékké dolgozza azt fel. Ehhez ugyanis óriási beruházások kellenek, meg töméntelen villamos energia. Azzal pedig Guayana nem,rBendel- kezik. Merész terveik vannak, egyebek között egy olyan vízi erőmű felépítésére a Mazaruni folyón, amelynek már az első lépcsője több. mint egymillió kilowatt kapacitású lenne. Az előzetes műszaki tervek is készen állnak, csak éppen külföldi hitel kellene a megvalósításhoz. Maga Guayana nyilvánvalóan nem rendelkezik az ehhez szükséges erőforrásokkal, hiszen fő mezőgazda- sági termékének, a cukornak, a rendkívül alacsonyra esett világpiaci ára amúgy is nehéz helyzetbe hozta a nemzetgazdaságot. A gyarmatosítóktól örökölt nyomasztó munkanélküliség több munkahelyet biztosító beruházásokra serkenti a kormányt. Az amerikai és más külföldi, tőkés bankok pedig egymás után mondtak nemet a george- towni kormány hitelkérelmére. Washington — legalábbis a jelen körülmények között — egyáltalán nem kíván könnyíteni a haladó guayanai rendszer gondjain. Ellenkezőleg. A külföldi monopóliumok tulajdonának államosítása és Guayanának a szocialista országokhoz való közeledése után a reakciós amerikai sajtó uszító kampányba kezdett az ország ellen és a Karib térségben kialakuló kubai—jamaicai—guayanai „vörös tengellyel“ ijesztgeti olvasóit. A kiszivárgott értesülésekből nyilvánvaló, hogy a CIA — akárcsak a másik haladó rendszerű, angol nyelvű karibi ország, Jamaica esetében — Guayanában is a politikai és gazdasági desta- bilizáció (magyarán szólva: aknamunka) eszközét próbálja alkalmazni. Érthető módon igyekszik szembeszál- ni ezekkel a próbálkozásokkal a független Guayna kormánya, amely következetesen el nem kötelezett politikát folytat. Mi több, az imperializmus de- stabilizációs kísérletei éppenséggel a szocialista világhoz közelítik az ország vezetőit. Amikor kapcsolatokat építünk ki kelet-európai testvéreinkkel — jegyezte meg beszélgetésünk során Fred Wills külügyminiszter — elsősorban abból indulunk ki, hogy Kelet-Európát nem terheli történelmi felelősség hazánk egykori gyarmati helyzetéért. Nagy lehetőségek vannak együttműködésünkre ... Az önök és a mi célkitűzéseinkben, elképzeléseinkben nagyon sok a közös pont. Guayanában ma nincs olyan számottevő szervezett politikai erő, amely nyíltan fellépne ez ellen a politika ellen. Hiszen a kormánynak tulajdonképpen csak lojális ellenzéke van, a Népi Haladó Párt személyében, s az legfeljebb csak „balról“ bírálja, azért, hogy nem halad még következetesebben az antiimperialista, a szocializmus felé vezető úton. Egy nép, egy nemzet, egy sors. E dél-amerikai kis ország népe már részbe a saját kezébe vette sorsának irányítását. És alapvetően tőle függ, hogy hogyan irányítja azt. KULCSÁR ISTVÁN GUAYANA:mpM $ 'Si' . i § ,'j. ' h g i %I• % ' í PJ % * •• Vj r-^t ■ ; i.>' ... ít-í 1BBK uCCSsj^ *s£g HBMW H n un»
